„…nyelvünk ősi és modern, erdei-mezei és városi, ázsiai és európai. Mi is ősiek és modernek vagyunk, európai magyarok.” (József Attila)

1905. április 11-én született a magyar költészet egyik legmeghatározóbb alakja, József Attila, aki már gyerekkorától egészen 1937. december 3-án bekövetkezett tragikus, körülményeiben máig tisztázatlan haláláig számos lírai remekművet alkotott. Születésnapját, április 11-ét a magyar költészet napjává nyilvánították.

József Attilát költőként mindenki ismeri, viszont kevesen tudják, hogy hányatott sorsú lírikusunk prózában is alkotott, sőt, a tárgyilagos próza műfajában is, ugyanis esszéket, tanulmányokat, különféle filozófiai, társadalmi, némelykor pedig nyelvi témájú okfejtéseket is írt, illetve tett közzé.

Ebből egyik legjelentősebb az Ihlet és nemzet című, [A költészet nyelvben való…] kezdetű írásműve. Különlegesnek minősíthető ez az írás, ugyanis olyan irodalomtudományi, nyelvtudományi, illetve fordítástudományi tételeket is megfogalmaz, melyek korábban vagy még nem voltak közismertek, vagy még nem voltak (megfelelően) kifejtve.

Munkájában megfogalmazza, hogy a költészet legelemibb egysége maga a szó, mely nemcsak egy forma, egy alak, hanem mögötte egy fogalom is áll. A fogalom pedig ugyanaz „a kinai filozófusnál, mint a magyarnál vagy az angolnál. Hiszen a fogalmat kiki elmondhatja a saját szavaival. A fogalom tehát mint szellemiség az egész emberiségé. És tényleg, minden nyelvre leforditható minden filozófia, hiszen nem a szómegegyezés, hanem a fogalmi megegyezés a fontos és ha az egyik nyelvben nincs külön szó arra a fogalomra, ugy körülirható, de maradéktalanul kifejezhető” (a szöveg az eredeti helyesírás szerint lett átvéve).

Fordítástudományi szempontból ez az úgynevezett ekvivalencia (megfelelőség) jelensége: szemben számos tévhittel nincs olyan nyelv, amely kevéssé alkalmas a valóság leképezésére, és így nincs olyan szó, melyet ne lehetne lefordítani, hiszen ha körülírjuk, akkor is fordítjuk, csak kevésbé tömören írjuk le az adott fogalmat.

József Attila ír arról is, hogy a szóalak és a fogalmi háttér mellett fontos azon is elgondolkodni, hogy a szónak milyen hatása van a befogadóra, és fordítva, a befogadónak milyen hatása van a szóra, vagy az ő szavaival: „Mert amikor elolvasta, akkor ő maga [a befogadó, az olvasó] is megalkotta”. Az irodalomtudomány (strukturalista irányzata) sokáig dogmatikusan ragaszkodott ahhoz a megközelítéshez, amely kizárólag az alkotó és a mű viszonyát vizsgálta, tehát azt, hogy „mire gondolt a költő?”. Manapság kezd az a modernebb, József Attila által fentebb megfogalmazott szemlélet terjedni, amelyik arra kíváncsi, hogy a befogadó mit gondol a versről, mit idéz fel benne, miként és hányféleképpen tudja újraalkotni a jelentését.

E felismerés összhangban van a megismeréstudományok (kognitív tudományok) és kiváltképp a kognitív nyelvészet azon alapvetésével, hogy az emberi elme alapvetően támaszkodik a metaforikus-metonimikus gondolkodásra. Más szóval a metafora és a metonímia nemcsak irodalmi fogalmak, hanem mindennapi életünkben, mindennapi szóhasználatunkban is jelen vannak, gyakran ezek segítségével ismerjük meg, illetve értelmezzük a körülöttünk lévő világot. Ezért is lenne fontos, hogy már az iskolában megtanítsuk, rávezessük a gyermekeket a megértésre, saját (elfogadható, következetes) műértelmezésükre – ahelyett, hogy mindig egyetlen, kész értelmezéshez ragaszkodnánk.

József Attila is éppen a tanuló gyermekkel folytatja gondolatmenetét. Leírja, hogy a nyelvészek megfigyelték, hogy a gyermekek nyelvi fejlődésében megjelenő ún. agrammatikus (a nyelvi-nyelvtani szerkesztési szabályoknak meg nem felelő) szerkezetek analógia, nyelvtani-funkcionális hasonlóság útján jönnek létre. Felhívja a figyelmet arra, hogy szerinte a gyermekek által már megtanult szavak ösztönzik őket ezeknek a rendhagyó szerkezeteknek a megalkotására, az ismert szavak összessége, bonyolult hálója, „szellemisége” ihleti meg a gyermeket.

A beszédfejlődésre vonatkozóan ez az állítás a tudományos álláspont szerint csak részben igaz, ugyanis analógiáról is szó van, de nem kizárólagosan – ennél jóval összetettebb okai vannak az agrammatikus szerkesztésnek. Feltételezik például, hogy mivel az énkép kialakulása, megszilárdulása általában későbbre tehető, mint a beszéd megkezdése, sok kisgyerek fogalmilag nem tudja értelmezni az én és a te különbségét, ezért alkotnak a „tiém”-hez hasonló nyelvi formákat.

József Attila – folytatva gondolatmenetét – végül az intuíció és az ihlet fogalmait magyarázza. Értelmezésében mindkettő szellemiség, az identitáshoz köthető fogalmi, kulturális, gondolkodásmódbeli keret, azonban az intuíció az egyén szellemisége, az ihlet pedig a közösségé.

Ezen a ponton eljut a nyelv, a gondolkodás és a nemzet témaköréhez, ahol is egyértelmű összefüggést feltételez („[…] beláthatjuk, hogy ugyanazt a nyelvet beszélők közös szellemiséggel rendelkeznek”). Gyakorlatilag abban a sokat vitatott nyelvészeti kérdésben foglal állást, melyet nyelvi relativizmusként ismerünk. Az Edward Sapir és Benjamin Whorf nevéhez kötődő elmélet szerint anyanyelvünk befolyásolja gondolkodásunkat, megismerési folyamatainkat (kognitív folyamatok), világlátásunkat.

Az elméletet sokszor joggal kritizálják, azonban tény, hogy az egyes népek, nemzetek történelmi, társadalmi, kulturális és egyéb okokból is más módon képezik le a valóságot: azaz más fogalmi kereteket alkotnak, és azokra más (nyelvi) kifejezésmódokat találnak. Ráadásul a nyelvvel is képesek valóságukat alakítani, annyiban is, hogy a nyelv a nemzeti identitás egyik legmeghatározóbb tényezője lehet egyes nemzeteknél, mint például a 18-19. század óta a magyarságnál is.

József Attila erről zárásképp úgy nyilatkozik, hogy: „Igy leszögezhetjük és pontos és tiszta filozófiai tartalommal telithetjük meg a nemzet fogalmát, mert a nemzet eszerint: közös ihlet. És tényleg, valamely költemény ihletét nem fordithatjuk le, mert az ragaszkodik kiválasztott változtathatatlan alakjához. Amikor verset forditunk, új, saját nemzetünk ihletével adunk formát.”

Irodalomjegyzék / Ajánlott irodalom:

• József Attila összes tanulmánya és cikke (2001) http://magyar-irodalom.elte.hu/ja/ja1028/ja1028x.htm Utolsó letöltés: 2022.04.08.
• Ardamica Zorán (2012) Fejezetek a műfordítás elméletéből. Nap Kiadó, Dunaszerdahely.
• Benczes Réka – Kövecses Zoltán (2010) Kognitív nyelvészet. Akadémia Kiadó Zrt., Budapest.
• Bojtár Endre (2016) Strukturalizmus az irodalomtudományban. Akadémiai Kiadó, Budapest.
• Chomsky, Noam (1995) Language and thought [Nyelv és gondolkodás]. Moyer Bell.
• Edward Sapir (1971) A nyelvészet mint tudomány. Az ember és a nyelv. Gondolat Kiadó, Budapest.
• Gósy Mária (1997) A gyermeknyelv. In: Pannon Enciklopédia – Magyar nyelv és irodalom. Dunakanyar 2000 Könyvkiadó Kft., Budapest.
• Grétsy László (1998) Nyelvhasználat és nemzeti tudat. In: Magyar nyelv 94. évf. 1. szám.
• Tancz Tünde (2011) A kommunikáció és a nyelv fejlődése a kora gyerekkorban. Pécsi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Pécs.
• Tolcsvai Nagy Gábor (2013) Bevezetés a kognitív nyelvészetbe. Osiris Kiadó, Budapest.