A Magyarságkutató Intézet által szervezett "Magyarország-kép Franciaországban" tudományos konferencián elhangzott, Vitályos Eszter államtitkár asszony fővédnöki köszöntője: „Mindenkori kapcsolatainkat a külvilággal meghatározzák tapasztalataink, benyomásaink, hiedelmeink.
A mai háborús légkörű világunkban is számtalanszor derül ki, hogy a benyomás nem volt igaz vagy előfeltevéseink nem igazolódnak be. Vagy éppen ellenkezőleg.
A francia-magyar kapcsolatok évezredes története is számos hiedelemre, sztereotípiára épül: épüljenek azok pozitív előítéletre, mint Szent Márton szülőföldje és a kereszténység védelme. Vagy legyenek azok ijesztőek, mint az ogre (szörny) és hongrois név téves népi etimológiája.

A magyar-francia kapcsolatok egyik történelmi sajátossága, hogy úgy tartós, hogy közben a politikai ellentétek gyakran megterhelik azt. Legyen szó a „kalandozó” magyarok betöréseiről vagy a Szulejmán szultán szövetséges Franciaországról. Ugorjunk közelebb egy kicsit időben korunkhoz.
A nemzetközi reálpolitika a XIX. század végén egyre inkább eltávolította egymástól a két, párhuzamos történelmi narratívát. Így lett az 1848-ban még a szabadság bajnokaiként ünnepelt magyarokból a szlávok elnyomója, és noha a magyar művészvilág és a progresszió hívei vigyázó szemeiket továbbra is Párizsra vetették, elkerülhetetlenül közeledett az 1914-es nagy törés. 

MÍG MAGYARORSZÁGON TRIANON EGY NEMZETI GYÁSZ SZIMBÓLUMA LETT, FRANCIAORSZÁGBAN AZ OTT 1834 ÓTA GYÁRTOTT KITŰNŐ KRISTÁLYPOHARAK JUTNAK ERRŐL AZ EMBEREK ESZÉBE, 

amelyek a győzelmi ünnepségekhez kapcsolódtak. A francia parkőrök Versailles-ben a Nagy-Trianon palota hátoldalánál még 1989-ben is értetlenkedve nézték a „Vesszen Trianon!” feliratokat, melyeket a magyar turisták karcoltak kulcsaikkal elkeseredésükben a vakolatba.
A magyar-francia kapcsolatokról a területtel foglalkozóknak számos ellentmondás juthat eszébe. Volt olyan időszak, amikor a magyar elit lelkesülten olvasta a francia felvilágosodás szerzőit, s ugyanekkor a francia katonatisztek a magyar huszárokéra emlékeztető egyenruhába öltöztek. Volt arra is példa, amikor a magyar progresszió „vigyázó szemeit Párizsra vetette”, és olyan is, amikor a magyar politikai elit kimondva-kimondatlanul „a franciákat” tartotta minden tragédiánk okozójának. 

VOLT ÚGY, HOGY A FRANCIA KOMMUNISTÁK 1956 NOVEMBER 4. MIATTI FELHÁBORODÁSUKBAN ÖSSZETÉPTÉK PÁRTTAGKÖNYVÜKET, ÉS VAN ÚGY IS, HOGY MAGYARORSZÁG A DEMOKRATIKUS MINTAÁLLAMNAK TEKINTETT FRANCIA KÖZTÁRSASÁG ELLENPONTJAKÉNT FOGALMAZÓDIK MEG A FRANCIA FEJEKBEN.

Ám a valóság, akár a múltbeli, akár a politikai – mindig árnyalt. Ezeréves párhuzamos, ha nem is közös történelmünk számos olyan ismert, vagy kevésbé nyilvánvaló kapcsolatát érdemes nem csak magyar szemmel nézni. Hogyan látta, látja a magyar múltat, a magyar államot, a magyar nemzetet, kultúrát, a magyar hősöket a kortárs francia utazó, olvasó, netán politikai vezető? Hogyan látja ma a kisiskolás azt a múltat, amelyet mi magunk szívesen láttatunk jelentősnek, ám mi van akkor, ha ez a nyugati kultúrkörből esetleg csupán a periféria erőtlen másolási-utánzási kísérletének tűnik? Van-e reális képe országunkról és nemzeti történelmünkről a hazánkat gyakran egzotikusnak és a Kelet részének látó francia közgondolkodásnak? Ha erre nem is adható egyértelmű válasz, a konferencia alapjául szolgáló tanulmánykötet szerzői, jelen tudományos konferencia előadói arra törekedtek írásaikban, hogy saját optikájuk a lehető legélesebb és leghitelesebb legyen.

A nyugati és francia közvélemény máig sok szempontból értetlenül áll a magyarok felfogásbeli különbségei előtt. A magyar–francia kapcsolatok kutatása számtalan érdekes és feltárásra váró részletet ígér. A kutatás és az eredmények publikálása lehet az alapja annak, hogy a mai francia társadalomban is megváltozzon a mitikus-egzotikus gulyás, csikós, puszta képe, reális Magyarország-képpé. Olyan kapcsolattá, ahol a felek ismerik és tisztelik egymás kultúráját és egymást. 
Egzotikusak vagyunk egymás számára, kölcsönösen, de még van hova fejlődni egymás megismerésében.
Mégis, akárcsak Aba-Novák pannóján, amely a francia–magyar kapcsolatok ezer évét ábrázolja, és a konferencia alapjául szolgáló tanulmánykötet illusztrációjaként szolgál, egy kölcsönhatás törvénye bontakozik ki a képen szemünk előtt. Az, hogy mi milyennek látjuk Franciaországot, a francia kultúrát, a francia politikát, éppúgy alakul, mint ahogyan a francia szem lát minket. Egymásra hatunk kölcsönösen.
A kapcsolat, ha élő kevesebb a feltevés, előítélet benne, mert a tapasztalatokra és a kialakuló bizalomra tud építeni. 

A TÖRTÉNÉSZTÁRSADALOM ALAPVETŐ FELADATA, HOGY AZ ÖSSZEFÜGGÉSEK MAGYARÁZATÁHOZ, A NÉZŐPONTOK ÁRNYALÁSÁHOZ, VAGY AKÁR CSAK A TÖRTÉNELMI AZONOSULÁS ÉRZELMI LEHETŐSÉGEINEK MEGTEREMTÉSÉVEL KÖZELEBB HOZZA EGYMÁSHOZ EZT A KÉT, EZREDÉVES KULTÚRÁVAL ÉS TÖRTÉNELEMMEL RENDELKEZŐ VILÁGOT. 

A konferencia alapjául szolgáló tanulmánykötet szerzői kronologikus sorrendben igyekeztek végigtekinteni a francia– magyar kapcsolatok ezer évén, figyelembe véve, hogy az egyes korszakoknak tematikai súlypontjaik vannak – a XVIII. század például hangsúlyosan a magyar huszárokról, a XIX. század 1848-49-ről szól. Az előadók ma ugyanezt teszik.
Amint azt a tanulmánykötet előszava felidézi, hadd idézzem fel én is a régi francia legendát mi szerint a Sorbonne építésekor egyszer csak megjelent egy kolduló barát egy talicskával, melyben egyetlen követ hozott. Amikor az építészek megkérdezték, ki ő és mit akar, azt válaszolta: Magyarországról jöttem és ezt a követ hoztam, hogy ezzel járuljak hozzá a bizonnyal híres-nevezetes universitas építéséhez.

Egy ilyen konferencia ennek a nemes építkezésnek a szolgálatában áll. Hadd kívánjam a most következő előadóknak, hogy kutatásaik valóban építőkövei lehessenek a magyar-francia kapcsolatoknak és előre vihessék a nemzetek megértését és párbeszédét a tudomány eszközeivel.
Ezen gondolatok kíséretében a Magyarország-kép Franciaországban tudományos konferenciát megnyitom.” 

Vitályos Eszter