1989. január 22-én halt meg a magyar irodalom egyik legismertebb költőóriása, Weöres Sándor. Ebből az alkalomból Borvendég Zsuzsanna kutatónk írását közöljük.

Generációk óta nincs olyan magyar gyermek, aki ne az ő verseit dalolva nőne fel. A gyermeki képzeletben az éj mélyből felzengő száncsengő trillája körbezengi az izzó galagonyabokor sejtelmes ragyogását. Költészete közös kincsünk, legalább annyira hozzátartozik az ifjú lelkek neveléséhez, mint Benedek Elek népmeséi. Szürrealista képi világa közel áll a legfiatalabb korosztály élénk fantáziájához, de a gyerekversek írása tulajdonképpen csak a szellemi száműzetéstől való menekülőút volt számára.

Weöres 1913-ban látta meg a napvilágot Szombathelyen, és már a harmincas évek elején felfigyeltek tehetségére. Babits Mihály és Kosztolányi Dezső is pártfogásába vette az ifjú tehetséget, egyik első versének refrénje – „Kilenc mély bók a nevének” – köszöntési fordulattá vált az irodalomművelők körében.

1935-ben és 1937-ben Baumgarten-díjjal jutalmazták, az elismeréssel járó pénzből beutazta a fél világot. 1947-ben vette feleségül Károlyi Amy költőnőt, majd a kommunista diktatúra hamarosan hallgatásra ítélte. Műfordításokból és gyermekversek írásából élt, de még azokat a verseit is, amelyekkel a hatalom elvárásainak igyekezett megfelelni, zeneiséggel és eredetiséggel tette élvezhetővé.

Sokoldalúságának és kivételes tehetségének egyik legfőbb bizonyítéka a Psyché című vers- és prózagyűjtemény, amelyben bravúros nyelvi eszközökkel és mély empátiával hiteti el az olvasóval, hogy egy tizennyolcadik századi arisztokrata ifjú hölgy nővé érésének titkaiba leshet bele.