Végigtekintve a magyarság évszázadainak történelmén, jól láthatjuk, hogy az oszmán-ellenes küzdelmek alapjaiban befolyásolták a Kárpát-medence sorsát.

A keresztény Magyar Királyság a középkor óta védte határait és Európát a létüket fenyegető Oszmán Birodalommal szemben, kivívva ezáltal a kereszténység védőbástyája jelzőt.

Az önfeláldozó küzdelem több mint 300 évig tartott.

A harcok során dicső pillanatok – gondoljunk csak a Hunyadiakra – és vészterhes idők váltották egymást. A magyarság azóta sem felejtette el ezt a több évszázados küzdelmet és történelmi emlékezetének sarokköveivé vált így Nándorfehérvár ostroma (1456), Eger hősies megvédése (1552), Zrínyi Miklós szigetvári áldozata (1566) és utóda, a szintén Zrínyi Miklós téli hadjárata (1664).

És hol volt még innen az 1718-as pozsareváci béke? Annak az előbb említett kornak a lezárása, ami Rigómezei csatával 1389-ban kezdődött és 329 évig tartott.

Ahogy korábban a mongolok, az arany horda, így az oszmánok sem értették, hogy az egykori sztyeppei rokon nép, miért áll ellent a hódításoknak, miért nem nyit kaput nyugat felé.

Nem értették és nem fogadták el, hogy itt, a sztyeppe nyugati végén, a Kárpát-medencében a magyarság önálló központtal, saját térítéssel független keresztény államot hozott létre, megőrizve ősi szuverenitását.

Nem értették, hogy Szent István halála előtt Szűz Máriának ajánlotta fel a Magyar Királyságot és a magyar nemzet sorsát.

Nem értették, hogy a Patróna Hungariaeben tovább él a szakrális küldetéstudat, ami kötelezettséggel jár.

Nem értették, hogyan tudja a magyarság felmutatni a Turul-dinasztia után a Hunyadiakat, a Zrínyieket, és megvédeni Szent István országát.

Jobb lett volna, ha ezeket értik a ránk támadó világhatalmak? Bizonyosan. Elkerülhető lett volna sok millió ember halála, az ország javainak pusztulása, részekre darabolása.

Meggyőződésem, hogy Trianon minden évfordulója környékén fontos megemlíteni, hogy a több évszázados küzdelem milyen tragikus következményekkel járt Magyarország számára.

A hősies védekezés során a magyar népesség helyrehozhatatlan károkat szenvedett, ennek folyományaként a Kárpát-medence etnikai viszonyai alapvetően változtak meg, így a török elleni önfeláldozó védekezés bizony ott található a Trianonhoz vezető okok között. Nagyon hiányzott Trianonban az a 200 év sok millió halottja és meg nem született magyar hazafia.

Van azonban e török kornak egy kevésbé ismert, méltatlanul elfeledett korszaka, ez az 1591 és 1606 között vívott tizenöt éves háború.

Ennek során a Magyar Királyság területén közel másfél évtizeden keresztül vívta élet-halál harcát Európa keresztény népeinek összefogása a századok óta folyamatosan terjeszkedő Oszmán Birodalommal szemben.

A 15 éves háború során számtalan fontos csatára és ostromra került sor, gondoljunk például Esztergom, Pápa, Székesfehérvár, Győr, Kanizsa és Eger falai alatt történtekre.

E hadi semények során keresztény oldalról a magyar, horvát és német katonaságon kívül harcoltak többek közt a pápaság, a Mantovai Hercegség több ezer fős itáliai segélycsapatai, valamint cseh, lengyel, vallon, spanyol és angol katonák is.

Élükön pedig a kor neves hadvezérei és uralkodói álltak, mint Pálffy Miklós, Mercoeur herceg, Vincenzo Gonzaga mantovai herceg és Gianfrancesco Aldobrandini, VIII. Kelemen pápa unokaöccse, aki több ezer fő pápai segélycsapatait három különböző alkalommal vezette a magyar hadszíntérre, s végül életét is Kanizsa ellen vonulva fejezte be.

Mindennek tükrében meglepő, hogy a nemzetközi szakirodalomban sokszor mellőzésre kerül a hosszú török háború. Ez azonban nem csak nemzetközi jelenség, a magyar iskolai tananyagban és a történelmi emlékezetben is hasonló tendenciákat láthatunk.

Akik figyelemmel követik kutatásainkat munkánkat, megszokhatták már, hogy a Magyarságkutató Intézet prekoncepciók nélkül, tudományos alapon összességében vizsgálja és kutatja a magyarság múltját, történelmét.

Kitöltjük a történelmi fehér foltokat, és azt vesszük észre, hogy rendkívül sok olyan összefüggést, eseményt, kapcsolatot, kutatási eredményt látunk és találunk, amely alátámasztja a magyarság kivételes világtörténelmi szerepét.

A Magyarságkutató Intézet fontos feladatának tartja, hogy felhívja a figyelmet a magyar történelem kevésbé ismert, de fontos korszakaira. Ezért hívta életre az „Európa elfeledett hadszíntere. A tizenöt éves háború és Magyarország” című konferencia-sorozatot. Ennek immár a második alkalmán köszöntöm a szakmai képviselőit, valamint az érdeklődőket, kívánok tartalmas tudományos programot hozzá!

Külön öröm, hogy a tavasszal megrendezett első konferencia előadásait tartalmazó tanulmánykötet immár kézbe is vehető.

Ezen kutatások eredményeit pedig hamarosan szintén publikáljuk a nemzetközi tudományosság számára.

VIZI LÁSZLÓ TAMÁS, a Magyarságkutató Intézet tudományos főigazgató-helyettese „In memoriam Veress D. Csaba” című személyes hangú előadásában ismertette Veress D. Csaba munkásságát. Kiemelte, hogy Veress azon sokoldalú hadtörténészek közé tartozott, aki nem csak egy korszakkal foglalkozott, és a hadi eseményekkel kapcsolatos elméleteit mindig terepbejárással bizonyította. Ennek köszönhetően számos, máig meghatározó felfedezésre jutott a korai újkori magyar történelemmel kapcsolatban is.  Veress bizonyította azt is, hogy a pákozdi csatának nevezett ütközet valójában Pákozdtól 13-15 km-re északnyugatra, Zámoly, Borbálapuszta és Magyaralmás térségében zajlott le, a korabeli források szerint másfél mérföldnyire északra Székesfehérvártól. Ugyancsak ő azonosította az 1687. augusztus 12-i úgynevezett „második mohácsi csata” helyszínénét.

BAGI ZOLTÁN PÉTER, Győr Megyei Jogú Város Levéltárának munkatársa előadásának alapkérdése, hogy a Fuggerzeitung egy cikke azzal vádolta Russwormot, hogy tanácsára hagytak fel 1601-ben a Ferdinánd főherceg vezette csapatok Kanizsa ostromával. Az egykorú források bevonásával az előadó azt bizonyítja, hogy a keresztény fősereg Obrist-Feldmarschallnak mindössze annyi volt a bűne, hogy kritizálni merte az addigi ostromműveleteket, rávilágítva azon hiányosságokra, amelyeket ma a kudarc okainak tekinthetünk.

KANÁSZ VIKTOR, Intézetünk Történeti Kutatóközpontjának munkatársa „Egy velencei követ a tizenöt éves háborúról” című előadása Pietro Duodo (1554-1610) munkásságáról és máig elfeledett jelentéséről szólt, beleágyazva abba a kontextusba, hogy a velencei diplomácia mindigis kiemelten foglalkozott a magyar hadszintérrel. Kimutatta, hogy az itáliai szerző meglehetősen járatos volt a magyar földrajzi viszonyokban és a történelemben is. Tudott a 955. évi augsburgi csatáról, az ország felajánlásáról Máriának, a tatárjárásról, a nikápolyi csatáról és Galambóc ostromáról, a várnai csatavesztésről, a “Dózsa felkelésről”, a mohácsi csatáról és Szigetvár ostromáról. Emellett az itáliai szerző morális keretbe ágyazva, a korabeli toposzok alkalmazása mellett, tájékozottan ismerteti a magyar-török háborúkat.

ILLIK PÉTER, a Történeti Kutatóközpont tudományos munkatársa Kanizsa ostromai (1600, 1601) és a posztmodern történetelmélet című előadásában a posztmodern elmélet keretében tárgyalta Claire Norton kötetét, amely arról szól, hogy az oszmán történeti források milyen narratívát, elbeszélést képeztek Kanizsa 1600. évi oszmán elfoglalásáról, és az 1601. évi Habsburg sikertelen visszafoglalási kísérletről. Norton vállaltan posztmodern kötetében azt fejtegeti, hogy mi különbözteti meg a „történelmet” a fikciótól, és hogy az oszmán források szerzői milyen célból formálták át a múltat. Illik pedig a posztmodern történetelmélet alapjainak bemutatásával ismertette Norton könyvét, eredményeit és tanulságait.

KRUPPA TAMÁS, a Szegedi Tudományegyetem docense, VIII. Kelemen pápa Erdélybe parancsolt pápai sereg parancsnokának történetét mutatta be „Pápai csapatok Erdélyben? Gianfrancesco Aldobrandini generális erdélyi hadjáratának terve” című előadásában. Gianfrancesco Aldobrandini generális levelezései és feljegyzései alapján megismerhettük az itáliai csapatok viszontagságos hadjáratait a Királyság, illetve Erdély területén. Az előadás további részében az előadó ismertette az itáliai parancsnok diplomáciai próbálkozásait egy törökellenes összefogás érdekében.

VÉGH FERENC, „Küzdelem a Balatonért: két keresztény hadjárat tanulságai” című előadásában a 15 éves háború során a tó déli térségében vezetett hadjáratok történetét és azok következményeit ismertette. A két hadjárat a magyar közönség előtt nem igazán ismert. Az 1599 novemberében vezetett hadjárat során Kanizsából kiinduló támadás Kaposvárig jutott, azonban a tél beállta miatt félbe kellett hagyni az ostromot. Négy évvel később Nádasdy Ferenc elképzelése alapján, ismételten egy a Balatontól délre vezetett hadjáratot mutatott be az előadó, mely hasonló eredménnyel zárult. A két hadjárat nem aratott túlzott sikert, azonban a kor hadezérei számos tanulságot tudtak belőlük levonni.

A konferencia előadásait „Az Európa elfeledett hadszíntere – A tizenöt éves háború és Magyarország (1591 – 1606), Kanász Viktor és Nagy-L. István szerkesztésében a Magyarságkutató Intézet kiadványai sorában megjelent kötetének könyvbemutatója zárta.

A szerkesztők kiemelték, hogy a tizenöt éves háború fontosságához mérten rendkívül méltatlanul van kezelve napjainkban. A kötetben szereplő tanulmányok ismertetése kitért a háború dunántúli hadi eseményeinek fontossága mellett a zsoldosseregek felállításának nehézségeire és az oszmánokkal folytatott sikeres harc lehetőségét felvillantó példátlan nemzetközi keresztény összefogásra is.