SMRCZ ÁDÁM, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézet oktatója "Ancilla Politicae Ecclesiasticae? Felekezeti és egyházpolitikai szempontok a neosztoicizmus magyarországi recepciótörténetében" címmel tartotta meg előadását Intézetünk MAGYAR KERESZTÉNY GONDOLKODÓK AZ ÁRPÁD-KORTÓL NAPJAINKIG című tudományos konferenciáján. 

Elhangzott: A neosztoicizmus kifejezést Léontine Zanta ruházta fel újszerű jelentéssel az 1920-as, La Renaissance du Stoïcisme au XVIe siècle című monográfiájában: a szerző jól ismert, ám meglehetősen reduktív meghatározása szerint a neosztoikusok az antik sztoa tanításait keresztény dogmákkal kívánták összhangba hozni. A fenti meghatározás – mint azt másutt részletesen is kifejtettem – pontosításra szorul, mivel a Zanta által neosztoikusként számon tartott gondolkodók sztoa-értelmezései – nyilvánvaló hasonlóságaik mellett – olyan eltéréseket is mutatnak, melyek könnyen megmagyarázhatók az adott szerzők felekezeti hovatartozásával. Az akaratszabadság kérdésében például a katolikus Guillaume DuVair vagy a szintén katolikus Pierre Charron libertariánus elköteleződésekről tanúskodnak, de még beszédesebb annak a Justus Lipsiusnak az esete, aki kálvinista alkotói korszakában még egyértelműen egy kompatibilista álláspont mellett tört lándzsát, rekatolizációja után viszont jól láthatóan ugyancsak a libertarianizmus felé mozdult el. Zanta meghatározásával ellentétben ezért – véleményem szerint – helyesebb úgy fogalmaznunk, hogy a neosztoikus gondolkodók sajátos felekezeti elköteleződéseik filozófiai igazolásához vették igénybe az antik sztoa eszköztárát. Tervezett előadásomban a fenti jelenségnek egy magyarországi vetületét kívánom bemutatni Lipsius első magyar fordítójának, Laskai Jánosnak (1605-?) a példáján keresztül. Laskai ugyanis nem csak Lipsius két korai, kálvinista szellemi környezetben született főművének (De Constantia, Politica sive Civilis Doctrina) átültetése miatt tekinthető üde színfoltnak a neosztoicizmus magyarországi recepciótörténetében, hanem amiatt is, hogy a fordításokhoz írt előszavában az itthoni Lipsius-receptorok közül egyedüliként tett kísérletet a mester filozófiájának saját kezű összefoglalására. Ez a rövid írása pedig, ahogy fordításának bizonyos fordulatai is (fatum: Isteni-rendelés; res gestae: eleve meg-történt dolgok stb.) arról tanúskodnak, hogy a szerző-fordítót mindenekelőtt kálvinista apologetikai és egyházpolitikai megfontolások vezérelték munkája során. Laskai bizonyos értelemben a hazai neosztoicizmus tipikus képviselőjének mondható, mivel Lipsius legtöbb korabeli olvasójához hasonlóan (Révay Péter, Dudith András stb.) őt is nagyrészt a politikai cselekvés lehetőségfeltételei, vagy épp a politikai rezignáció szükségességének kérdései foglalkoztatták Lipsius-olvasmányai során. Ami munkáját mégis különlegessé teszi, az a kálvinista teológia fogalomkészletének előbb említett invokálása: az utóbbi ugyanis arról tanúskodik, hogy Laskai – kortársaival ellentétben – érdeklődéssel fordult Lipsius metafizikai okfejtéseihez is, és helyesen mérte fel azok racionális teológiai következményeit. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy a 17. századi Magyarországon ő volt Lipsius filozófiájának legalaposabb ismerője. Állításom szerint azonban a neosztoikus filozófiára – minden elmélyültsége ellenére – Laskai is csak az (egyház)politika szolgálólányának szerepét osztotta. Ez – a korban általánosnak mondható – körülmény pedig arra is rávilágíthat, hogy a Magyarországra beszivárgó, kora újkori „Lipsius-mánia” miért rekedt meg a recepció stádiumában, és miért nem járult hozzá genuin filozófiai munkák létrejöveteléhez.
Smrcz állítása szerint azonban a neosztoikus filozófiára – minden elmélyültsége ellenére – Laskai is csak az (egyház)politika szolgálólányának szerepét osztotta. Ez – a korban általánosnak mondható – körülmény pedig arra is rávilágíthat, hogy a Magyarországra beszivárgó, kora újkori „Lipsius-mánia” miért rekedt meg a recepció stádiumában, és miért nem járult hozzá genuin filozófiai munkák létrejöveteléhez.