Hetven évvel ezelőtt, a kommunista egyházüldözés csúcspontján Rákosi Mátyás parancsára felrobbantották a Regnum Marianum templomot. Isten házát rombolták porig, azt az épületet, amely éppen a kommunista istentelenség és keresztényüldözés mementójaként hirdette az Élet győzelmét a sötétség felett. Bár a templom helye ma is tátongó seb a főváros szívében, ahol csak egy kereszt emlékeztet minket arra, hogy felszentelt földön járunk, Mária Országának lelkiségét négy évtizednyi üldöztetés sem tudta megtörni.

A Regnum Marianum közösség a tizenkilencedik század végén kezdte meg evangelizációját a fiatalok körében, azzal a szándékkal, hogy megerősítse a szakralitástól távolodó, felnövekvő generációban a magyar társadalom ezeréves erkölcsi talapzatát, a kereszténységet. A Prohászka Ottokár tanítványaiból formálódó társaság a természetet hívta segítségül az Istenhez és a hagyományos értékrendhez való visszataláláshoz; azt vallották (és vallják ma is), hogy a kegyelem a természetre épül. A regnumos közösségnek nagy szerepe volt a cserkészmozgalom magyarországi elterjesztésében, és különös figyelmet fordítottak a szegény családok gyermekeinek felkarolására, a munkásnegyedekben egyre terjedő marxista ateizmus ellensúlyozására.

A Damjanich utcai központtal működő kongregáció rengeteg fiatalt vonzott, pezsgő szellemi élet bontakozott ki körülöttük: 1902-ben útjára indították saját folyóiratukat is, Zászlónk címmel. Az első lapszámban Prohászka Ottokár köszöntötte az olvasókat és a közösséget, lelkesítő szavai a fiatalokhoz szóltak: „Magyar ifjúság! Egy szavam van hozzád: Neked élned, virágoznod, boldogulnod kell; elsorvadnod, elpusztulnod nem szabad. – Igen, élned kell!”

Hamarosan beigazolódott, hogy a szélsőséges kommunista ideológia terjedésétől való félelem nem volt alaptalan: a 133 napig hatalmat bitorló bolsevikok azonnal támadást indítottak az egyházak ellen. A kommün bukása után fogant meg az ötlet, hogy az időközben önálló plébániává emelt Regnum Marianum kápolna mellett egy igazi templom is szolgálja a közösséget, amelynek felépítése hálaadás is lesz egyben a vörös veszedelemtől való megszabadulásért. A fogadalmi templom felépítését adományokból finanszírozták, a gyűjtést az új egyházközség első plébánosa, Shvoy Lajos kezdte el. 1926-ban indultak meg az építési munkálatok, és 1931-ben szentelték fel a templomot. Kupolája tetejét – Mária Országának szimbólumaként – a Szent Korona másolata díszítette. A dr. Kotsis Iván tervei alapján felépült bazilika pénz hiányában soha nem készült el teljesen, de húsz évig a katolikus hit bástyájaként szolgálta a regnumos fiatalokat és a híveket.

A szovjet megszállás és a kommunista térnyerés megpecsételte az egyházak sorsát. 1945-től folyamatosan támadás alatt álltak, legtovább a Katolikus Egyház tartotta magát, de főpapjainak letartóztatásával, a szerzetesrendek feloszlatásával végül őket is megtörték: 1950-ben létrejött a megállapodás a klérus és az állampárt között. Az egyházüldözés azonban nem enyhült az egyezmény aláírása után sem, és a legsötétebb időszak szimbolikus pillanata volt a Regnum Marianum templom 1951-es lerombolása, amely nem egyszerűen a katolikus egyház elleni támadás, hanem egyben a lelkekért folytatott küzdelem jelképe is volt. A kommunista párt legfőbb célja ugyanis a fiatalság deszakralizálása, a jövő generációjának materialista szellemben való oktatása volt, ezért kiemelt ellenségként kezelték azokat az egyházi közösségeket, amelyek a gyermekek nevelését tekintették legfőbb feladatuknak.

A templom épségben élte túl Budapest ostromát és a bombázásokat, nem volt semmi elfogadható indok a lebontására. Az új „vallás”, a kommunizmus egyeduralomra törekvése mégsem hagyhatta megtorlás nélkül, hogy a magyar társadalom minden fizikai terror ellenére sem volt hajlandó hitet cserélni. Látványos bosszút tervezett. Az utolsó mise után a hívek körbevették templomukat, testükkel óvták Isten házát, de hiába. Az ÁVH egységei feloszlatták az összegyűlteket, többeket elhurcoltak, kényszermunkatáborokba zártak.

Nem csak a magyar nemzet, de a falak sem adták könnyen magukat: Isten temploma szilárdan állt, a bontási munkálatok nehezen haladtak, acélváza stabil volt, így robbantani kellett. Az első robbantás 1951. szeptember 23-án rengette meg a katedrális oszlopait. Egész ősszel folyt a barbár pusztítás, hónapokig tarott, amíg teljesen eltüntették a romokat. Az altemplomot feltöltötték a törmelékkel, a kövek egy részét pedig egy teniszpálya lelátójába építették be. A „tereprendezés” végeredménye a Felvonulási tér létrehozása volt a hatalmas Sztálin-szoborral, majd később az egykori templom helyén felállított emlékművel, amely azt a vörös terrort dicsőítette, amelynek borzalmaitól való megszabadulásért mondtak hálát egykor a templom alapítói.

A regnumos atyák minden megpróbáltatás ellenére sem adták fel küldetésüket. Titokban találkoztak híveikkel, szervezték a fiatalok lelki, szellemi és testi nevelését továbbra is. Kirándulásokat, táborokat szerveztek, a Regnum Marianum a kommunista évtizedekben is élő közösség maradt, vigyázták a hitet és a tartást egymásban. A hatalom továbbra is az egyik legfőbb ellenségként tekintett rájuk: 1961 és 1971 között három koncepciós pert is kreáltak a megfélemlítésük és ellehetetlenítésük érdekében, de meg nem törhették őket.