A tábornokról Babucs Zoltán munkatársunk cikkét közöljük.

Az 1848/49-es magyar függetlenségi háború egyik sorsdöntő pillanata 1849. április 6-án következett be Isaszegnél. A tavaszi hadjárat merész haditervének kiötlője, Klapka György frissen kinevezett tábornok I. hadteste csakúgy, mint két nappal korábban Tápióbicskénél, meghátrálni kényszerült. Válságos pillanatok következtek, irtózatos császári nyomás nehezedett Damjanich János vezérőrnagy III. hadtestére. Kóka felől a lángokban álló Királyerdőn át ekkor „robbant be” tajtékzó huszárlován Görgei Artúr vezérőrnagy a csatatérre. Az ideiglenes fővezér visszaemlékezése szerint „Klapka kijelentette, hogy a küzdelem félbeszakítását kénytelen tanácsolni, mert gyalogságának elfogyott a tölténye, és nagyon ki van merülve. – A győzelem – tette hozzá – ma már lehetetlen, de holnap megint lehetséges lesz. Arckifejezése világosan mutatta, hogy őszinte meggyőződését mondja ki. Itt aztán fővezéri tekintélyem véget ért. Először tehát meg kellett ingatnom Klapkában a meggyőződést, hogy elengedhetetlenül szükséges a visszavonulás, és csak aztán számíthattam rá, hogy újabb támadási parancsomat teljesíti. Felszólítottam (...), gondolja meg, hogy ő maga készítette azt a támadási tervet, amelynek teljesítésével ma fel akar hagyni – és hogy holnap biztos nehezebbnek lát majd mindent; hogy ő maga mondta ki: elengedhetetlenül szükséges a kiadott utasítások szigorúan pontos betartása napról napra; hogy indokai, melyekkel a csata feladását tanácsolja, teljesen tarthatatlanok, hiszen gyalogsága, a hátrálásban mutatott gyorsaságáról ítélve, nem látszik annyira kimerültnek, hogy még néhány szuronytámadást meg ne kísérelhessen, ehhez pedig akkor is elegendő a tölténye, ha igazán mindet ellőtte. – Ma kell győzni – kiáltottam –, vagy mehetünk vissza a Tisza mögé! Ez a két megoldás van, harmadik nincs. Damjanich még mindig állja a csatát, Aulich előrenyomul: győznünk kell!” Görgei szavai hatottak. Klapka lova fejét lassan újból Isaszeg felé fordította, és „Előre!” kiáltással lelkesítette fel csüggedt embereit. Ezen a nagypénteken újra a honvédek diadalmaskodtak, ráadásul e napon volt Klapka születésnapja, méghozzá a huszonkilencedik.

Klapka György Temesváron született 1820. április 6-án. Édesapja révén katolikus, morva felmenőkkel rendelkezett. Édesanyját korán elveszítette, s a félárva gyermek már korán érdeklődést mutatott a katonatiszti pálya iránt. Gimnáziumi tanulmányai alatt a német és latin mellett magyarul is megtanult, a karánsebesi katonaiskola elvégzését követően pedig 1837-ben vette fel a „császár kabátját”, és került hadapródként a császári-királyi hadseregbe. Bécsi 2. tüzérezredbeli és bombászkari szolgálata után 1842-ben Temes vármegye ajánlásával jutott a Magyar Királyi Nemesi Testőrség soraiba mint hadnagy. Miután dicséretes testőri szolgálata letelt, a 12. határőr-gyalogezredhez vezényelték. Lahore királya ekkor keresett fiatal tiszteket hadserege megszervezéséhez, a mesés észak-indiai út lehetősége Klapkát is megigézte.

1847-ben főhadnagyként kvietált, ám 1848 februárjában „azt súgta nekem valami belső hang, hogy hagyjak föl indiai utammal, hogy működési tért saját hazámban keressek, ahol nemsokára minden egyes honfi erejére szükség leend.” És igaza lett. Május végén egy vizsgálóbizottság tagjaként járt Erdélyben, felmérve a székely határőrség Magyarországra kimozdításának lehetőségeit. Gyorsan lépett előre a ranglétrán: július 13-án százados, 1849. január 1-jén ezredes, április 1-jén már vezérőrnagy. A veszprémi 6. honvédzászlóaljjal vett részt a délvidéki „kisháborúban”, ősszel a komáromi vár ideiglenes erődítési igazgatójaként ténykedett, harcolt a Nagyszombat környéki nemzetőrök élén Balthasar Simunich altábornagy katonái ellen. November derekán a bánsági hadtest vezérkari főnöke volt, azután december végén a Hadügyminisztérium Táborkari osztályára helyezték, közreműködött a magyar sereg Tisza mögötti összpontosítását előíró haditerv elkészítésében. Az egykori századparancsnokra 1849 januárjának elején a Felső-tiszai hadtest vezetését bízták. Remekül helytállt, pedig vele szemben az egyik legkiválóbb császári tábornok, gróf Franz von Schlik operált. Tarcalnál, Bodrogkeresztúrnál és Tokajnál állta útját a félszemű generálisnak.

A február 26–27-i kápolnai vereség által generált tiszafüredi tiszti zendülés egyik kulcsfigurájaként játszott szerepet az új fővezér, gróf Henryk Dembiński altábornagy eltávolításában. Következett 1849 dicsőséges tavasza, s bár Tápióbicskénél, Isaszegnél és Vácnál nem szerepelt fényesen, az április 19-i nagysallói ütközettől fogva már bevált hadtestparancsnokként. Megkapta a magyar katonai érdemjel 2. osztályát a meglévő 3. osztályú mellé. A komáromi csata után Görgeit helyettesítette a debreceni Hadügyminisztériumban, kidolgozta a nyári hadműveleteket, de nem számolt a cári invázióval. Május végétől ideiglenesen átvette a Feldunai hadsereg vezetését, részt vett a Vág-menti hadműveletekben, parancsnoklási tekintetben viszont súrlódásai támadtak Bayer József ezredessel, a Központi Hadműveleti Iroda vezetőjével. A július 2-i komáromi csatában a balszárny élén állt. Görgei súlyos sebesülése után maradt a fősereg élén, de nem indult el Pest-Buda felé. Július 11-én megpróbálta a császári fősereget áttörni, de nem járt sikerrel. Görgei végül elindult, míg Klapka a II. és a VIII. hadtesttel Komárom védelmére visszamaradt. Igyekezett minél több császári erőt lekötni, jelentős sikereket a július 30-i és az augusztus 3-i kitöréssel ért el, feltörte az ellenséges ostromzárat és honvédei Győrig nyomultak. A Dunántúl ideiglenes visszavétele ellenére kitörése megkésett, az már érdemben nem befolyásolta a főhadszíntér eseményeit. A Duna Gibraltárja körül ismét bezárult az ostromgyűrű, amely kisebb-nagyobb csatározások után kapitulált, de nem feltétel nélkül: a várőrség amnesztiát és szabad eltávozást kapott, a császári kincstár Kossuth-bankók beváltására kényszerült félmillió forint értékben. Október 2–4. között adta át a védműveket és tette le a fegyvert Klapka, aki több tiszttársával együtt elhagyta az országot.

Kisebb kitérők után bankárként telepedett le Svájcban, és az emigráció központi alakjaként ténykedett. Tagja volt az 1859-ben létrejött Magyar Nemzeti Igazgatóságnak, de kardját sem kellett szögre akasztania: részt vett az olaszországi Magyar Légió megszervezésében, azután 1866 augusztusának elején a poroszországi Magyar Légió parancsnokaként betört Trencsén vármegyébe – de a tizenhét éve várt forradalom elmaradt. A kiegyezést követően hazatért, a honvédegyletek elnöksége mellett Deák-párti országgyűlési képviselőként is működött. Az 1870-es években visszavonult, de az orosz-török háború idején Isztambul igényt tartott katonai tanácsaira. A Klapka-induló ihletője 1892. május 17-én hunyt el Budapesten.

Emlékiratai 1986-ban jelentek meg újra. Előszavában Katona Tamás történész így összegezte a „komáromi oroszlán” 1848/49-es tevékenységét: „A szabadságharc vezérei közül Klapka volt a leghajlékonyabb, legtalálékonyabb: kitűnő képzettségű és adottságú vezérkari tiszt. Tervei nemcsak ötletesek voltak, hanem merészségük ellenére is kivihetők, és Klapka gondoskodott is róla, hogy ezeket a terveket a legapróbb részletekig kidolgozza. Sebezhető pontja a tervek megvalósítása volt. Gyorsan elkedvetlenedett vagy elcsüggedt, és csak akkor sikerült igazán jól kiviteleznie tulajdon terveit, amikor egy-egy hallatlan energiájú tábornok állt mellette, mint Damjanich, vagy amikor Görgey (sic!) vasmarkát érezte tábornoki aranygallérján. Megvolt az a hibája is, ami a jól kombináló sakkjátékosoknak. Felfedezte, mi volna az ellenfél legjobb húzása az ő lépésére, és olyan izgatottan védekezett ez ellen a feltételezett ellenlépés ellen, hogy szinte ő maga vezette rá az ellenfelét arra, mit is kell tennie. Így is a szabadságharc legjelesebb katonái, sőt vezérei közé kell sorolnunk, és csak csodálattal adózhatunk annak a teljesítménynek, amit a felső-tiszai hadtest élén, a nagysallói csatatéren, a július 2-i komáromi csata délutánján vagy az augusztus 3-i kitörés alkalmával nyújtott.”