Tápióbicske, 1849. április 4. Az 1849-es tavaszi hadjárat jól kezdődött, bevált az évszázadok óta gyakorolt hadicsel. 

Április 2-án Hatvannál a VII. hadtest sikerrel hitette el a császáriakkal, hogy velük szemben Hatvannál a magyar fősereg áll, (...) 

(...) miközben az oldalmenetbe kezdett, hogy a Jászságon és a Tápióságon keresztül haladva Gödöllő alá érjen és bekerítse a császári főerőket. A merész hadműveletről írta Kossuth, hogy abban „minden kerék gyönyörűen összevág, mint a jó óramű”, ám április 4-én homokszem került a gépezetbe. E napon az I. hadtest reggel 6 órakor kezdte meg menetét Jászberényből Nagykáta felé, ahol délelőtt 10 óra tájt Klapka azon hírt kapta, hogy a báró Josip Jelačić altábornagy vezette császári-királyi I. hadtest a szomszédos Tápióbicskén éjjelezett, de onnan már elvonult Tápiószecső–Kóka felé, vonata viszont még ott tartózkodik. A málha könnyű zsákmánynak ígérkezett, ezért a kémszemle nélküli rajtaütés mellett döntött, s elképzeléséről Görgei Artúr és Damjanich János vezérőrnagyok számára értesítést küldött. A hadtest menetoszlopba fejlődve sietősen elindult hát Tápióbicskére. Az elővédet cserneki és tarkeői Dessewffy Arisztid ezredes hadosztálya képezte (Dipold Antal alezredes és Bobich János alezredes dandárai), utánuk menetelt a kazinczi és alsóredmeczi Kazinczy Lajos alezredes parancsnoksága alatti hadosztály (Schulz Félix, 1849 májusától Bátori-Sulcz Bódog őrnagy és bajsai Zákó István őrnagy dandárai).

Délben a Dipold-dandár kellő biztosítás nélkül vonult be Tápióbicskére, ahol kínos meglepetés várt rájuk, ott ugyanis Daniel Rastić vezérőrnagy dandárja hosszúpihenőjét tartotta. Rastić gyorsabban reagált. Egy ütege egy zászlóaljjal a falutól északnyugatra foglalt állást, miközben a visszafordult lovasdandár parancsnoka, gróf Leopold Sternberg ezredes 6 század banderiális huszárt küldött a magyarok ellen, de azokat hamarosan visszaverték. Három zászlóalja a település házaiban és kerítései mögött foglalt lesállást, arra várva, hogy a honvédek betóduljanak Tápióbicskére. „Midőn az utczába benyomultunk leskelődő szemeket vettem észre ránk pislogni a sövénykerítések és házak megett – jegyezte fel Szalkay Gergely százados, a veszprémi 6. honvédzászlóalj későbbi parancsnoka –, s tüstént észre vettem, hogy hálóba akarnak keríteni; tehát azonnal »jobbra át!« vezényeltem: – E szóra puskaropogás felelt minden felől, golyók fütyültek közibénk, a mellékutczákból és udvarokból pedig rohanó csapatok tódultak elé. […] Zászlóaljunk harmadik osztálya pedig: miután veszélyt nem gyanítva vigyázatlanul messze benyomult a faluba, azt vette észre, hogy minden felől körül véve volt; és csak szuronyaik elszánt használása mentette meg őket, hogy mind foglyul estek az ellenség kezében. – [illinyi] Csikány [Ferenc] százados és Pázmándi [Helyesen: szomori és somodori Pázmándy Károly] hadnagy, halva maradtak a csatatéren, Szabó [Sándor] főhadnagy elfogatott [,de hamarosan sikerült visszaszökni övéihez], és 86 altisztek és közhonvédek részint halva, részint sebesülve az ellenség kezébe estek.” (Érdekes adalék, hogy Csikány százados hősi halála ihlette meg Gyulai Pált a Hadnagy uram című versének megírására) Dipold zászlóaljai az irtózatos golyózáportól megzavarodva, futásban kerestek menedéket. Egészen a Tápió rozoga hídjáig hátráltak és a pánikszerű visszavonulás során a 6. és (a Bocskay-csapatból szervezett) 52. honvédzászlóalj is csak nehezen tudott megmenekülni a teljes felmorzsolódástól.

Bobich szintúgy átkelt a Tápión, lovasütegének lövegeit lemozdonyoztatta, de a felbomlott Dipold-dandár elsodorta, csakúgy, mint a mögötte lévő két dandárt is. A nagy kavarodásban egy üteg löveganyaga az ellenség zsákmánya lett (4 löveget vittek el magukkal, a többit beszegezve visszahagyták), ugyanis a tüzérek, akik „kényelmesen dohányozgattak”, a feléjük közeledő horvátokat kávébarna és világoskék ruházatuk, fekete szíjazatuk miatt a sajátjaiknak vélték, így nem maradt idejük a lövegek hátramenekítésére. A híd környékén még 4 lőszeres kocsi vált a horvátok hadizsákmányává, és 125 honvédet ejtettek foglyul. Kis híján odaveszett a „fenegyerek”, Schulz őrnagy is, akit emberei mentettek ki a mocsaras Tápióból.

Klapka úgy kívánta tisztázni az egyre kaotikusabbá váló helyzetet, hogy lovasságát harcba küldte. A mesterházi Mesterházy István ezredes parancsnoksága alatti dandár (8 század Császár- és 4 század Coburg-huszár) vágtázott előre. Az 1. Császár-huszárezred ekkor ütközött bele a császári oldalon álló báni huszárokba. A banderiális regiment még a Császár-huszároknál is gyengébb harcértékkel bírt, a napóleoni háborúkból származó, avitt mundérokat kaptak, lovaik sem voltak első osztályúak. Jelačić egyik tisztje macskákhoz hasonlította őket, mivel „foggal-körömmel” kapaszkodtak nyergükbe és lovaik sörényébe, nehogy leessenek. A hazai közvélemény csak „Jézusmária-huszároknak” csúfolta őket, mert valahányszor összemérték szablyáikat a magyar huszárokkal, „Jézusmária!” kiáltások közepette, a hátukat mutatva megfutamodtak. Degré Alajos Károlyi-huszár alszázados visszaemlékezésben azonban másból eredeztette az elnevezést. Amikor 1849. január 4-én a császári csapatok Pest–Budára bevonultak, közöttük meneteltek a horvátok. „Mikor az ácsorgó asszonyok s gyerekek a Jelačić-huszárokat hitvány gebéiken két-három rétben meggyörnyedve látták, felkiáltottak: – Jézus Mária! Hát ezek is huszárok?”

Itt esett meg azon párbaj, amelyet Baradlay Richárd huszárkapitány és Palvicz Ottó vértes őrnagy végső összecsapásaként ismerhetünk Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényéből, de Than Mór egyik festménye alapján is közismert. A duellomról egyik bajtársa így emlékezett: „[báró Hermann] Riedesel [zu Eisenbach vértes őrnagy,] a Jellacich huszárok élén vágtatva közeledett a Tápió hídjától nem messze álló két század Császár huszár felé, s kardjával integetett Sebőnek. – Úgy beszélte Sebő ezredes hogy az egész osztrák ármádiában óriási erejéről és a kard-vívásban jártasságáról híres Riedesel felismervén, a párbajra kihívást csakis abból a szeméremből fogadta el, nehogy huszárjai szemében kissebbséget [sic!] szenvedjen. – De meg vóltam győződve, hogy levág, (saját szavai) »azonban legényeimnek maradást intek és a délcegen felém vágtató Riedesel elibe ugrattam. Összecsaptunk se ő, se én nem kaptunk vágást, csakhogy észrevettem hogy az én lovam erősebb s az övét megtolta. Egy kis fordulóval megint szembe kerültünk, – másodszor is összecsaptunk… Akkor kaptam ezt a rettenetes vágást.« Feltűrte jobb karján az inge ujját, megmutatta az élet-erek mellett a hosszú sebforradást, és elhallgat. – »Hát Riedesellel mi történt?« – … »Riedesellel? … no hát ő meghalt« … fejezé be Sebő az elbeszélést.” Sebő alezredes győzelmét követően huszárjai előrenyomultak, de az ellenséges gyalogság és tüzérség a Tápió innenső partjára nyomta vissza azokat. Délután fél kettő tájt az I. hadtest Nagykáta felé özönlött vissza megállíthatatlanul. Hová lett ekkor a hadtestparancsnok? Görgei kendőzetlenül megírta: „Klapka minden erőfeszítése hiábavaló volt, nem tudta helyreállítani az ütközetet. Végre önnön menekülésére kellett gondolnia. A Tápió mentén lefelé, Tápiószele felé vette útját […], de a nagy kerülő miatt már csak akkor ért Nagykátára, mikor a Wysocki-hadosztály támadólag előrement. Ennek az újabb támadásnak szerencsés és gyors volta legalább hadtestének további sorsa felől megnyugtatta; és mert végképp ki volt merülve, kénytelen volt lepihenni. Kísérete ezt valószínűleg gyöngéd figyelemből eltitkolta; ez magyarázta aztán a sokféle hírt, hogy megsebesült és foglyul esett; hogy holtan a harcmezőn maradt; hogy a Tápióba fúlt; és ezek a hírek a nap eseményei után – nem lehet letagadni – valószínűbbnek látszottak, mint a tényleges ok, amely miatt olyan sokáig volt távol az I. hadtesttől.”

Nagykáta felől Görgei az utolsó pillanatban érkezett meg a III. hadtest Józef Wysocki ezredes vezette hadosztályával, amelynek gyalogsága menetből lendült támadásba, miközben tüzérsége elűzte a Tápió túlpartján felállított ellenséges lovasüteget.

A hídnál került sor arra forradalmi párbajra, amelyet Jókainál olvashatunk mint a két Baradlay fivér nemes vetélkedését Buda ostrománál: „Itt történt Kiss Pál és Leiningen között a veszekedés a felett, hogy melyik rohanja meg az ellenség által tartott hidoni állást. Amaz a 9., ez a 3. zászlóaljat vezénylette. Görgey, ki e csatában személyesen parancsolt, éppen akkor ugorván oda, midőn ketten az elsőség felett vetélkedtek, azt gondolta, hogy a rangelsőbbség felett vitáznak, s keményen megszólítá őket, hogy nincs most ideje a rangróli civakodásnak. De midőn a szócsere értelmét megtudta, megdicsérte a hős tiszteket” – írta visszaemlékezésében Vukovich Sebő kormánybiztos. A vita hátterében azonban a kassai 9. vörössipkás honvédzászlóalj állt, ugyanis Damjanich azt Kiss Pál alezredes újonnan alakítandó dandárjához akarta beosztani. Gróf Leiningen-Westerburg Károly erre összeszólalkozott Kiss alezredessel, s Leiningent idézve „a vége az volt, hogy kihívtam párbajra.” Már a híd elleni rohamra készülődtek, és Leiningen épp a kassaiak körében tartózkodott, „mikor Kiss odaugrat hozzám, és azt mondja: »Ma még alattad áll ez a zászlóalj, engedd meg, hogy én vezessem.« »Igen – válaszoltam –, tarts velem, döntsük el vitánkat a golyózáporban, vezessük együtt a dandárt.« Örömtől ragyogva nyújtja felém kezét, a harag el volt feledve. – E pillanatban megjött Görgey, egyedül, kíséret nélkül, és odakiáltott embereimnek: »Fiúk, ma nektek kell megmenteni a magyar fegyver becsületét! Ugye nem hátráltok?« – Leírhatatlan volt az örömrivalgásuk, és türelmetlenül várták a jeladást a támadásra.”

„Pördült a dob, támadni kellett”, mialatt a Ferdinánd-huszárok zenekara a Rákóczi-indulót fújta. A Tápió alig két méter széles fahídján ekkor alakult ki az a tumultuózus jelenet, amelyet Than Mór is megörökített. A bácskai seregtest régről rivális két legendás hírű zászlóalja, a szegedi 3. fehértollas és a kassai 9. vörössipkás honvédzászlóaljak katonái szinte egymásnak estek az elsőként való átjutás dicsőségéért. A helyzetet végül a „hősök hőse”, Földváry Károly őrnagy, a 3. honvédzászlóalj parancsnoka oldotta meg azzal, hogy a lovával felléptetett a hídra, kiragadta a 9-esek zászlótartójának kezéből csapatzászlajukat. „Nos, egyesülten előre!” – kiáltotta, mire honvédei utána rohantak, zászlajuk után pedig a kassaiak, akinek a szégyentől pirosabb volt az arcuk, mint a tábori sapkájuk. A rohamban a vörössipkások két tisztje és 43 honvédje esett el (Mások szamosújlaki Szikszay Lajos 3. honvédzászlóaljbeli hadnagyhoz kötik e haditettet). Dacára a rendkívül heves gyalogsági puskatűznek, fergeteges szuronyrohamot hajtottak végre, nyomukban a győri Schwarzenberg-sorezred III. zászlóaljával, a Wysocki-hadosztály zömével, valamint – Damjanich gorombaságig menő erélyének köszönhetően összeszedett – I. hadtestbeli részekkel. A hídnál lezajlott jelenetről Görgei a következőket jegyezte fel: „Egy üteg a folyó mentén a hídon alul foglalt tüzelőállást, az ellenség ágyúit heves tűzzel megtámadta, a 3. és 9. honvédzászlóalj pedig két irányból a hídnak tartott. Csatáraink a már a folyó innenső oldalára is előrenyomuló ellenséges csatárrajt első rohamra visszakergették a túlsó partra. Vetélkedve indultak ezután a nevezett zászlóaljak csapatai zárt rendben a híd visszahódítására; de ahelyett, hogy átrontottak volna rajta, a híd innenső végénél, amint összeértek, versengésből összekaptak. A 9. honvédzászlóalj a 3. honvédzászlóaljtól, és fordítva, erőszakkal el akarta vitatni az elölrohanás tisztességét. Szerencsére a 3. zászlóalj parancsnoka hirtelen véget vetett a nemes vetélkedésnek egy hősi rögtönzéssel. Gyors elhatározással kezébe ragadta a 9. zászlóalj zászlaját, az ellenséges kartácstűzön keresztül átvágtatott vele a hídon, s a következő pillanatban a haragos zászlóaljak együtt rohantak utána – a maga vitéz őrnagyának a 3., a maga zászlajának a 9. honvédzászlóalj.”

A Tápióbicske előtti homokdombokon Rastić csak addig tudott megkapaszkodni, amíg a Wysocki-hadosztály át nem kelt a Tápión, majd Tápióság felé hátrált. A visszavonuló horvátok kirabolták Tápióbicske templomát és plébániáját, több házat és istállót felgyújtottak. Mivel a honvéd tüzérség csak kerülővel tudott partot váltani, már nem tudta támogatni a rohamozó gyalogságot, s az ütközet 17 órakor véget ért. Görgei a horvát határőrök után küldte Nagysándor József ezredes parancsnoksága alatt a Ferdinánd- és a Hannover-huszárokat, ám azok homlokegyenest más irányba nyargaltak, méghozzá Pánd felé, ahol állítólagosan a horvátok vonata tartózkodott. Leiningen épp régi zászlóaljánál, a Schwarzenbergeknél volt, amikor naplója szerint „a falu kijárásánál alkalmat adtam az elmés Kiss Jancsinak, hogy engem megtréfáljon. – Én tudniillik mindig azt véltem, hogy a golyók előtt való hajlongás édeskeveset használ, és hála erős idegeimnek, nem is szoktam ezt megtenni. – Gyakran összeszidtam embereimet, ha le-lehajolgattak, és mindig azt mondtam nekik: »Én lóháton vagyok, jobban kitéve a golyóknak, mint ti, mégsem hajlongok előttük; álljatok hát ti is egyenesen, és ne bókoljatok.« – A falun való áthaladásunkkor megint kénytelen voltam előállani régi prédikációmmal, magamat állítva mintaképül; de mikor a falu kijárásánál a Schwarzenbergekkel megálltam és szivarra gyújtottam, egy golyó nagyon is közel süvöltött el mellettem, és inkább ösztönből, mint félelemből, orrom közeli érintkezésbe jött lovam sörényével. Tüstént mellettem terem Kiss uram, és mélyen hajlongva mondja: »Alázatos szolgája!« és természetesen vihogó nevetésben tör ki az egész zászlóalj. A fiúknak nagy volt az öröme, hogy egyszer engem is megcsíptek. Kiss uramnak egy aranyat ajándékoztam, és megígértem a zászlóaljnak, hogy mindig fizetek egy aranyat, valahányszor rajtaérnek, hogy egy golyónak bókolok. Ezt a második aranyat sohasem kellett megfizetnem.”

A császáriak vesztesége 53 halott, 186 sebesült és fogoly, valamint 61 eltűnt volt. A magyar fél véres vesztesége jóval súlyosabb volt, mintegy 800-1500 fő.

Este a Tápióbicske mellett táborba szállt hadtestek tisztjei előtt Görgei tartott rövid beszédet: „»A III. hadtest a mai napon kiérdemelte a haza háláját. Helyreállított és győzelemmé változtatott egy már elvesztett csatát, és a legfényesebb módon megmentette a magyar fegyverek becsületét. Ez a fényes eredmény kiválóan négy férfiú érdeme: Kissé, Leiningené, Földváryé és Czilliché [...] Midőn nevüket a hadsereg és a haza színe előtt nyilvánosan kihirdetem, egyúttal ki is tüntetem őket a III. osztályú érdemrenddel, és kinevezem a csatamezőn Kiss és Leiningen alezredest ezredessé, Földváry és Czillich [Ede] őrnagyot pedig alezredessé.« Aztán megölelt minket, és hozzám így szólt: »Kívánságom teljesedett, láttalak és csodáltalak benneteket a harcban. Károlyom (így nevezett mindig, eleinte tréfából, mert én mindig »tábornokom«-nak szólítottam, később megszokásból és irántam való igaz vonzalomból), derék katona vagy.« Aztán Kiss kezét és az enyémet megfogva, így folytatta: »Hallottam civakodásotok felől, soha nemesebben nem intéztek el viszályt, soha lovagiasabban nem vívtak párbajt.«”

„Voltaképpen a bicskei csatát nem tekinthettük győzelmünknek. Az I. hadtest kudarcot vallott és hét ágyút veszített, és a III. hadtest sem tett mást, mint kiköszörülte a csorbát, és visszavett kettőt az elvesztett ágyúk közül. – De megmentettük erkölcsi erőnket, és helyreállt a sikerünkbe vetett bizalom, ott álltunk és táboroztunk, ahol csata véget ért, és így némileg győztesnek tekinthettük magunkat. Az osztrák hadakról is meg kell mondanom, hogy – igaz, nagyon kedvező – állásaikat bátran és kitartóan védték, hátrálásuk is rendben történt, ahogy egy régi fegyelmezett seregtől ez elvárható.” – írta naplójában Leningen gróf. Karsa Ferenc nem a leghízelgőbben vélekedett Klapka erélyéről: „E volt az első ütközet, melyben Damjanich és Klapka vezéri képessége kirívólag állt egymással szemben; ép így különböztek a két hadtest zászlóaljai egymástól; és ez természetes, mert Damjanich katonái meghalhattak, de futniuk nem volt szabad. Klapka pedig maga is, még pedig jókor elszaladt. Az igaz hogy a 3. hadtest hadosztályát Tápió Bicskénél maga a fővezér vezényelte, de a Damjanich hadverő alakja is ott világított előttünk.” Görgei sem volt elragadtatva az I. hadtest parancsnokának harcvezetésétől: „Klapka aznapi vesztesége [...] mind anyagi, mind erkölcsi tekintetben nagy volt; mert sok harcképes katonán és egy teljes ágyúütegen fölül azt a bizalmunkat is elvesztette, hogy mi őt a veszély előtt óvatosnak, a veszélyben pedig rendületlenül kitartónak ítéltük. Mindkétfajta veszteség természetesen egyaránt érzékeny volt mindnyájunkra nézve, az erkölcsi még sokkal súlyosabb minekünk, mint neki magának. De hát az anyagiban meg kellett nyugodnunk, az erkölcsire nézve pedig abban a reményben kerestünk vigasztalódást, hogy Klapka okult az ő egész hadtestén esett véres kudarc s a nyomban rá a III. hadtest fele által kivívott győzelem tényein, és a jövőben elővigyázatosabb és kitartóbb lesz. Egyet azonban nem lehetett bölcselkedve kimagyarázni, sem vigasztaló reménykedéssel elütni – s ez Klapka vereségének az a végzetes következménye volt, hogy a Wysocki-hadosztály is belekeveredett a harcba, és ezzel gondosan eltitkolt támadási tervünk idő előtt lelepleződött […]”