100 év távlatából el lehet mondani, hogy a trianoni békeszerződés és hosszú távú következményeinek legnagyobb vesztese az eszmék sorsát tekintve a legitimizmus politika gondolata lett.

A trianoni Magyarország körül szerveződő kisantant egyik elsődleges törekvése volt Magyarország politikai elszigetelésére annak megakadályozása, hogy az utolsó magyar király, IV. Károly ismét elfoglalhassa az ország trónját (nyilván elsősorban a történelmi Magyar Királyság jogfolytonosságának delegitimációja céljából).

A legitimizmus politikai törekvése ugyanis a Magyar Királyság jogfolytonosságának legteljesebb restaurációját hirdette a háborús vereség, az őszirózsás forradalom, a proletárdiktatúra és a trianoni békeszerződés után, és ennek a törekvésnek megfelelően elsődleges célkitűzése volt a Habsburg-Lotharingiai ház trónutódlásának biztosítása.

A legitimizmus nem jelentette a magyar társadalom egészének általános felfogását, azonban tekintélyes és számottevő politikusok sokasága tartozott hívei közé. Legitimista volt Apponyi Albert a trianoni békeszerződésen részt vevő magyar delegáció nevezetes beszédéről híres vezetője. Teleki Pál, erdélyi református gróf első miniszterelnökségéről 1921-ben IV. Károly első visszatérési kísérletének támogatása miatt volt kénytelen lemondani. Maga, a tulajdonképpen IV. Károly helyett kormányzóvá lett Horthy Miklós is rendkívül meleg hangon ír emlékirataiban Ferenc Józsefhez fűződő személyes emlékeiről, az uralkodóházról is a legnagyobb lojalítás hangján szól és IV. Károly két visszatérési kísérletének megakadályozását is az antant és kisantant elkerülhetetlen nyomásgyakorlásának folyományaként tünteti fel. Mindazonáltal Mindszenty József érsek legitimizmus legismertebb képviselője. A kommunizmus II. világháború utáni hatalomra jutása minden más politikai eszménél inkább lenullázta a klérus és az arisztokrácia körében leginkább népszerű legitimizmus gondolatát.

Ilyen előzmények tekintetében talán sorsszerűnek is tekinthető, hogy éppen egy legitimista szellemben íródott történelmi munka lett a szocializmus idejének legnagyobb magyar szamizdatja. A tény, hogy ez a legnagyobb szamizdat, abból a szempontból is önmagán túlmutató jelentőséggel bír, hogy jól illusztrálja a magyar társadalom történelmi kérdések iránti érdeklődését, fogékonyságát. A szóban forgó mű erre abból a szempontból is jellemző, hogy szerzője nem egy szaktörténész, hanem Pezenhoffer Antal (1893-1973), római katolikus pap. A Zala megyéből származó szerző 1922-től a Magyar Statisztikai Társaság tagja, és demográfiai kérdésekkel – elsősorban az egykézéssel, és a magyar népesség negatív demográfiai tendenciáival és annak hátterével – foglalkozva a statisztikai tudományos élet elismert és számos vita középpontjában álló szereplője volt. Ennek megfelelően műve sem holmi dilettáns történetbúvárkodás, hanem komoly és rendszeres tudományos munka nyomát viseli magán. Pezenhoffer Antalt 1945 után B-listázták, majd 1949-től 1961-ig az Esztergomi Főszékeseházi Könyvtár könyvtárosaként helyezkedhetett el. Ezen a poszton készítette el impozáns, 13 kötetes nagy történelmi művét, melynek címe: A magyar nemzet történelme (a mohácsi vésztől napjainkig). Az addig egy kőbányai lakásban levő kéziratok kiadása 1998-tól 2006-ig ment végbe, mindenekelőtt Szeifert Ferenc római katolikus plébánosnak köszönhetően.

Az első öt kötet témája az ország XVI., XVII. századi történelme, a hatodik és hetedik kötet középponjában a Rákóczi-szabadságharc áll, a nyolcadik kötet szól a XVIII. század hátralevő történelméről, a IX-XI. kötet a 48-49-es forradalom és szabadságharc történetét dolgozza fel átfogó, a reformkort is felölelő kontextusba ágyazva. A tizenkettedik kötet a dualizmus korától történt eseményeket foglalja össze a mű megírásáig, így a magyar történelmi tabló befejező epizódját az 1956-os forradalom jelenti. A XIII. kötet némileg rendhagyó, mert a reneszánsz pápák történetét öleli fel.

A mű sajátossága, hogy egyértelműen a legitimista politikai gondolkodás szemszögéből tekint a magyar történelemre, valamint emelett következetesen a katolikus hit és moralitás szempontrendszere alapján tekint a magyar történelem történéseire, az abban főszerepet játszók cselekedeteire. A szerző politikai felfogását, világnézetét egyébként rögtön műve bevezetőjében nyíltan vállalja, amire mint történelmi apologetika is hivatkozik. – tehát mint felfogását védelmező iratként, nem mint szű értelemben vett szaktörténeti műként.

Az alapállásként elfoglalt megközelítésről, a műben megfogalmazott megállapítások helytálló voltáról, azok megfogalmazásának módjáról természetesen sokat lehetne vitatkozni. Én itt most elsősorban azokat a szempontokat emelném ki, amiért mindenképpen érdemes a mű akár a történésszakma, akár a tágabb nagyközönség figyelmére.

El lehet mondani, hogy a mű a korban elérhető teljes vonatkozó történelmi szakirodalom ismeretében és feldolgozásával íródott. Nem csak a legnagyobb, legismertebb kortárs és XIX. századi történetírókra történik hivatkozás (Marczali, Szilágyi, Thaly, Szekfű, stb), hanem kisebb, akár kevésbé színvonalas történelmi tárgyú művekre is (akár a negatívan értékelt felfogások bemutatása céljából). A történelmi szakirodalom (és az elsődleges történelmi források) ismerete kihat megközelítésére, a történelmi kérdéseket plasztikusan, az adott kornak megfelelően, annak részletes ismeretében igyekszik magyarázni. Van, hogy szinte mikrotörténeti alapossággal fordul egy kérdéshez, de van, hogy éppen a kérdés elméleti áttekintésére törekszik (jó példa mindkettőre a jobbágykérdés tárgyalása a mű IX. kötetében). A művéhez csatolt kiadói utószó minden joggal írhatja: „a történelmi adatoknak ilyen hatalmas tárházát, könyvtárnyi adatot kevés szerzőnél találhatunk az egyetemes magyar történelmet tekintve.” Pezenhoffer Antal nemcsak a politikatörténetnek, hanem a tágabb értelemben vett magyar közéletnek is jó ismerője. Külön részt szentel a magyar kultúra nagy alakjai közül például Petőfi Sándornak és Ady Endrének. Különösen az előbbiről ír élénk, megelevenítő erejű sorokban, felfrissítve a nagy magyar költőről és művészetéről az olvasóban élő képet. A szerző történelmi elbeszélése során rendszeresen von párhuzamot kora eseményeivel vagy hívja segítségül saját életének tapasztalatait. Ez azért rendkívül érdekes, mert kevés olyan szerzőt ismerni, akinek a dualizmusban, a Horthy-korszakban és a Rákosi-rendszerben szerzett élettapasztalatait őszintén papírra vetve olvashatjuk (ne feledjük, a mű az egész szocializmus alatt titokban, szamizdatként lappangott). Ekként a mű olvasójának a magyar történelem valamiféle kontinuitásának különleges élménye tárulhat fel. A tartalom minősége, a feldolgozott anyag és megközelítés gazdagsága mellett emeljük ki azt is, hogy Pezenhoffer Antal a statisztika tudósa, könyvtáros létére rendkívül élvezetesen, olvasmányosan írta meg művét. Ebben szerepe lehetett annak is, hogy 1921-től egészen 1949-ig a Vas utcai felsőkereskedelmi iskolában tanított hittanárként, ami alatt a tudás átadásának mikéntjéről is komoly gyakorlatot szerezhetett. A kötetek különleges színfoltják jelentik azok a rendkívül életteli részek, amelynek alapjául a szerző pedagógiai, pszichológiai tapasztalatai szolgálnak. Szintén a szerző szamizdat, a rendszerváltás után kiadott műve még „A katolikus hit igazsága”, három kötetben.

Befejezésül egy idézetet közölnék a rendkívül figyelemreméltó mű bevezetéséből, egyrészt a mű gazdag és eredeti szemléletének illusztrálására, valamint arra, hogy mire számíthat az olvasó, a vitázni, érvelni szerető szerző különleges művétől.

„Ma tudományos körökben a szenvtelenség, a higgadtság, a problémáknak abszolút érdektelenséggel való megtárgyalása a divat. Ma vitás kérdések tárgyalásában az az általánosan elfogadott tudományos módszer, hogy az író nem foglal állást sem az egyik, sem a másik irányban, hanem személyes meggyőződésének nyilvánítása nélkül adja elő mindkét fél érveit s az olvasóra bízza, hogy döntsön, kinek van igaza s így a két vitázó fél közül melyikhez csatlakozik. Meg kell hagyni, hogy van valami imponáló ebben a módszerben és hogy az igazsághoz is nagyon illik művelőinek ez a fölényes pártatlansága. Az igazság ugyanis megengedhet magának ilyen fényűzést (és ezt csak egyedül az igazság engedheti meg magának), sőt sokszor egyenesen az igazság érdekében áll ez a fényűzés, mert csak e módon tudjuk igazán biztosítani, hogy csakugyan az igazságot szolgáljuk s csak így tudjuk elérni, hogy valóban az igazság érvényesüljön, nem pedig az igazság örve alatt a magunk elfogultsága, egyoldalú nevelése, esetleg fanatizmusa. …

[itt tehetnék hozzá, hogy „ugyanakkor” (H.Sz.):]

A tárgyilagosság nem azt jelenti, hogy ha az igazságot ismerjük, úgy tegyünk, mintha nem ismernénk, vagy hogy az igazság iránt egy cseppet se mutassunk nagyobb becsülést és rokonszenvet, mint az iránt, amit hamisságnak vagy csalárdságnak ismerünk. … Aztán ne feledjük azt se, hogy az igazságot szenvtelenül, személyes állásfoglalás nélkül nemcsak azért lehet közölni, hogy tudományos tárgyilagosságunkat fitogtassuk, hanem azért is, mert az igazságot elnyomó irányzat terrorjától félünk, azaz a magunk bőre mentésére, a magunk érdekének az igazság elé helyezése miatt, vagy mert tudjuk, hogy hírnevet, népszerűséget, tekintélyes társadalmi vagy tudományos pozíciót csak így szerezhetünk. … A történetíró részéről a divatossal ellenkező álláspontot el nem fogadni, tehát a történelmi hazugságok ellen nyíltan nem küzdeni, hanem csak a sorok közt csúsztatni el az erre vonatkozó adatokat (látni fogjuk, hogy történetíróink legtöbbje eddig ezt tette), eddig tehát egyszerűen a kényelemszeretet, az egyéni érdek szolgálata volt. Semmi más, mint a közvélemény terrorja előli kitérés az igazság rovására. Semmiképpen se erény vagy érdem az érdektelen, szenvtelen előadásmód akkor, ha az igazság mellett a történetíró azért nem foglal nyíltan állást, mert népszerűsége elvesztésétől és az ezzel járó egyéb kellemetlen következményektől fél. Aki emiatt őrzi meg hűvös „tárgyilagosságát”, aki ezért nem foglal nyíltan állást s ezért nem mondja meg magyarul, mit tart igaznak, az nem tárgyilagos tudós, hanem árulója az igazságnak s vele nemzetének is. Aki az igazságot ismeri, annak egyébként is kötelessége állást foglalni mellette, sőt lelkesedni is érte és híveket toborozni is számára.”

Pezenhoffer Antal: A magyar nemzet történelme I. 55-57.

Irodalom:

https://magyarnemzet.hu/archivum/archivum-magyarnemzet/koznaplo-4-6262772/