Az évfordulón a Magyarságkutató Intézet Nyelvtervezési Kutatóközpont munkatársainak írását közöljük.

1844-ben november 13-án fogadták el a „magyar nyelvet államnyelvvé tevő törvényt” (1844. évi II. törvénycikk a magyar nyelv és nemzetiségről).

A rendszerváltás után 2011 szeptemberében döntött úgy az országgyűlés, hogy november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánítja egyhangúlag (339 igen szavazattal, ellenszavazat és tartózkodás nélkül).

Az országgyűlés ezzel a magyar nyelv iránti megbecsülését fejezte ki: anyanyelvünk a nemzet fejlődését, hagyományainak őrzését szolgálja, a magyarság összetartozásának legfontosabb szellemi-kulturális záloga. Az országgyűlés 2011-ben annak is hangot adott, hogy reméli, nemcsak a különböző oktatási, tudományos és kulturális intézmények, szervezetek, de a civil szféra egésze is közösen ünnepel ezen a napon. Azóta november 13-a kiváló alkalmat biztosít a magyar nyelv megünneplésére, a hagyományőrzéssel kapcsolatos rendezvények megtartására és újabb kezdeményezések, mozgalmak elindítására. Egyben lehetőség arra, hogy a közfigyelem évente egyszer hivatalosan is a magyar nyelvre irányuljon, mi pedig megemlékezzünk, hogy a Kárpát-medence magyarul beszélő nyelvi-nemzeti közösségéhez tartozunk.

A magyar nyelv nemcsak az országgyűlés megbecsülését és elismerését vívta ki, de számos írót, költőt is megihletett. Tamási Áron „A magyar szó becsülete” című munkájában összekovácsoló erejét hangsúlyozta: „A különböző nyelvek melegéből keltek ki a különböző népek, melyeket az atyafiság és az együttes érdek alapján a közös szó szervezett nemzetekké. Velünk is ez történt. A magyarságot is az atyafiság és az együttes érdek alapján a sors verte egybe; hazát a bátorsággal irányított életösztön szerzett neki, de nemzetté a magyar szó teremtette. Mint jelképes erő és hatalom, a magyar szó nekünk a legnagyobb ereklye. Kegyelet, hűség és becsület illeti őt”.

Kosztolányi Dezső műveinek egyik gyakori témája az anyanyelv, valamint az anyanyelv és a beszélő közti viszony. „Ábécé a nyelvről és lélekről” című írásában is ennek a kapcsolatnak a mélységét elemzi: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. (…) Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim ducában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. (…) Kívüle vannak más nyelvek is. (…) Sokat eléggé jól tudok. (…) Csak anyanyelvemen lehetek igazán én. Ennek mélységes mélyéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezem arról, hogy beszélek, írok. Itt a szavakról olyan régi emlékképeim vannak, mint magukról a tárgyakról. (…) A kés-ről tudom, hogy culter, couteau, Messer, knife, coltello, navaja. Ha azonban valaki nagyon akarná, elhitethetné velem, hogy tévedek. De a kés-ről senkise hitetheti el velem, hogy nem kés”.  

Krúdy Gyula „Felhő” című, prózai alkotásában a magyar nyelv egy népmese hőseként tűnik fel, aki végérvényesen hozzánk, magyarokhoz tartozik: „A mesebeli árva gyermek a magyar nyelv. Még az ág is húzza. Pedig gyönyörű tartományai vannak. A legszebb országon húzódnak folyamai. A vadmadarak, csillagos égboltozat alatt lakó pásztorok és rajongó költők vigyáztak ez árva gyermek lépéseire, amíg járni tanult. (…) Az árva gyermek felnövekedett, megerősödött, királyfi lett belőle, mint a mesében. A legszebb ruhája van, egy nagy tehetségű irodalom hordja a kincstárába a bányák és fantáziák mélyéről az ékköveket, az új magyar szavakat, fogalmakat. (…) Nem kell bántani drága, árva gyermekből királyfivá növekedett magyar nyelvünket. Őt már senki se veheti el tőlünk. Amint a múltunk, a legsajátosabb nemzeti múltunk is a miénk marad, bármi történjék”.

(Forrás: 
https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/TAMASI/tamasi00126/tamasi00165/tamasi00165.html
Kosztolányi Dezső: Erős várunk, a nyelv; Budapest: Nyugat, 1943. 57–58.

https://mek.oszk.hu/06300/06384/06384.htm#43 )

MKI Nyelvtervezési Kutatóközpont