November 10-ére esik Nagy Szent Leó pápa (440–461) ünnepe, mivel a pápa 461-ben ezen a napon hunyt el. 

Leót nem véletlenül nevezik Nagynak, hiszen az ókor és középkor határán levő keresztyénség egyik legmonumentálisabb személyisége, aki széleskörű hitvédelmi tevékenysége, különböző eretnekségek elleni küzdelme mellett arról nevezetes, hogy a pápai primátus igényét először fogalmazta meg teljes következetességgel, és még inkább a kalcedoni egyetemes zsinat határozataira való döntő befolyásáról. Ezek persze nem a magyarság, hanem az egyetemes egyház számára jelentős dolgok. Ugyanakkor ez az évforduló alkalmat ad arra, hogy visszaemlékezzünk egy olyan eseményre, amelynek pontos napját nem tudjuk, csak azt, hogy 452-ben, 1570 éve ment végbe, s amely a magyar és európai hun-hagyomány számára kiemelkedő jelentőségű. Ekkor folyt le Leó pápa tárgyalása Attila hun királlyal, s ennek következtében a király befejezte itáliai hadjáratát – ekkor még nem tudhatták, hogy ez lesz az utolsó hadjárata –, lemondott Róma bevételéről és hazatért székhelyére, tehát a mai magyar Alföldre.

Noha vannak történészek, akik ezt az eseményt a hagyomány, illetve a legendák világába utalják (a magyar kutatók közül Eckhardt Sándor volt ezen a véleményen), mind a pápa és a király tárgyalásait, mind azoknak végső kimenetelét történeti ténynek kell tekintenünk, mivel számos egymástól független forrás nagyon hasonlóan írja le – magyarázatukon természetesen lehet vitatkozni, és kerülhettek beléjük olyan elemek, amelyeket hagiográfiailag, tehát mint egy szent legendájának elemeit lehet csak értelmezni.

Foglaljuk össze röviden a hadjárat lefolyását a nevezetes tárgyalásig! Attila 451-es, eldöntetlen eredményű galliai hadjárata után – erről tavaly megemlékeztünk: https://mki.gov.hu/hu/hirek-hu/evfortulok-hu/troyes-i-szent-lupus-unnepe-attila-galliai-hadjarata – céljai elérésére kénytelen volt újra megtámadni a Római Birodalmat. Hiszen ha egy hadvezér hosszas hadjárata után ugyanolyan helyzetben van, mint az elején, az stratégiai értelemben kudarc, és ezt a hun király már csak a tekintélye végett sem engedhette meg magának. Ezúttal a birodalom központi tartományát, Itáliát támadta – amely egyébként Galliánál sokkal jobban védhető. Csakhogy a védelemhez csapatok kellenek, és a rómaiak hadvezére, Aetius szövetségeseinek galliai szétszéledése után szinte egyáltalán nem rendelkezett csapatokkal, egyébként valószínűleg nem is számított e gyors támadásra. Északkelet felől Itália az ókorban az Alpok vonalán levő erődrendszer miatt szinte bevehetetlennek tűnt. Arról semmilyen értesülésünk nincs, Attila hogyan vette ezt az akadályt: mire a rómaiak észbe kaptak, csapatai már az észak-itáliai síkságon voltak, ahol a nyílt színi ellenállás reménytelen volt. Sajnos a hadjárat kronológiáját nem ismerjük, egyetlen hadmozdulat időpontját sem. Elég nyilvánvaló, hogy a király kora tavasszal indult meg, ekkor azonban felvállalt egy időrabló lépést: a nagyon jól védhető Aquileia várost vette ostrom alá. A város sokáig védekezett – Attila közel volt hozzá, hogy feladja az ostromot –, de végül elesett. Ekkor már minden bizonnyal nyár volt, és további hadmozdulatokra nagyon kevés idő volt, de nem biztos, hogy eddigi ténykedését stratégiai hibának kell tekintenünk, hiszen a bevehetetlennek tartott város bevétele hatalmas lélektani előnyhöz juttatta, s ezután a Pó-síkságot a hun sereg egészen Mediolanumig (a mai Milano) villámsebesen letarolta: Padua, Mantua, Verona mind meghódolt. Valentinianus császár Rómába menekült, s ekkor már az a hír járta, hogy Attila seregeivel Róma ellen vonul. Az amúgy sem kifejezetten tehetséges császárnak semmi határozott terve nem volt, azon kívül, hogy megbízta a pápát, tárgyaljon a hunokkal.

A tárgyalás első leírása a pápa titkárától, Prosper Tirótól maradt ránk, tehát olyan embertől, aki a lehető legpontosabban ismerte a tényeket (bár nem volt érdektelen és elfogulatlan szemlélő, ezért a többi, későbbi forrást is figyelembe kell vennünk). Prosper Tiro így ír:

„A római császár, szenátus és nép összes terve közt egy sem látszott használhatóbbnak, mint hogy a vérszomjas király [= Attila] megbékélését követek útján eszközöljék ki. Ezt a feladatot Avienus volt consullal és Trigetius volt praefectusszal [Róma város közigazgatási vezetője] együtt a boldog Leó pápa vállalta el, Isten segedelmében bizakodva, mert tudta, hogy ő soha nem hagyja cserben a kegyes emberek fáradozását. Nem is más következett be, mint amit hite előre feltételezett. Ugyanis a király, mikor az egész követséget méltó módon fogadta, annyira megörült a főpap jelenlétének, hogy elhatározta, eláll a háborútól és békét ígérve önként visszatér a Dunán túlra.”

A következő száz évben még három más történetíró: Hydatius, Cassiodorus és a Priszkosz rétor alapján író Jordanes beszámolóját ismerjük. Hasonlóan írják le az eseményeket, de a pápa követtársait nem említik; ez azonban nem jelenti azt, hogy kételkedhetnénk személyükben. Ellenkezőleg, ez a három személy együtt lehetett a leghatékonyabb delegáció. Avienus (a 450. év consulja) Valentinianus császár bizalmasa volt, akkoriban a legtekintélyesebb férfiú Rómában, reprezentáció szempontjából ő jelentett a legtöbbet, de a tényleges tárgyalásokat aligha tőle lehetett várni; Trigetius azonban már 435-ben főtárgyaló volt a vandálokkal szemben (neki éppen a praefectusi hivatalviseléséről nem tudunk részleteket), s Leó pápa is tapasztalt egyházdiplomata volt, sőt köztudott, hogy pápának távollétében választották meg, míg éppen egy igen kényes diplomáciai kiküldetésen volt Galliában.

Megtudjuk e történetíróktól azt is, hogy a tárgyalások Rómától jelentősen északra, a Pó folyónál zajlottak (a Mincio torkolatánál, tehát Mantua közelében – eszerint a hunok még érdemben nem indultak meg az Örök Város felé), és azt is, hogy Attilát hadvezéri gondjai is a megegyezésre ösztökélték. Csapatai közt járvány kezdődött és rossz volt az élelemellátásuk, közben egy másik fronton is összecsapások zajlottak: Marcianus kelet-római császár „székhelyükön”, tehát a Duna mentén támadta hunokat – s azt is többen említik, hogy Attila alvezérei babonás félelmeikkel is befolyásolni igyekeztek a királyt, emlékezve rá, hogy a Város előző lerohanója, Alarik gót király nem sokkal élte túl a pusztítást. Nagyon is hihetőek ezek a gondok: Itáliában már az előző évben is éhínség dúlt, támadó és védő számára egyaránt kegyetlen gondot jelenthetett az élelmezés; Attila nyugati hadjáratai pedig éppen azért indultak meg 451-től, mert Marcianus császár felmondta a békét, és keletről így lehetetlenné vált az „ajándék”, vagyis az adó beszedése. A hun királyt azonban a Rómát védő babona elgondolkoztathatta, de aligha tántorította volna el önmagában, hiszen meg volt győződve saját isteni küldetéséről. Ám éppen ezért lehetett döntő Nagy Szent Leó megjelenése: Attila előtt tekintélye volt a katolikus főpapoknak és hitt benne, hogy befolyásolni tudják a mennyei hatalmat. Ez az előző évi hadjáratán is megmutatkozott, Szent Lupus püspökkel való együttműködése alkalmából. Így hát Leó volt a legalkalmasabb arra, hogy a nehéz helyzetben kedvező elhatározásra bírja.

A jóval későbbi egyházi írók elbeszélése, hogy Attila Leó pápa mellett mintegy látomásban Szent Péter apostolt látta megjelenni és őt karddal fenyegetni, bizonyosan csak legendás túlzás. Jellegzetes hagiográfiai vándormotívum, amelyet a kortársak nem említenek, bár legalábbis Tiro Leó és az egyház javára elfogult személy. Talán éppen a pápa szavainak félreértéséből terjedt el a szóbeszédben, Leó ugyanis később többször elmondta, hogy Róma az apostol közbenjárására menekült meg a feldúlástól – csakhogy ezen aligha fizikai közbenjárást értett, karddal a kezében, hanem a szent mennyei imáit.

De vajon nem túlzás-e Prosper Tiro állítása is, hogy Attila önként elállt a háborútól és békét ígért? Jordanes szavai szerint, miközben a békét megígérte, „félretéve addig gyakorolt dühét”, azzal fenyegetőzött, hogy még nagyobb bajt okozva tér vissza, „ha nem küldik el hozzá Valentinianus császár édeshúgát, Honoriát ... a királyi kincsek rá eső részével együtt”. Márpedig már a háború megindításának ürügye ez a követelése volt, de már akkor tudhatta, hogy ezt nem fogják teljesíteni. Bízott volna abban, hogy az itáliai hadjárat hatására a császár meghátrál és még a legtúlzóbb követelésnek is enged? A követség szorult helyzetében megígérte volna, hogy kieszközlik? Vagy eleve a következő hadjáratra készült, és ezért eleve teljesíthetetlen feltételeket szabott? Ezt nem tudhatjuk meg, hiszen a következő év tavaszán meghalt. Csak azt mérlegelhetjük, vajon hadjáratával elérte-e célját, vagy sem, s ha nem, ebben Leó akadályozta-e meg vagy más.

A nyugati világ szemében Leó nagy tette elsősorban az, hogy megvédte Rómát az elfoglalástól. Kérdéses azonban, hogy valóban az Örök Város volt-e leginkább veszélyben. Rómát meghódítani nyilvánvalóan nem lehetett: a hun csapatok létszáma arra nem volt elegendő, hogy megszállóként maradjanak Itáliában, s kérdéses, hogy ebből mi hasznuk származott volna. Feldúlhatták és kirabolhatták volna, mint 410-ben a gótok, és mint három év múlva, 455-ben a vandálok fogják tenni. Azonban addigi hadjárataiból, és főleg az előző évi galliai hadjáratból látható, hogy Attilának nem ez volt a szokásos harci célja. Sokkal inkább megegyezés útján, hadisarc és adó formájában szeretett haszonhoz jutni, és a tárgyalások nyilván főleg ekörül forogtak. Az is igaz azonban, hogy addigra Attila a Pó-vidék feldúlása során már hatalmas zsákmányhoz jutott. A katonai ellenállást pedig összezúzta, sőt Aquileia elfoglalásával bizonyította, hogy a hun sereg számára nincs bevehetetlen erődítmény. Ugyanakkor ezzel sok időt vesztett: reálisan az azévi hadműveleti idényben már nem volt lehetőség újabb előrehaladásra, a hatalmas erődfalak védte Rómát ésszerűtlen lett volna ostrom alá venni, hiszen ezzel hírnevét növelni már nem tudta volna, egy esetleges kudarccal annál többet veszített volna. Bebizonyosodott, hogy Itáliában nem lehet ellenállni a hun hadseregnek, s ennyiben a Jordanesnél megőrzött fenyegetőzés teljesen reális: a tárgyalások igazi tétje nem az lehetett, hogy Attila visszavonul-e, hanem hogy a következő évben újra lerohanja a tartományt, az eddiginél is akadálytalanabbul, vagy kap-e olyan ajánlatot, ami érdekeltté teszi a béke helyreállításában. Az előző évi galliai hadjárattal szemben azonban itt már eredeti céljai jórészt teljesülhettek. S bármennyire kimagasló spirituális vezetőt kell tisztelnünk Nagy Szent Leóban, talán nem sértő az a feltételezés, hogy ügyes tárgyalásával és a hun királyra is ható tekintélyével elsősorban materiális eredményt ért el: a Római Birodalom számára a lehető „legolcsóbbá” tette a hun fenyegetéstől való ideiglenes vagy esetleg tartósabb megszabadulást. A Hun Birodalom tragédiája pedig az, hogy ezt a megállapodást egy éven belül immár feleslegessé tette Attila váratlan halála, amely az egész Nyugat- és Dél-Európát erőfeszítés nélkül tette győztessé a katonai-diplomáciai rivalizálásban.