Rendszerváltozások a 20. századi Magyarországon címmel tartotta meg legújabb tudományos konferenciáját a Magyarságkutató Intézet.

A Vargha Tamás miniszterhelyettes, a Honvédelmi Minisztérium parlamenti államtitkára fővédnöksége mellett megrendezett, az 1956-os forradalomról és szabadságharcról is megemlékező előadássorozat arra vállalkozott, hogy a XX. században átélt tragédiákon, és a rájuk adott válaszokon és túlélési stratégiákon keresztül jelölje ki az utat a nagyhatalmi játszmák erőterében újra egyensúlyozni kényszerülő Magyarország számára.

Vargha Tamás fővédnöki köszöntőjében a sorsfordító és a nemzet megmaradása szempontjából rendkívül kritikus történelmi eseményektől terhelt XX. századi magyar sorsot értékelve szólt az országcsonkítást követő talpra állásról, a két pogány közé szorult Magyarország szorongattatott helyzetéről, majd a szuverenitásunknak véget vető idegen megszállásokról. A megaláztatás hosszú évtizedei alatt a nemzethalál szélére sodródott ország azonban évezredes államiságunkba, keresztény gyökereinkbe és történelmi nagyjaink példájába kapaszkodva szállt szembe a végtelen túlerővel, hogy a lelkünkben született győzelemmel építsen új hazát.

Nánay Mihály, a Rubicon Intézet tudományos főmunkatársa „Polgári? Demokratikus? Forradalom? című előadáa az 1918-as rendszerváltás fogalmi értékelését járta körül. A hagyományos terminológia "polgári demokratikus forradalomként" hivatkozik az 1918. október végi fordulatra. Az előadás azonban rávilágított arra, hogy a marxista történelemszemlélet által használt kifejezés mind egészében (mint marxista konstrukció), mind pedig külön-külön a két jelző és a forradalom szó is komoly vitákra adhat okot. Ezek közül az előadás egyik központi kérdése, hogy miként nevezhető demokratikusnak egy olyan átalakulás, amely egyáltalán nem bírt valós - választásokon szerzett - legitimációval? Továbbá, egy már évtizedek óta működő polgári alkotmányos rendszerrel szemben lehet-e polgárinak nevezni a változást? Végső soron pedig egy vesztes háború után magasra csapó elégedetlenséget szükségszerűen forradalomnak kell-e neveznünk?

Ligeti Dávid, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa „A magyar vörös falanszter rendszere 1919-ben” címmel tartotta meg előadását. Ebben kifejtette: A proletárdiktatúra hírhedt „133 napja” olyan rendszerváltoztatást vont magával, amely példátlan a magyar történelemben. A messianisztikus tudattól vezérelt kommunisták az élet minden területén alapvető „reformokat” vezettek be és a szó majdnem legszorosabb értelmében a magyar társadalom torkának ugrottak. Jellemző motívum, hogy az ekkori rendszerváltoztatás tempója jelentősen meghaladta az 1945 utáni újabb bolsevik berendezkedés gyorsaságát és a madáchi falanszter-szín számos eleme néhány héten beül valósággá vált 1919 folyamán. A politikai rendszert a demokratizmus ígéretével forgatták fel, de a létrejövő tanácsrendszer nem a népuralmat, hanem hazánk történelmének egyik legzsarnokibb időszakát hozta el - zárta előadását az előadó.

Babucs Zoltán, a Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpontjának munkatársa „Honvesztés? Honmentés? A magyar hadsereg 1919-ben” című előadásában kiemelte: a Nagy Háború végén az Osztrák–Magyar Monarchia kívülről is gerjesztett összeomlásakor Magyarország visszanyerte függetlenségét, ám kormányzata megbocsáthatatlan történelmi bűnt követett el, amikor kicsavarta a fegyvert a frontokról hazatérő katonák kezéből, így nem volt, aki útját állja a területrabló cseh-szlovák, román és szerb csapatoknak. Pedig lett volna! Milyen hadseregképe volt az ún. „őszirózsás” forradalom időszakának? Mi állt a tanácskommün Vörös Hadseregének felvidéki sikereinek, majd gyors felbomlásának hátterében? Hogyan vált a Szegeden szerveződő Nemzeti Hadsereg a hatalom egyedüli letéteményesévé? Az előadás ezekre a kérdésekre adott válaszokat. 

„Ez az ország felbomlott, újat kell teremteni.” – kezdte előadását Rakovszky Istvánnak, az 1920-as nemzetgyűlés elnökének szavait idézve a Magyarságkutató Intézet tudományos főigazgató-helyettese. Vizi László Tamás „Alkotmányos rendszerváltás – 1920” című előadásában bemutatta, hogy miként és milyen alkotmányos hiányosságok közepette szűnt meg az országgyűlés alkotmányos működése 1918. november 16-án. Ezt követően tért rá azokra az alkotmányjogi kérdésekre, amelyekre az 1920 elején lezajlott választások után megalakult nemzetgyűlésnek választ kellett adnia, s amelyek mentén vissza kellett állítani a megszakadt alkotmányos helyzetet. Részletesen elemezte az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának rendezését tartalmazó 1920. évi I. törvényt, a törvényhozó és a végrehajtó hatalomnak a magyar nemzeti tradíciókat és jogfejlődést követő újra szabályozását. Külön szólt a végrehajtó hatalom jogszabályban kodifikált határairól, a kormányzónak, mint ideiglenes államfőnek a szerepéről. Végezetül azt a politikai folyamatot elemezte, amelynek eredményeként 1920. március 15-én, a kormányzó hathatós közreműködésével megalakult az új, legitim kormány, amely kidolgozta az első konszolidációs kormányprogramot.

M. Kiss Sándor, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos főigazgató-helyettese „Megszállás – ellenállás – kiugrás” című előadásában elhangzott: Az 1944-es nemzeti ellenállás történetének megértéséhez vissza kell nyúlni a kiegyezésig, és meg kell vizsgálni a magyar állam és a társadalom által vállalt és vallott értékrendet, azt, mi volt az általános felfogás az állam függetlenségéről és az egyén szabadságáról, amelynek szerves elemei a magántulajdon és a hithez való viszonyulás. Ennek tükrében lehet csak értelmezni a társadalom megszálláshoz való viszonyát és az ellenállásban való részvétel motivációit.

Ötvös István a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója és a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja „Hatalomváltás - rendszerváltozás: az 1945-ös átalakulás értékelése” című előadása azt a kérdést járta körül, hogy hogyan lehet jogilag legitim hatalmat teremteni, amely bírja a társadalom széles rétegeinek támogatását is. Az előadó 1918-19 és az 1945 utáni időszak történeti példáin keresztül láttatta, hogy a politikai rezsimek ellehetetlenülését eredményezi, ha bizonyos szintű törvényesség és támogatás nélkül próbálnak a hatalomhoz kapcsolódó döntéseket meghozni. 

Szerencsés Károly, az Eötvös Loránd Tudományegyetem habilitált egyetemi docense „Elveszett illúziók. A második világháború utáni magyar demokráciakísérlet felszámolása” című előadásában felvázolta azokat a belső és külső körülményeket, amelyek révén a magyar szélsőbaloldali erőknek sikerült felszámolniuk a második világháború utáni demokráciakísérletet. Hangsúlyozta, hogy a parlamentáris demokrácia megteremtése illúziónak bizonyult, de ez nem jelenti azt, hogy az akkori demokratikus erők harca a szabadságért értelmetlen áldozat lett volna. Elmondta, hogy a kommunista vezetésű szélsőbaloldali csoportok politikai eszközökkel nem, csak külső támogatással, erőszakkal és csalással tudtak felülkerekedni a nemzeti demokrácia erőin. A demokráciakísérlet bukásának és a kommunista diktatúra megteremtésének a következményei a ma napig megfigyelhetőek.

Borvendég Zsuzsanna, Intézetünk Történeti Kutatóközpontjának tudományos munkatársa „Mégiscsak nekimentek a falnak.” Kibontakozás helyett restauráció – 1956 témakörben megtartott előadása rámutatott: 1956 októbere a szovjet rendszer legnagyobb megrázkódtatása volt. Bár a szabadságharcot a szovjet tankok eltiporták, mégis azt mondhatjuk, hogy az 1989/90-es rendszerváltás kiinduló pontját és erkölcsi talapzatát az 1956-os eseményekre kell visszavezetni. A forradalom értelmezése és minősítése minden politikai erő önmeghatározásának lényeges eleme mind a mai napig, a Kádár-rendszer számára pedig egzisztenciális kérdés volt. Az előadó röviden felvázolta az 1956-os elmaradt kibontakozás lehetséges forgatókönyveit két kortárs politikai gondolkodó, Bibó István és Mindszenty József egykorú írásai, megnyilatkozásai alapján.

Halmy Kund, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos segédmunkatársa „1989 emlékezete – az átadás-átvétel feladata” címet viselő előadása rámutatott: Az 1989-es esztendő azon kevés időszakok közé tartozik a magyar történelemben, melynek politikai folyamatai pozitív emlékekként maradtak ránk. A visszásságok feltárása mellett a múltkutatók egyik feladata, hogy azt a csodát, amit a '89-es rendszerváltók véghezvittek és megéltek, rontatlanul és lehetőleg hitelesen segítsenek továbbadni, megértetni az események mozgatórugóit, ismertté tenni a rendszerváltozás lényeges személyeit. A viták, az ellenségeskedések és a felszín alatt zajló - elsősorban gazdasági - folyamatok bemutatása mellett hangsúlyozni kell, hogy a magyarok többsége 1989-ben rég várt katarzist élt át, mely leginkább a hatalmas közösségi élményt jelentő tömegtüntetéseken manifesztálódott. 1989 március 15-e, június 16-a és október 23-a voltaképpen az 1956-os, félbeszakadt katarzis folytatása volt. Közös felelősségünk, hogy ezt az élményt a fiatalabb generációk is átérezzék, képesek legyenek azonosulni vele.

Alabán Péter, az Ózdi SZC Gábor Áron Technikum és Szakképző Iskola igazgatója a rendszerváltozást követő társadalmi dezintegrációs és posztindusztrializációs folyamatokat elemezte, nemzetközi kitekintést is nyújtva más, európai országokban zajló hasonló jellegű változásokkal. Az „Egykor volt gyárváros – Posztindusztrializációs társadalmi folyamatok Ózdon” című előadásában kiemelte, miként hatott a társadalmi integrátor szerepét is betöltő gyár bezárása a városra és annak környékére, miként jött létre a válságrégió, hogyan hatott a munkanélküliség és a szegénység terjedése az egyes társadalmi csoportokra, így például a munka világába korábban asszimilálódott romákra. Utalt továbbá az ipari táj arculatváltására, a munkásság lehetséges jelenkori "örököseire", a gazdasági szerkezetváltás buktatóira, egyben a kiaknázható új lehetőségekre. Az előadó vallja: a dezindusztrializációt helyben - más térségekkel ellentétben - nem követte reindusztrializáció, miközben a terjedő "rozsdaövezet" jelentősen átalakította az egykori bányász- és munkáskolóniák társadalmát, mindennapi világát.