A Prof. Dr. Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere fővédnökségével zajló, magyarságunk egész története szempontjából kiemelt jelentőséggel bíró írástörténet-kutatás eredményeit összegző Ősi írásaink a Kárpát medencében III. konferencia témái három szekcióban dolgozták fel a rovásírás kutatás és a középkor írástörténetét.

 

ŐSI ÍRÁSUNK TÖRTÉNETÉNEK ANNYI FELTÁRANDÓ PONTJA VAN, ÉS A MAGYARSÁG KULTÚRÁJÁNAK ANNYIRA FONTOS RÉSZÉT ALKOTJA, HOGY NEM ÁLLHATUNK MEG – Horváth-Lugossy Gábor a Magyarságkutató Intézet Ősi írásaink a Kárpát-medencében konferenciasorozatát köszöntötte:

(Részletek a megnyitó beszédből)

A Magyarságkutató Intézet Ősi írásaink a Kárpát-medencében konferenciasorozata mára hagyománnyá vált. 2019 és 2020 után idén harmadik alkalommal tartjuk meg tudományos seregszemlénket, ahol az írástörténet országosan elismert kutatói számolnak be új eredményeikről.

Sőt idén először szeptemberben mindez kiegészült egy tudományos és ismeretterjesztő konferenciával is, amely egy kicsit nyitottabban, közérthetőbben, de magas minőségben a nagyközönség számára foglalta össze rovásírásunk történetét és mai életét, így összesen már négy konferenciát mutathatunk fel. Bizonyára emlékeznek rá, ezen a konferencián szólt előadásában a tudományterület egyik legnagyobb ma élő tudósa: Fehér Bence igazgatótársam a jánoshidai tűtartóról, amin VIII. századi magyar felirat olvasható, így a kárpát-medencei magyar írás tudományos alátámasztást nyert.

Mióta megkezdtük tudományos munkánkat az Intézeten belül, láthatók, hallhatók és kézzel foghatók eredményeink: konferenciáink, előadásaink, és az eddig kiadott három írástörténeti kötet is.

Szinte teljesen feldolgozatlan területre léptünk, ahol száz éve alig lehetett előállni összefoglaló eredményekkel, bármennyire fontos terület is ez magyarságunk egész története szempontjából. A székely-magyar rovásírásnak az előző átfogó igényű gyűjteménye 1915-ben jelent meg, és ezt közvetlenül a mi tavaly megjelent korpuszunk, A Kárpát-medencei rovásírásos emlékek gyűjteménye követte 2020-ban.

Nem csoda, ha hirtelen megélénkült e téren a tudományos közélet, konferenciáinknak is köszönhetően az utóbbi egy-két évben sokkal több publikáció látott napvilágot, olyanok is, amelyek nyíltabban vagy rejtve a mi munkánkkal versenyezni kívánnak.

Az egészséges verseny persze a tudománynak csak javára válhat, úgyhogy ezeket a vetélkedő kutatásokat is érdeklődéssel és sok szerencsét kívánva szemléljük.

Sőt nem csak szemléljük, hanem hívjuk is a tudományos kollégákat, hogy mi magyarok, tegyük össze a tudásunkat. És az is nagyon örömteli, hogy szép számmal, egyre többen vannak, akik értik és érzik a kutatói és nemzeti felelősséget ezen a tudományterületen is.

Kutatnak, publikálnak, jönnek, közösen tanácskoznak, megosztják az emberekkel azt a tudást, ami alátámasztja ennek a nemzetnek valódi nagyságát, valódi műveltségét.

És mi most egy újabb nagy fába vágtuk a fejszénket!

Már előző konferenciánkon is hangsúlyozni kívántuk, hogy a magyarság írástörténetének kutatása nem pusztán rovásírás-kutatás.

Írásunk és az előttünk itt élt ősök, pusztai nomád népek írása ennél gazdagabb, és természetesen még gazdagabbá vált az államalapítás után. Ezért előbb-utóbb elengedhetetlenné vált, hogy a magyar középkor írástörténetét is témáink közé foglaljuk.

Ennek a nyilvánosság számára mostani konferenciánkon jött el az ideje, ahol – rögtön az első szekciónkban – középkori felirattannal foglalkozó előadásokat is hallhatnak.

A munka természetesen nem ma kezdődött: hónapok óta tartó előzményei vannak, melynek során elkezdtünk egy olyan felirattani vállalkozást, amely szintén abszolút hiánypótló, megkísérli a középkori magyar feliratos hagyományt összefoglalva vizsgálni és korpuszát összeállítani.

Ez természetesen nagyon nehéz és időigényes feladat, eredményeit nem máról holnapra várhatjuk, viszont halogatni sem lehetett tovább: még a rovásíráskutatás régi, mára szerencsére már idejétmúlt elhanyagoltságánál is elképesztőbb, hogy ezt a középkortörténet szempontjából felmérhetetlen fontosságú feladatot még senki nem tudta megvalósítani.

Ennek a munkának soha nincs vége: ősi írásunk történetének annyi feltárandó pontja van, és a magyarság kultúrájának annyira fontos részét alkotja, hogy nem állhatunk meg, ezt a konferencia-sorozatot folytatni kell, és eredményeit az egész magyar nemzetnek közös kincsévé tenni.

A középkori epigráfia-íráselmélet szekció nyitóelőadásaként Hosszú Gábor, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem oktatója „Az írások mint sajátos mintarendszerek evolúciója” című előadásában elmondta:

Az írás fogalmának általánosítása a mintarendszer, amely szimbólumokból, szintaxisból és elrendezési szabályokból áll. Egy írás szabályaival készült betűsornak a szimbólumszekvencia, egy íráshordozón lévő, feliratként értelmezhető jelek halmazának a jelszekvencia felel meg. Ezek alapján a biológiai evolúció fogalmait alkalmazhatjuk a mintarendszerek evolúciójának leírására. Az evolúció egyik formája a hibridizáció, amely megfigyelhető a rovásírások kialakulásánál, amikor bizonyos esetekben az átvett grafémák alakját korábbról ismert tamgák alakjával helyettesítették.

Tóth Loránd Lehel, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem oktatója „Mintaevolúciós- alapú jelentésazonosító eljárás” című előadásában kifejtette:

Az írásokkal, mint egyfajta mintarendszerekkel készült, megfejtetlen feliratok jelentésének meghatározását a SID jelentésazonosító eljárás hasonlósági metrikák és vektorműveletek használatával az ismert glifek és a feliratbeli jelek geometriai-topológiai tulajdonságai alapján végzi. Az eljárás figyelembe veszi, hogy egy íráshoz tartozó grafémák egyes alakváltozatai a fejlődés során feledésbe merülhettek. A felirat jelentésének meghatározásához az adott kornak megfelelő szótár adatbázist alkalmazva a rendszer teljesítménye egy valós megfejtési esetén került bemutatásra.

Várady Zoltán, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának oktatója, a – Magyar Nemzeti Levéltár Tolna megyei Levéltárának munkatársa „A magyar középkori epigráfiakutatás tárgya, kutatási programja és eredményei” című előadásában elhangzott:

A középkori latin betűs epigráfia főként a középkori és humanista latinság feliratos emlékeivel foglalkozik, az államalapítástól a török hódoltságig. A kutatási program első lépése a pontosan keltezhető kőfeliratok ábécéjének összeállítása. Ezt követi a kőemlékek gyűjtése az ország, majd a történelmi Magyarország területéről.

A többi összegyűjtendő íráshordozó feliratainak betűtípusai a kőfeliratokon megállapított időhatárokat (románkori capitalis 1000 után-13. század közepe; korai gótikus kb.1165- kb.1262; gótikus maiuscula 13. század vége –kb.1400; gótikus minuscula 1365/1370-1524; humanista capitalis 1467-1541) módosíthatják.

Szanka Brigitta, a Magyarságkutató Intézet Klasszika-filológiai Kutatóközpontjának munkatársa "A középkori epigráfia – íráselmélet" című szekció záróelőadásaképp tartotta meg „A Magyar Királyság területének középkori feliratos emlékanyaga 1000–1590. Egy digitális epigráfiai adatbázis terve” című előadását.

Ebben bemutatta a középkori Magyar Királyság területén keletkezett feliratos tárgyi emlékanyag minél szélesebb körű összegyűjtését és digitalizálását megcélzó intézeti projektet. Ismertette a digitális epigráfiai adatbázis létrehozásának technikai hátterét, a projekt gyűjtőkörét, az epigráfiai adatbázis készítésére vonatkozó európai előzményeket, a magyarországi középkori epigráfiakutatás eddigi módszereit, eredményeit, továbbá magának az adatbázisnak a tervezett tartalmi felépítését, valamint a tudományos hasznosulásának különböző lehetőségeit is.

Szabó Ádám, a Magyar Nemzeti Múzeum képviseletében "Az apahidai keresztgyűrűk" címmel tartotta meg "A honfoglalás előtt" szekció nyitóelőadását. Az apahidai, gepida kori, sokáig „királysírnak” tartott sírokból előkerült aranygyűrűk feliratai alapján a szerző előző előadásaiban meghatározta, hogy az I. sír Onachar nevű, a III. sír Mauric nevű, a leletek és a névalak alapján is a Meroving-birodalomból származó előkelőké volt. Az I. sírban található egyedi, négy kereszttel díszített, tökéletes állapotú (szinte használatlan) aranygyűrűjét ezeknek az előzetes adatoknak alapján vizsgálta. A négyes kereszt egyedi szimbólum, a keresztek alakja alapján azonban a gyűrűnek nem csak bizánci eredete vethető fel, hanem a korszak Meroving pénzverésének keresztjeivel való párhuzamok megengedik a feltételezését, hogy a feliratos gyűrűkhöz hasonlóan ez a példány is a Meroving-birodalomra legyen visszavezethető. Közép- és Kelet-Európa VI. századi anyagi kultúrájának ez az eddig feltételezettnél összetettebb kapcsolataira, terjedési útvonalára enged következtetni.

Fehér Bence, a Magyarságkutató Intézet Klasszika-filológiai Kutatóközpontjának igazgatója „Kétszavas > végű közlések: zamárdi tanulságok” című előadásában kifejtette: A nagyszentmiklósi-szarvasi írással írt avar kori feliratok kombinatorikus elemzéséből úgy tűnik, általában egyazon nyelven íródtak, öt feliratnál nagyjából sejtjük a mondat felépítését is. Ennek alapján több jelről valószínűsíthető, hogy azoknak a ragozásban volt szerepük: köztük egy jel ( > ) feltehetőleg tárgyrag.

Az utóbbi évben újabb feliratok kerültek elő a zamárdi avar temetőből, amelyek közül legalább négynél úgy tűnik, a nagyszentmiklósi jelkészletet használták. Három közülük nagyon rövid közlés, valószínűleg tulajdonosjelzés, de egyen egy kétszavas teljes mondat olvasható. A második szó > végződése megerősíti, hogy tárgyragról lehet szó, az első szó ) végződésének is vannak párhuzamai, ez elképzelhető, hogy felszólítás jele, de az utóbbira több más elképzelésünk is lehet: egyelőre nem bizonyos, melyik a helyes, illetve hogy csak egyféle betű szolgált-e a felszólítás jeléül, vagy több is.

Szabó Géza, a szekszárdi Wosinszky Mór Múzeum munkatársa mintegy a tavalyi előadás folytatásaként azt próbálta felvillantani, hogy a rovás feliratok akár csak három betűje, egy szó, miként tükrözi mindazt a problémahalmazt, amelyről évtizedek óta beszélnek a legkülönbözőbb tudományterületek képviselői, de megoldására az alapvető lépések eddig elmaradtak. Tovább nem halogatható olyan kérdések újragondolása, mint az eltérő nyelvű és etnikumú, kultúrájú, világképű csoportok helyzete és szerepe a honfoglalóink között, vagy a genetikai vizsgálatok és a korábbi történeti, régészeti, de akár nyelvtörténeti modellek használhatóságának korlátai. Régészként a Kárpát-medence és a Kaukázus között évezredeken át hasonló dinamikával zajló folyamatok alapján ezúttal is inkább csak a figyelmet hívta fel arra, hogy a markáns iráni szál kutatására eddig alig történt lépés. Előadásával is szerette volna elősegíteni, hogy éppen az egyik legfontosabb kontakt zónában a célzott és komplex kutatások mielőbb rendszerszerűvé váljanak.

Vida István, a Magyar Nemzeti Múzeum képviseletében a Szarmata éremutánzatok „feliratai” témakörét járta körül. Elmondta: Az antik éremutánzatok egy sajátos, különleges csoportját képviselik a leginkább szarmata pénzekként vagy szarmata amulettekként emlegetett veretek. Elterjedési területük elsősorban a Kárpát-medence, azon belül is az Alföld, de elvétve Kelet-Európa nagy részén megtalálhatóak. Az érmek erősen stilizáltak, kérdésként merül fel, hogy az elő- és hátlapon megjelenő karaktereket tekinthetjük-e írásnak.

„A székely-magyar rovásírás” szekció nyitóelőadását Zelliger Erzsébet, az ELTE Bölcsészettudományi Karának oktatója tartotta meg „Kinek szól az üzenet? (Vizsgálatok XVI–XVIII. századi, kézírásban fennmaradt rovásemlékek alapján) címmel. Ebben kifejtette: Az emberi nyelven megvalósult tevékenység minden esetben üzenet, közlési funkciója van. Ez a közlési funkció akár beszédtevékenységen, akár írásbeli megnyilatkozásban nyilvánul meg, üzenetet rejt magában. Az előadás számba vette a humanizmus szerepét a rovásírás iránti tudományos érdeklődés, a különleges írások gyűjtése révén végzett leletmentés és a rovás különféle célú használata terén. Szó esett a rovásemlékek létrehozása mögött meghúzódó lehetséges lélektani indíttatásról is.

Szentgyörgyi Rudolf, az ELTE Bölcsészettudományi Karának oktatója „Az ómagyar kori székely és a latin betűs írás lehetséges kapcsolatai” témakörében arra a kérdésre kereste a választ, hogy a latin betűs írásbeliség hatott-e a rovásírásra, s ha igen, milyen mértékben. Számos jel utal ugyanis arra, hogy ómagyar kori rovásemlékeink készítői latinul (illetve latin betűkkel) is tudtak írni és olvasni. Ugyanakkor erre vonatkozó közvetlen adatok csak a korszak végéről ragadhatók meg. A korszak egészének vizsgálatához a latin és a rovásírásos emlékek fonéma–graféma megfeleltetéseit hívta segítségül. Végső következtetésként megállapította, hogy egyes fonémák lejegyzését befolyásolhatta a latin betűs írásbeliség hatása, ugyanakkor rovásírásunk rendszere autonóm.

 

Salgó Gabriella, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége Érsekújvári Területi Választmánya képviseletében tartotta meg „A magyar rovásírás elsajátítása (nemcsak) kisgyermekkorban” című előadását. Hangsúlyozta, hogy felvidéki magyarként nemcsak kötelessége, de érdeke, sőt erkölcsi felelőssége is megóvni és éltetni magyar anyanyelvünket. A Felvidéken zajló oktatási-nevelési módszerek hatékonyságáról szólva elhangzott: Azok nagyban ki tudják egészíteni az iskolákban működő szakköri tevékenységek. A magyar rovásírás oktatásának lehetőséget kínáló érdekkörök második osztálytól szabadon választhatóak. A foglalkozásokon a diákok nem csak elsajátítják őseink íráskultúráját, de gazdagodnak olyan tudással, ami lépéselőnyhöz juttatja őket. A tapasztalati és az élménypedagógia módszereivel remek hangulat és életre szóló élmények erősítik a diákok közti kapcsolatokat.