1196. április 23-án hunyt el III. Béla király, az egyik legjelentősebb uralkodónk. Királyként temették el az Árpád-házi királyok koronázó fővárosában, Székesfehérvárott, pedig amikor megszületett, nem sok esély mutatkozott arra, hogy valaha is király lesz.

III. Béla (1172–1196) egyik legjelentősebb uralkodónk volt: a Magyar Királyságot úgy emelte nagyhatalommá, hogy azonközben az ország területén béke honolt. Királyként temették el az Árpád-házi királyok koronázó fővárosában, Székesfehérvárott, pedig amikor megszületett, nem sok esély mutatkozott arra, hogy valaha is király lesz.

Édesapja II. Géza (1141–1162), édesanyja a Rurik-dinasztiából való Eufrozina királyné, I. Msztyiszláv kijevi nagyfejedelem (1125–1132) leánya volt. Mivel 1146-ban házasodtak össze, és Béla a másodszülött fiuk volt, világrajövetele 1148-ra keltezhető. Nevében nagyapja, II. (Vak) Béla (1131–1141) emléke élt.

Apja 1161 táján a Tengermellék (Horvátország, Dalmácia) élére állította. II. Géza halála után a Keletrómai Császárság alapos fordulatot hozott Béla sorsában. 1163-ban béke jött létre I. (Komnenos) Mánuel (1143–1180) és Béla bátyja, III. István (1162–1172) között, amelynek értelmében a basileus leánya, Mária számára jegyesül választotta Bélát, és udvarába vitte. Úgy tűnt ekkor, hogy sorsa végleg Bizánchoz kötődik. 1165-ben Mánuel trónörökösévé nyilvánította, mivel a császárnak akkor még nem volt fia. A herceg leendő basileushoz méltó nevelést kapott. Hanem a trónöröklés reménye 1169 őszén szertefoszlott: Mánuelt második asszonya fiúval ajándékozta meg, a későbbi II. Alexios (1180–1183) császárral. Erre Bélát elválasztották Máriától, s a basilissa húgával kárpótolták. Châtillon Ágnes (Anna), Konstancia antiochiai fejedelemnő és Châtillon Raynald keresztes lovag lánya 1170-ben nyújtotta kezét a nála alig idősebb Bélának. Ő ezután a „Magyarország, Dalmácia és Horvátország hercege” címet viselte; ezzel is a Bizánctól való lelki távolodására utalt. Így amidőn bátyja halálhírét hozták követek, könnyű szívvel távozott Mánueltől, hogy hazája trónját elfoglalja.

A kettős neveltetésű Béla kitűnő felkészültséggel kezdte uralmát, ám hamar kemény ellenzéke támadt, mert Eufrozina anyakirályné és Lukács esztergomi érsek Béla öccsét, Géza herceget akarta királynak. II. Géza és III. István kormányzatából mégis legtöbben elfogadták uruknak Bélát, s tőle megbecsülést és méltóságot kaptak. A nagy műveltségű király 1181-ben kiadott oklevelében az intézményesült állami írásbeliség alapjait fektette le: előírta, hogy az uralkodó jelenlétében megvitatott ügyet az írás bizonyságával erősítsék meg. Az oklevelek ezentúl az újonnan felállított királyi kancelláriában születtek, amelyben jól képzett, királyhű klerikusok teljesítettek állami szolgálatot.

A belbiztonsághoz kedvező külpolitikai lehetőségek adódtak. Mánuel császár halála után belviszályok és szerb, bolgár függetlenségi harcok gyengítették a keleti császárságot, ez szinte vonzotta a magyar hódítást. Új foglalásait csak leánya, Margit (Mária) és II. (Angelos) Izsák bizánci császár (1185–1195, 1203–1204) házasságkötésekor adta vissza „nászajándékul” 1185 végén. III. Béla ekképp nem császár, hanem egy császár apósa lett.

Ekkor már nem élt Anna királyné. Béla második asszonya Capet Margit lett 1186 nyarán, aki II. Fülöp Ágost francia király (1180–1223) testvére volt. Béla és Margit esküvője előtt készült egy becses gazdaságtörténeti forrás. A III. Béla-kori jövedelemjegyzék tételesen sorolja fel a király bevételeit, aki eszerint Európa egyik leggazdagabb koronás fője volt. Pénzbeli vagyona az angol és a francia uralkodóéval vetekedett, s „a föld népe mindennel ellátta a királyt”. Ez a „bő kenyerű” országban arannyal ki nem fejezhető kincset jelentett, amit a külhoni utazók csodálattal emlegettek.

1189 nyarán I. (Barbarossa) Frigyes német-római császár (1152–1190) keresztes hada vonult át az országon. Ekkor utazott át Magyarországon Richárd londoni kanonok, aki Béla királyt látván csak a legnagyobb tisztelet hangján tudott szólni a magyar uralkodóról. „Ezt a férfiút a természet sokféle adománnyal halmozta el. Termete magas, arca nemes, és ha más egyébbel nem is rendelkeznék, pusztán uralkodói tekintetének előkelősége alapján a legméltóbbnak lehetne tartani a királyságra. Krisztus seregét vendégszeretően fogadta.”

1192-ben országa és családja legnagyobb ünnepét ülte III. Béla király. III. Celesztin pápa (1191–1198) szentté avatta I. László királyt (1077–1095). Az elismerés a kezdeményező utódnak is szólt, annak a királynak, akire húsz évvel korábban még az ortodox szakadárság gyanúja vetült. Az Árpád-ház ekképp a „szent királyok nemzetsége” lett.

III. Béla tudatosan választotta ki végső nyughelyét első felesége, gyermekei édesanyja, Anna sírja mellett a székesfehérvári Szűz Mária-bazilikában. Unokája, IV. Béla (1235–1270) őt tekintette példaképének, és a „Nagy Béla király” kifejezéssel tisztelte meg. Méltán, hiszen III. Béla korának egyik legkiemelkedőbb, legműveltebb alakja volt.

Jelképes erejű, hogy e nagy uralkodónk nemcsak 24 esztendei országlásával, hanem fordulatos utóéletével is a magyar művelődést gyarapította és gyarapítja. 1848 decemberében ugyanis a bazilika romjai között egy öt sírból álló leletegyüttest tártak fel. Ezek közül kettőben egy király és egy királyné nyugodott. A házaspár tagjait a korabeli tudósok III. Béla és Anna személyével azonosították. Ezt az eredményt többen kétségbe vonták, de az ellenvetések nem állják ki a tudományos kritika próbáját: a történeti, régészeti, embertani és archeogenetikai ismérvek a XXI. század tudásával igazolják XIX. századi tudósaink helyes meglátását. Ráadásul az archeogenetika jóvoltából III. Béla földi maradványai alapján meg lehetett határozni még egy 1848-ban feltárt csontváz kilétét: a nagy király jobbján nagyapja, II. Béla nyugodott. III. Béla ilyenformán saját kiscsaládi temetkezési helyét szomorú sorsú őse mellett alakította ki, akitől a nevét is örökölte.