1849. július 31-én a Segesvár melletti Fehéregyháza síkján hősi halált halt Petőfi Sándor. Az évfordulón Kása Csaba kutatónk cikkét közöljük.

A mai évfordulón Szabados György, a Magyarságkutató Intézet László Gyula Kutatóközpont és Archívum vezetőjének cikkét közöljük.

Ezen az évfordulón Fehér Bence kutatónk cikkét közöljük.

Az 1515. július 22-én történt eseményről Katkó Gáspár kutatónk írását közöljük.

Magyarország fennállásának 1771. évének július 21-ei napján régen várt esemény többnapos záró ünnepségére ébredt Buda városa. Hosszas és kalandos távollétet követően hazatért az államalapító szent király, I. István ugyancsak szent ereklyeként tisztelt jobb kezének földi maradványa, a Szent Jobb. A relikviáról elsőnek a hányatott sors ötlik fel a köztudatban, holott jelentősége jóval fontosabb és sokrétűbb annál, mint ma azt az általános tájékozottság feltételezni engedi.

          Az elhunytak emlékét őrző különböző tárgyak, testmaradványok tisztelete egyidős az emberiséggel. A kultusz természetfelettiségét az az általános szemlélet jellemzi, amely úgy tartja, hogy az eltávozott alakja, szelleme, az általa képviselt tulajdonságok megidézhetők, a szükségben segítségül hívhatók, vagy legalábbis a hasonló irányú törekvések felerősíthetőek rajtuk keresztül. Az egyetemességgel harmóniát vállaló hajdani világkép egészen más gondolkodásmódot jelentett, amely nehezen vethető össze a későbbiekkel. A hozzá képest egyszerűsítő, szervezett világmagyarázó nézetrendszerekben, vagyis a vallásokban kitüntetett szerepe volt az elveket, a létmódot kijelölő személyiségek hátrahagyott kegytárgyainak. A kereszténység történetében a 4. századtól vált elterjedté az a felfogás, mely szerint a vértanúk és a szentek közbenjárása kérhető Istennél a nehéz helyzetekben. A magyar kereszténység életében az alapító nagy király kitartásával és emberségével vívta ki az utódok tiszteletét.

Az ereklye

A fennmaradt Hartvik-legenda szerint Szent István király atyai gondoskodásának még életében rendkívüli hatása volt, hiszen „ahányszor fülébe jutott, hogy beteg valaki, egy darab kenyeret, egy kis gyümölcsöt vagy fűszeres füvet küldött neki orvosságul, azt, ami épp a keze ügyében volt, meghagyván, hogy egészségesen talpra álljon, és mivel szavait Isten kegyelme kísérte, épségét a beteg nyomban visszanyerte”.[1] Fia, Imre herceg halála után teljes jövedelmét áldozta a zarándokokra, az özvegyekre, az árvákra, külhoni monostorokra. A következetesen szigorú erkölcsű uralkodó a bűnbánó vétkessel szemben megbocsátást gyakorolt, mint ahogy azt tette a reá törő bérgyilkossal, de a felbujtóknak nem kegyelmezett. Az uralkodó halálhíre nyomán az egész országból sereglettek az alattvalók Fehérvárra, hogy lerójják a végtisztességet. A temetés után a bazilikabéli sírhely még „több éven át sok kórságban senyvedőnek, lázbetegnek, sanyargatását s nyomorúságát kiáltozónak, törvény alatt görnyedőnek számtalan jótéteményét tanúsította. Sűrűn hallották az angyalok énekének dallamát éjjelente, még sűrűbben szállongott a templom hajóiban a legkellemesebb illat édessége.”[2]

          A Szent Jobb története I. István szentté avatási eljárása alatt vált kulcsfontosságúvá 1083-ban. A szarkofág felnyitásakor a testet folyadék lepte el és hiába keresték a jellegzetes gyűrűvel ellátott jobb kezet, amelyet a korábban ott szolgáló Mercurius őrkanonok családi birtokán levő monostorban rejtett el. Az épségben előkerült végtag újabb kétségtelen bizonyítéka volt a szentesítendő egykori király rendkívüliségének, hiszen a jobb kéz volt az, amellyel a nemes és irgalmas cselekedeteket végrehajtotta, s amelyre a Kálti Márk-féle Képes Krónika is kitér, vagyis ezzel a kezével osztogatta a szegényeknek az ezüst dénárokat a derekán hordott erszényből. Mercurius különös tettére egy jelenés adott okot, ugyanis egy váratlanul felbukkanó fehér ruhás ifjútól egy összegöngyölt szövetdarabot kapott a következő kéréssel: „Rád bízom ezt megőrzésre, s ha eljön az idő, felfedésre.”[3] A szentté avatást kezdeményező kegyes László lovagkirály hitelt adott a magyarázatnak, hiszen ő maga is többször részesült hasonló égi üzenetekben, illetve a megtalálás, vagyis a „felfedés” napját, május 30-át egyházi ünnepek közé, a Bihar megyei menedéket, Szent Jobb apátságát pedig a kegyhelyek sorába iktatta.

            A történészek hajlanak arra az álláspontra, hogy az I. Istvánt követő belviszályok miatt féltették a királyi nyughelyet az esetleges háborgatásától, ezért áthelyezték a templom padozatába, s ekkor választották le a kezet a testről, amely ezután Mercuriushoz került. A kitüntetett őrzőhelyet, a berettyói vagy berek-jói monostort csak később, a 13. századtól kezdték „Zenth-Jogh” – máshol „S(Z)ENT JOG” – azaz Szentjobb apátságaként emlegetni.[4] Györffy György külön felhívta a figyelmet arra, hogy ekkor még „jobb” és a „jog” szavak jelentése megegyezett.[5] A kezdetben virágzásnak induló kegyhely hiteleshelyként is működött: idejártak a környékbeliek elintézni szerződéskötéseiket, peres ügyeiket, esküvel megerősített tanúságtevéseiket. A kézereklye nem pihenhetett meg a bihari szerzetesek között, a hatalmi politika és a diplomácia eszközeként viszontagságos út várt rá. A relikvia nélkül sokat vesztett a szentjobbi apátság a tekintélyéből, és az idők során felőrlődött a hiányosan képzett személyzet mellett a szomszédos birtokosokkal való vitákban, de a végső csapást a török dúlás és a szatmári béke mérte a helyre. Mégis, mivel ebben a térségben számottevő római katolikus közösség maradt meg, a szentjobbi búcsújárásokat a 20. században is megtartották.

A vándorlás

A Szent Jobbot Nagy Lajos hozatta el a Berettyó mellől, aki az ún. ereklye-kihelyezésekkel támasztotta meg a különböző politikai szövetségeit, így a kéz karjának felső részét a lengyel Lvov városának, egy másik, kisebb darabját Aachenben lévő magyar kápolnának ajándékozta. A kar alsó részét Zsigmond király választhatta le, hogy megpecsételje lánya, Erzsébet házasságát Habsburg Alberttel. A kézereklye az 1420-as évektől viszont a Székesfehérváron az augusztus 20-i törvénylátó napoknak adott nyomatékosító hangsúlyt, s ahol a kultusza kiteljesedett a 15. században. A meginduló oszmán hadak miatt II. Lajos elrendelte az ereklye Budára vitelét. S innentől homályos a Szent Jobb története. A legelfogadottabb nézetek szerint a keresztény emlékeket pusztító és azokat fosztogató törököktől a dalmáciai Raguzában működő domonkos szerzetesek vásárolták meg az eltulajdonított kegytárgyakat, megmentve és visszaszerezve a keresztény közösségnek. A Szent Jobb is hasonló sorsa jutott. A kegytárgyak kereskedelme kétes megítélés alá esett, azonban értékmentő voltuk tagadhatatlan, illetve maguk a raguzaiak is meg voltak győződve hitvédelmező szerepük fontosságáról, mivel úgy tartották, hogy őket csak a katolikus hit tarthatja fenn.

          Az oszmán hódoltság, s az ország megosztottságának idején a Szent Jobb emléke megkopni látszott, mert a vallásos irodalomban csak a 17. század legvégéről kelt strófában lelhető fel:

„Szegényekhez könyörülő szívit voltaképpen megmutatá,
Kiknek éjjel is templomok körül bőven a pínzt osztogatá,
Kiért, holta után, irgalmas kezének a rothadás nem árthata.”[6]

          A hamu alatt azonban mégis izzott a parázs. I. Lipót értesült az ereklye hollétéről, majd megpróbálta visszahozatni, de nem járt sikerrel. Mária Terézia viszont elszántabb volt, és elérte a hazahozatalt.

          A katolikus megújulás végére esett, amikor a Habsburgok vezetésével az utolsó török hadállások 18. század elején távoztak a Kárpát-medencéből, amelyek elnéptelenedett, megműveletlen területet hagytak maguk után. Férfi utód híján, egy nő – Mária Terézia – került a Habsburgok trónjára, azonban a nőági örökösödést nem minden európai állam fogadta el. A királynő az örökösödési háborúk befejeztével láthatott neki az ország és hatalma megszilárdításához, amelyben fontos szerepe volt a szentkirálytól eredeztetett főkegyúri jogoknak. A különleges jogi státusz azt jelentette, hogy a megkoronázott magyar király saját hatáskörében főpapokat nevezhetett ki, címeket adományozhatott, valamint beleszólhatott az egyház ügyeibe. A jogelv okirat hiányában a legendák és a szokásjog alapján érvényesült. Az ismét felmerült kiváltságot XIV. Benedek pápa elismerte, illetve XIII. Kelemen pápa újfent „apostoli” címmel látta el a magyar királynőt. Mária Terézia mindent elkövetett, hogy a nagypolitikai szerepet is biztosító jogforrás minél szélesebb alapokra kerüljön: újra rangossá tette a Szent István-i hagyományokat. A királynő tudatosan emelte ki ez irányú lépéseinek magyar jellegét, s ha kellett ezt ruházatában is tükrözte. 1764-ben megalapította a birodalom legjelentősebb kitüntetését, a Magyar Királyi Szent István rendet, melyet a közért végzett legmagasabb szintű szolgálatért adtak. A rend tagjai pedig a bécsi kapucinusok templomában minden évben megünnepelték a névadójuk napját, augusztus 20-át. 1768-tól kitartó tárgyalásokba fogott a raguzai domonkosokkal a Szent Jobb visszaszerzéséért, amelynek eredményeként 1771 májusában a kegytárgy megérkezett Bécsbe.

A hazatérés

Az osztrák fővárosból 1771. július 15-én fényes ünnepséggel bocsátották hatnapos útjára a nevezetes ereklyét. A Szent Jobbot a szállítás során először Győrben, majd Pannonhalmán mutatták meg a tömegesre duzzadó nagyközönségnek. „Budához közeledve az ereklye fogadtatása minden képzeletet felülmúlt. Az országutakat elözönlötte a jámbor és kíváncsi nép, a közbeeső falvakban megállt a munka, zúgtak a harangok, több helyen üdvözlésképpen mozsárágyúkat sütöttek el. Az ünnepi menet július 20-án éjjel érkezett Budára, ahol fáklyavilág mellett virrasztva várta az egész város.”[7] 1771. július 21-én az ünnepi menetet harangozás, trombitálás és dobpergés kísérte a reggeli mise és magyar nyelvű prédikáció után a Nagyboldogasszony templomból a várbeli Zsigmond-kápolnába, amely az ereklye lakhelye lett egészen a második világháborúig. A következő évben Mária Terézia a Szent Jobb nyilvános megünneplését évente hat időpontban jelölte meg, valamint az ereklye kultuszának ápolására alapítványt létesített.

            A katolikus fellendülést elősegítő királynő uralkodása idején egyre erősebbé váltak a felvilágosodásnak az irracionálist kritizáló, az emberi értelem elsőbbségét hirdető tanai, amelynek következtében később az állam és az egyház végképp különvált Európában, illetve elterjedt a megismerés igazságát az objektív igazolhatósággal mérő felfogás. Ám azóta a mélyebb oktatásban részesülő gondolkodó ember megtapasztalja, hogy minél több a tudás, annál több a kérdés. Továbbá a tudomány jelenlegi álláspontja szerint sem érzékelhető az észlelt világ teljes egészében – alátámasztva a vallás transzcendens (irracionális) tételeinek lehetőségét. Azaz a megmagyarázhatatlan jelenségek is léteznek, úgy ahogy a Szent Jobb kultuszához tartozó csodás történések, amelyek még az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus alkalmával is jelentkeztek szokatlan gyógyulások formájában.[8] Valamint az emberre vonatkozó egzakt vizsgálatok nyomán ma már az is közkeletűvé vált, hogy nyelveken gondolkodunk. Tehát, ha a „jobb” és a „jog” egykori jelentésegysége arról tanúskodik, hogy a magyar régiségben az erkölcs mértéke a „jó” volt, s ha „jó” volt, akkor jogos, vagyis igazságos volt.

          A Szent Istvánnal és a vele kapcsolatos hagyománnyal foglalkozó szakirodalom kellőképpen gazdag ahhoz, hogy megismerésük során érdekes összefüggések táruljanak fel.

Felhasznált irodalom

Gerő 1998. Gerő Lajos (szerk.): A Pallas nagy lexikona. Arcanum, Budapest, 1998. https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-pallas-nagy-lexikona-2/; a letöltés időpontja: 2022. július 11.

Czuczor–Fogarasi 2003. Czuczor Gergely – Fogarasi János: A magyar nyelv szótára. Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete, Arcanum, Budapest, 2003. https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-szotara-czuczorfogarasi-55BEC/j-61F93/jog-622CE/; a letöltés időpontja: 2020. július 8.

Györffy 2000. Györffy György: István király és műve. 3. bővített, javított kiadás. Balassi Kiadó, Budapest, 2000.

Ipolyi 1863. Ipolyi Arnold: Magyar ereklyék. Archaeologiai Közlemények, 3. (1863) 1. sz. 65–126.

Magyar 2000. Magyar Zoltán: Szent István a néphagyományban. Osiris Kiadó, Budapest, 2000.

Molnár 2008. Molnár Antal: Elfelejtett végvidék. Tanulmányok a hódoltsági katolikus művelődés történetéből. Balassi Kiadó, Budapest, 2008.

Serédi 1938. Serédi Jusztinián (szerk.): Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1938.

Szirtes 2013–2015. Szirtes Zsófia: A Szent Jobb hazatérése. Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest, 2013–2015. https://mnl.gov.hu/a_het_dokumentuma/a_szent_jobb_hazaterese.html; a letöltés időpontja: 2020. július 8.)

Szentmártoni Szabó 2006. Szentmártoni Szabó Géza: „Hol vagy István király?” In: Bene Sándor (szerk.): Hol vagy, István király? A Szent István-hagyomány évszázadai. Gondolat Kiadó, Budapest, 2006. 280–291.

Tarnai 1992. Tarnai Andor (szerk.): Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez. Középkor, 1000–1530.  Tankönyvkiadó, Budapest, 1992. http://sermones.elte.hu/szovegkiadasok/magyarul/madasszgy/index.php?file=042_055_Hartvik; a letöltés időpontja: 2020. július 8.

[1] Tarnai 1992, http://sermones.elte.hu/szovegkiadasok/magyarul/madasszgy/index.php?file=042_055_Hartvik; a letöltés időpontja: 2020. július 8.

[2] uo.

[3] uo.

[4] Magyar 2000, 49.

[5] Györffy 2000, 390.; Czuczor–Fogarasi 2003, https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-szotara-czuczorfogarasi-55BEC/j-61F93/jog-622CE/; a letöltés időpontja: 2020. július 8.

[6] Szentmártoni Szabó 2006, 286.

[7] Magyar 2000, 220.

[8] Magyar 2000, 176.

A 302 évvel ezelőtti eseményről Nagy-Luttenberger István kutatónk cikkét közöljük.

Ezen az évfordulón Kerékjártó Ágnes cikkét közöljük.

Hetvennyolc esztendővel ezelőtt, 1942. július 18-án indult meg az első urivi hídfőcsata. Ezen az évfordulón Babucs Zoltán kutatónk írását közöljük.

1399. július 17-én halt meg Szent Hedvig királynő. Ezen az évfordulón Kerékjártó Ágnes kutatónk írását közöljük.

Ezen az évfordulón Pál Helén kutatónk cikkét közöljük.