Kezdetét vette a Magyarságkutató Intézet „Magyar Őstörténeti Műhelybeszélgetés - Honalapítók, Királyok, Magyarok” elnevezésű, Prof. Dr. Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere fővédnökségével zajló tudományos konferenciája. Az előadássorozatot Vizi László Tamás, Intézetünk tudományos főigazgató-helyettese nyitotta meg. A műhelybeszélgetés témái három szekcióban dolgozták fel a korai magyar történet archeogenetikai, régészeti,  nyelvészeti és népzenei vonatkozású kutatási eredményeit. 

 

Török Tibor „Populáció-genomikai eredmények a hunok, avarok és honfoglalók származásáról” című, a népvándorláskori genom projektről szóló előadásában elmondta: projekt 269 egyén teljes genom szintű vizsgálatát végeztük el a következő történeti korszakokból: az 5. századi hun korszakból, a 7–9. századi avar korszakból, a 10. századi honfoglaló elit temetőiből, a 10–11. századi honfoglalás kori köznépi temetőkből vett minták genomját szekvenáltunk meg 2-szeres átlagos lefedettséggel. A genomjainkat az adatbázisokban elérhető összes eurázsiai modern és archaikus genommal összehasonlítottuk, ami 1397 modern genomot jelent, melyek a ma élő összes eurázsiai népcsoportot képviselik, valamint több mint 2000 archaikus genomot, melyek ma már elég jól lefedik Eurázsia őskortól a középkorig terjedő korszakait. Az előadás során ezen adatokból levont következtetéseket mutatta be Török Tibor, az Archeogenetikai Kutatóközpont tudományos főmunkatársa.

Juhász Zoltán „A magyar népzene a dallamtípusok és a haplocsoportok eloszlásainak tükrében” című előadásában bemutatta, hogy milyen genetikailag és régészetileg is igazolható ősi népmozgások nyomaira bukkant a magyar népzene tekintetében.

A kutatás céljára 59 zenekultúrából származó, 59 000 dallamot tartalmazó népdal-adatbázist, és az 59 kultúrának megfeleltethető, ám ezen felül még 89 ősi népesség adatait is tartalmazó, összesen 15919 elemű haplocsoport-adatbázist hoztak létre. Ezek alapján elmondható: Az egyik feltárt zenei-genetikai szövetség zenei összetevője kölcsönösen és szignfikánsan a magyar népzenéhez áll a legközelebb. Ebben fedezhetők fel pl. a magyar „Pentaton ereszkedő”, „Dúr ereszkedő”, „Sirató” „Dudanóta-kanásztánc” stílusokba sorolható dallamok, volga-vidéki, kaukázusi, belső-ázsiai párhuzamaikkal együtt. A magyar népzene kaukázusi kapcsolataira egy harmadik zenei-genetikai szövetségben talált rá, amely erősen átfedő, „magyaros” zenei típusokat tartalmaz. A szövetség zenei összetevőjének legközelebbi rokona a kaukázusi karacsájok népzenéje, de közeli rokona a magyar népzene is.

Az Y-kromoszómális DNS (apai) és a mitokondriális DNS (anyai) széles körben használt eszköz, amelyek nemcsak a törvényszéki genetikai alkalmazásokban, hanem az emberi evolúciós és populációgenetikai vizsgálatokban is jelentős szerepet kapnak. A kizárólag apai vagy anyai öröklődés lehetőséget kínált az egyének közötti genealógiai kapcsolatok feltárására, valamint az apai és anyai vonalak gyakorisági különbségeinek tanulmányozására az emberi populációk között kontinentális és regionális szinten. Pamjav Horolma „A gének üzenete” címet viselő előadásában részletezte, hogy a DNS alapú genetika tudománya milyen nagyívű térképet nyújt őseink vándorlási útvonalairól, valamint hozzávetőlegesen dátumokat is tud rendelni az egyes meghatározó földrajzi állomásokhoz. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy a ma élő emberek sejtjeikben hordozzák történelmük egy fontos darabját.

Maár Kitti „A 10-11. századi Kárpát-medencei köznép anyai vonalainak jellemzése archeogenetikai módszerekkel” címet viselő előadásában kifejtette: a honfoglaló-korban a temetkezési szokások alapján két társadalmi réteg különíthető el egymástól: egy kisebb számú, gazdag melléklettel eltemetett fegyveres „elit” és egy nagyobb számú, szegényesebb melléklettel rendelkező „köznépi” réteg. Mivel a 10–11. századi magyarság eredete máig tisztázatlan és e két csoport genetikai rokonságáról is keveset tudunk, ezért vizsgálatunk célja a „köznépi” réteg anyai vonalainak filogeográfiai eredetének meghatározása, illetve a két csoport genetikai összetételének összehasonlítása volt. Maár Kitti előadása során bemutatta az idén nemzetközi szakfolyóiratban is megjelent publikációnk azon eredményét, miszerint a populációgenetikai vizsgálataink szignifikáns különbségeket tártak fel a két magyar honfoglalás-kori csoport között, a „köznépi” réteg pedig egyéb archaikus európai populációk közelébe csoportosult. Az „elit” és a „köznépi” rétegek között azonban az azonos al-haplocsoportok jelenléte a két csoport közötti keveredésre utal.

Az Aba nemzetség, illetve Aba Sámuel király megítélése a történeti forrásokban és a 20. század történeti elemzéseiben is negatív vagy minimum kérdéses volt. Pogány lázadónak, egyházból kitagadott rossz királynak titulálták, akinek utódai is a mindenkori királyi hatalom ellen lázadoztak – lásd Aba Amádé és Károly Róbert küzdelmeit.

Makoldi Miklós, Intézetünk Régészeti Kutatóközpontjának igazgatója előadásában hangsúlyozta, hogy az Magyarságkutató Intézet történeti és régészeti kutatásai jelentős mértékben változtatják meg ezt a képet, mivel az elmúlt másfél év feltárásai és történeti kutatásai alapján körvonalazódik, hogy az Aba nemzetség egy kezdetektől keresztény család volt, akik ősi fészkükben, a Mátraalján és „újabb” birtokaikon, Abaúj vármegyében is számos templomot és monostort alapított és tartott fent, helyenként egészen akár a 16–17. századig.

A Magyar Királyság a középkori Európa meghatározó hatalmi tényezője volt, uralkodói szerteágazó politikai és dinasztikus kapcsolataik révén számottevő befolyással rendelkeztek kontinens szerte. A történelem kedvezőtlen alakulása folytán azonban a kriptáikat rejtő templomok megsemmisültek, a sírok – III. Béláé kivételével – azonosíthatatlanná váltak, így királyaink maradványai elvesztek. Varga Gergely istván „Középkori magyar uralkodók archeogenetikai és -genomikai vizsgálata” címet viselő előadásában az archeogenetika módszertanát ismertette, mely segítségével a székesfehérvári Romkert csontkamrájában őrzött maradványok között kívánjuk azonosítani az egykori koronázóbazilika területén eltemetett tizenöt magyar király és rokonaik csontvázát. Ehhez a teljes genom meghatározás módszerével kinyerjük a genetikai információt a maradványokból, összevetjük azt rokonaik genetikai adataival, genealógiai vizsgálatokat végzünk, majd a rendelkezésre álló genetikai, antropológiai, régészeti és genealógiai adatok segítségével meghatározzuk a maradványok kilétét. Elmondta: Első lépésként az Árpád-házi személyek felkutatását kezdtük meg, mivel a dinasztia tagjainak genetikai azonosításához szükséges genomadatok III. Béla korábbi vizsgálatának köszönhetően már rendelkezésünkre állnak. A kutatásba bevontuk a Szent László Herma tanulmányozását is, így az ereklye természettudományos hitelesítésén túl a genealógiai vizsgálatokhoz is nyerhetünk egy újabb támpontot.

A Hunyadiak a 14–16. századi Közép-Európa történetének egyik legkiemelkedőbb családja. A família hírnevét Hunyadi János, a törökverő alapozta meg, aki egészen a Magyar Királyság kormányzója címig küzdötte fel magát. Második fiát, Hunyadi Mátyást, 1458-ban Magyarország királyává választották. A történelmi család eredete mégis bizonytalan. Valamint Mátyás nem tudott dinasztiát alapítani, egyrészt feleségeitől nem született felnőttkort megélő fiúgyermeke, másrészt illegitim fia, Corvin János nem tudta megszerezni a koronát. Mátyás unokája, Corvin Kristóf pedig gyermekkorában elhunyt, így a család férfi vérvonala kihalt.

Neparáczki Endre, az Archeogenetikai Kutatóközpont igazgatója előadásában azt az interdiszciplináris kutatást mutatta be, amely során újgenerációs szekvenálással határozták meg Corvin János és Kristóf teljes genom szekvenciáját. Hangsúlyozta: a bemutatásra került genetikai adatok alapján lehetővé válik minden olyan Hunyadi családtag azonosítása, akik jelenleg azonosítatlanul nyugszanak sok más maradvány között.

Az Árpád-ház eredetének feltárása a székesfehérvári székesegyházban eltemetett III. Béla magyar király (1172–11196) és 8 további személy (6 férfi, 2 nő) csontvázmaradványaiból származó DNS-ek genom-szekvenálásával kezdődött. Az Y-kromoszóma elemzés megállapította, hogy két egyén, III. Béla és HU52 az R-Z2125 haplocsoportba tartozik, amely Dél-Közép-Ázsia térségében gyakori, és másodlagos kiterjedéssel bír a mai Irán, a Volga uráli régió és a Kaukázus terültén. Nagy Péter előadásában részletesen bemutatott adatokból levezethettük, hogy az Árpád-ház legközelebbi rokonai a legnagyobb számban az oroszországi Baskíria Burzjan, Abzelil és Baymak járásaiban élő R-SUR51/R-SUR52 haplocsoportba tartozó baskírok.  Egy modern újvidéki Árpád-házi leszármazott, illetve ma élő baskírok haplocsoport analízise alapján sikerült megbecsülni a SUR52 és ARP5 haplocsoport megjelenésének időpontját, ami feltételezésünk szerint az uráli rokonoktól való elválás időpontja is egyben.

Horváth Ciprián előadása Szakony-Kavicsbánya honfoglalás kori temetőjének 1961 tavaszán előkerült sírjait mutatta be. A lelőhely már az előkerülését követő években figyelmet kapott a kutatásban, hiszen gazdag leletanyaga és földrajzi elhelyezkedése a magyar településterület nyugati irányú kiterjedésének vonatkozásában addig nem ismert, új adatokkal gazdagította a kutatást. A településtörténeti vonatkozások mellett a sírok leletanyaga is rendkívül érdekes, annak különböző rétegei különíthetőek el, melyek a késő avar kori anyagi kultúra, a morva területek 9–10. századi ékszerviseleti szokásai, a Karoling-kori ötvösség és a magyarság Kárpát-medencét megelőző, kelet-európai szállásai irányába is mutatnak kapcsolódási pontokat.

A Mohácsi Nemzeti Történet Emlékhelyet kezelő Duna-Dráva Nemzeti Park a közelmúltban kezdeményezte: amennyiben a hazai antropológia képes megbirkózni a kevert csontváztömegek szétválogatásával és szakszerű felszedésével, úgy a csata 2026-os, 500. évfordulójára próbáljon meg - a régészeti szakterülettel szoros együttműködésben - a lehető legtöbb, az Emlékhely tömegsírjaiba anno brutálisan bedobált emberi maradványt feltárni, majd alapos vizsgálatsorozat után egyéni újratemetésre előkészíteni. A Szegedi Tudományegyetem Embertani Tanszéke 2020. augusztus végén kapott felkérést a III. sz. tömegsír terepantropológiai ásatásának elvégzésére - együttműködve a pécsi Janus Pannonius Múzeum régészeivel. 2020-ban, a megnyitott tömegsírral való első találkozással kapcsolatos kifejezés, ami eszünkbe jut azóta az, hogy: döbbenetes - hangsúlyozta „Küzdelem a hősök végtisztességéért: a terepantropológia mohácsi kihívásai” című előadásában Pálfi György. Elmondta: döbbenetes látványt nyújtott az alig 15 négyzetméternyi területen és kevesebb mint 15 köbméterben összezsúfolódott több száz emberi csontvázmaradvány, a több tízezernyi összekeveredett emberi csont. Tennünk kell annak érdekében, hogy az ötszáz éves évfordulón legalább ötszáz hős vértanú egyéni, méltó végtisztesség melletti újratemetése megvalósulhasson, ugyanakkor tudományos tartalommal tölthessük meg azt az új múzeumi egységet, ami a Mohácsi Nemzeti Történelmi Emlékhelyen a hősök előtti méltó megemlékezést lehetővé teszi majd a félezred-forduló utáni évtizedek során.

 

A korabeli forrásadatok szerint a 9. századi magyarok az Azovi-tenger (Meótisz) mellékén, a Kubán-Kaukázus vidékén és Dél-Ukrajnában tűntek fel először a történelemben. M. Lezsák Gabriella előadásában kifejtette, hogy ez azonban nem jelenti azt, hogy előtte ebben a déli, sztyeppei térségben nem léteztek: a hun-bolgárnak, hunugur-unugur-onogurnak, vagy ogur-ugornak és szabírnak nevezett népek, törzsszövetségek között sejthetők. Az előadás ezeknek a kora középkori sztyeppei népeknek a történetét és régészetét foglalja össze, kísérletet téve a korai magyarsághoz fűződő kapcsolatrendszerük felvázolására is.

A magyar nyelvtörténet bevett korszakolása alapján 895-ig ősmagyar, 895-től ómagyar nyelvről beszélünk. Ez a korszakolás történeti és nem nyelvi alapú; tágabb értelemben nem ehhez az évszámhoz köthetők a legfontosabb nyelvi változások, amelyek az ómagyar nyelvet létrehozták, hanem inkább közelítőleg a 11. század köré rendezhetők. Ma a 13. századtól általánosan elfogadottan ismerünk rovásemlékeket, a 10–11. századból viszont nagyon kevés van és annak is igen kis része olvasható ki; többségük magyar nyelvűsége kétes. Vitathatatlan a magyar volta a 10. század elei alsóbűi feliratnak, ez egy (egyszavas) teljes mondat, tehát morfológiai adatokat is ad. Fehér Bence, a Klasszika-filológiai Kutatóközpont igazgatója előadásában ennek értelmezési lehetőségeit mutatta be.

Az avar rovások szisztematikus összegyűjtésével világossá vált egy csoport, amelynek írása szintén közeli rokona a székely rovásnak; így lehetővé vált, hogy még régebbre visszavezessük forrásainkat és a 8. századig visszamenően találjunk ősmagyar szövegemlékeket.

A csabaíre növénynév 1530-ban bukkan fel, holtakat feltámasztó erejének legendája pedig 1584-ben (Csabához, Attila fiához kötve). 1850 körül gyűjti Lugossy József a Csaba-mondát, melyben Csaba királyfi szellemcsapatai élén visszatér, hogy megmentse a végveszélybe kerülő székelyeket. Grexa Gyula még 1922-ben és Schmidt József 1926-ban felhívja a figyelmet a mondakör iráni párhuzamaira.

Sántha Attila nyelvjáráskutató „A Csaba-monda, Irán és Turán, no meg a Szijávusida-dinasztia és a heftaliták” című előadásában felhívta a figyelmet a mondakör egyik fontos mozzanatára: Irnák/Csaba mint megmentő, újjászülettető, már az Attila udvarában is megforduló Priskos rhétornál előfordul.

Már több mint egy évezrede a Kárpát-medence adja a magyarság otthonát. Tekintettel arra, hogy a domborzat nagyon keveset változott, így abból lehet kiindulni, hogy a mai állapot hasonló a kilencedik században lévő állapothoz. A vízrajz óriási változásokon ment át a kilencedik század óta. A tizenkilencedik század közepéig ez elsősorban természetes változást jelent, míg a folyószabályozással egy mesterséges változás következett be. A folyószabályozás megtervezéséhez le kellett dokumentálni az akkori állapotot, így jól ismert, hogy a folyószabályozást megelőzően milyen volt a Kárpát-medence vízrajza. A vízrajz azért is fontos, mert ebből lehet arra következtetni, hogy mely területek lehettek lakottak, és mely területeken lehetett földművelési tevékenységet folytatni.

A települések a táj mesterséges részei, így ezek létét kizárólag emberi tevékenység határozza meg, igaz, hogy a természetes jelenségek nagyban befolyásolják azt, hogy hol, mekkora települések jönnek létre. A települések helyét régészeti feltárásokkal meg lehet határozni, majd ezek alapján felvinni a térképre.

A fent felsorolt jelenségek egységes vetületben és egységes koordináta rendszerben egy térinformatikai adatbázisba kerülnek, így egyszerűen egymásra helyezhetők. Jeney János előadásában bemutatta, hogy a projekt végén egy pontos képet kaphatunk arról, hogy milyen népek, milyen földrajzi körülmények között éltek a Kárpát-medencében.

A magyar nyelven kialakult helynevek (földrajzi nevek) alaptagja általában szabályos névképzés eredménye. A hasonló külső jellemzőkkel és tulajdonságokkal (fekvés, talaj, növényzet, alak, forma stb.) bíró földrajzi alakulatok nevei gyakran azonos alaptaggal rendelkeznek, annak ellenére, hogy egymástól óriási távolságra, akár több száz kilométernyire fekszenek. Faragó Imre előadásában a felsorolt példákból érzékelhettük, hogy a magyar helynévadás egy nyelvi rendszer. Alapja a gyök + helynévképző kapcsolat. A névbokrokhoz tartozó helynevek az etnikai átalakulás folyamatai nyomán, a magyar népességét elvesztett tájakon idővel idegen hangjelölésű változatokként kerültek át a szomszédos szláv nyelvekbe, a románba és a németbe. A fentiekben vázolt nyelvi jelenség a magyar nyelvű földrajzi nevek és a szomszéd nyelvek kapcsolatában rávilágít arra, hogy a Kárpát-térség elsődleges helynévi formái sokkal inkább a magyarhoz közel álló szerkezettel rendelkező nyelviség alapjain állnak, mintsem idegen átvételek lennének.

A történeti nyelvészet nevéhez híven a nyelv történetével foglalkozik, összehasonlító ága ezen belül a nyelvek történeti érdekű összehasonlításával. Pomozi Péter, a Magyar Nyelvtörténeti Kutatóközpont igazgatója a régi stílusú folklórműfajok (balladák, népdalok, apokrif népi imádságok, rontásűzők és gyermekmondókák) nyelvi archaizmusainak segítségével jutott olyan magyar nyelvtörténeti anyaghoz, melyeknek történeti-tipológiai párhuzamai a dél-uráli átjáró környékén, a Volga‒Káma‒Belaja folyók vidékén rajzolódnak ki. Ez a nyelvi Eurázsia sztyeppei övezetének történetét tekintve kulcsfontosságú a magyar őstörténetben is. Elemzései hipotetikus eredményei összevethetők az övezethez kapcsolódó régészeti és archeogenetikai kutatási eredményekkel, így lehetőséget kínálnak a magyar őstörténet adott szakaszának interdiszciplináris megközelítésére.