A Nagy Háború után sokan úgy vélték, hogy a lovasság alulmaradt a gépfegyverek háborújában és eltűnik a történelem süllyesztőjében. (...) A gépesített háborúban is sokszor jutott fontos szerephez a ló, amely árkon-bokron keresztül, esőben, hóban és sárban is képes volt eljutni lovasa céljáig.

Ennek ellenére a második világháborúban nem csak Wehrmacht és a Waffen-SS, hanem a lengyel, a francia, az angol, a szovjet, de még az amerikai hadsereg is alkalmazta a lovasságot. A gépesített háborúban is sokszor jutott fontos szerephez a ló, amely kiváló terepjáró tulajdonsága révén túltett a páncélosokon és motorizált szállítóeszközön, hiszen árkon-bokron keresztül, esőben, hóban és sárban is képes volt eljutni lovasa céljáig.

A németekkel szövetséges közép-európai államok kevésbé gépesített hadseregeiben is volt lovasság, így a Magyar Királyi Honvédségnél is, amelynek hadrendjében a sereglovasságot a két lovasdandárba szervezett négy huszárezred, a csapatlovasságot pedig a gyalogos seregtestekhez beosztott huszárszázadok képezték. A rendkívül mozgékony, gyors és viszonylag nagy tűzerejű fegyvernemet azonban csak korlátozott ideig lehetett bevetni, mert lóanyaga miatt rendkívül érzékeny volt, s veszteségeit nehezen lehetett pótolni.

A „bolsevizmus elleni keresztes hadjáratban” 1941 forró nyarán és kora őszén a gyorshadtestbe (parancsnoka: vitéz lófő dálnoki Miklós Béla tábornok) beosztott nyíregyházi 1. lovasdandár bebizonyította, hogy a modern háborúban is helye van a lovasságnak, 1941. augusztus 15-én Nyikolajev mellett még alkalma nyílt szabályos lovasrohamra, amely a meglepetés erejével demoralizálta a szemben lévő szovjet erőket. A végtelen orosz sztyeppén azonban erényük mellett gyengeségük is megmutatkozott: amíg a huszárok derekasan helyt álltak, lovaik már kevésbé bírták az elképesztő menetteljesítményeket, az extrém időjárási viszonyokat, az ellátási és elhelyezési nehézségeket.

A Tatárhágón átkelt és a Galíciában előrenyomuló gyorshadtest élei már partot váltottak a Dnyeszteren, amikor július 9-én kivált a Kárpát-csoportból és fegyvertársi kérésre a Gerd von Rundstedt tábornagy vezette Heeresgruppe Süd (Dél Hadseregcsoport) közvetlen alárendeltségébe került. Az umányi katlan felszámolását követően a német Dél Hadseregcsoport 1. páncéloscsoportja és a gyorshadtest bevetése révén érhette el, hogy elvágja a Dnyeper felé hátráló szovjet csapatok visszavonulási útját.

A német 1. páncéloscsoport a Dnyeper mentén fordult dél felé, hogy az Ogyesszától visszavonuló ellenséges erőket bekerítse, s a 32 napi folytonos előrenyomulásban már jócskán kifáradt gyorshadtest pedig feladatául kapta, hogy foglalja el a Bug folyó fekete-tengeri torkolatánál lévő Nyikolajev városát, ahol a szovjet 9. hadsereg fejtett ki heves ellenállást. A Pervomajszknál álló magyar gyors seregtest a Bug és az Ingul patak között tört dél felé, balszárnyát a budapesti 1., jobbszárnyát a munkácsi 2. gépkocsizó dandár alkotta – egylépcsős harcrendben, harccsoportjaik között több km-es hézagokkal –, s fedezésükre vetették be augusztus 14-én az 1. lovasdandárt. A huszárok Szuvarovka mellett, a peski hadihídon átkeltek az Ingul túlsó partjára, és dél felé haladva biztosították annak keleti partvonalát, miközben a várost kelet felől megközelítő „Leibstandarte SS Adolf Hitler” megerősített dandár és a német 16. páncéloshadosztály csak a fontosabb átkelők ellenőrzésére hagyatkozott. A lovasdandár az SS megerősített dandár jobbszárnyán, a német 79. gépkocsizó lövészezreddel együtt tört dél felé, ám haladásukat a szovjet ellenállás mellett az is lassította, hogy a rendkívüli forróságban egy 500 hold területű búzatábla lángra lobbant.

Augusztus 15-én délelőtt fél tizenegykor az 1. lovasdandár parancsnoksága német kérésre a nyíregyházi „Hadik András” 4. honvéd huszárezred felderítő osztagát küldte ki délre, mert a nyikolajevi vasútvonal mentén álló német 79. gépkocsizó lövészezred oldalában és hátában szovjet erők jelentek meg. A szalontai Kenéz Géza százados vezette felderítő osztag – a 4/4. lovasszázad megerősítve 2 db 7/31 M. Schwarzlose géppuskával és 1 db 36 M. 3,7 cm-es páncéltörő ágyúval – a német gépkocsizó gyalogság balszárnyán Novo Dancignál nagyobb, harckocsikkal támogatott ellenséges csoportra bukkant, s a túlerővel szemben – amely aknavető- és tüzérségi tüzet zúdított a felderítő osztagra – visszavonulni kényszerült. Ekkor kapott halálos nyaklövést Kenéz százados (post mortem adományozták számára a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét, hadidíszítménnyel, kardokkal).

Délelőtt fél tizenkettőkor a Hadik-huszárok azt a parancsot kapták, hogy nyomuljanak előre, s a vasútvonaltól nyugatra biztosítsák a németek balszárnyát, és akadályozzák meg a szovjetek észak-északkeleti irányú kitörési kísérletét. Az ezred első lépcsőjét vitéz nemes Mikecz Kálmán őrnagy 4/II. huszárosztálya, 3 géppuskás raj, 2 db páncéltörő ágyú és ezredük 4 db 15/31 M. 7,5 cm-es fogatolt hegyi ágyúval felszerelt huszárütege alkotta.

A Hadik-huszárok hadinaplója az alábbiakat jegyezte fel a további eseményekről: „A vasútvonaltól délnyugatra gabonatáblák égtek, nagy füst, kibírhatatlan hőség, mindenütt vízhiány. Az itt-ott lévő kutakban csak sár volt. Gránáttölcsér gránáttölcsér mellett. A terep nyílt, áttekinthető. A vasútvonaltól keletre teljesen sík sztyeppe, amelyen kb. 10–15 km-re el lehetett látni. Ezen a területen kellett az ezrednek a támadását végrehajtania. Vitéz Mikecz Kálmán őrnagy osztálya ezen tűzterhes területen példás lendülettel, fegyelmezetten, haláltmegvető bátorsággal ment keresztül. A huszároknak ezen lóháton történt támadását végignézni minden lovastisztnek legszebb élményei közé tartozik. Itt-ott kibukott egy-egy huszár a sorból lovával együtt, de a többi bátran ment előre. Ezen támadó csoportnak előnyomulási útját, kilőtt, kötelességüket utolsó percig teljesítő magyar lovak tetemei mutatták, hogy ezen az úton Hadik huszárok mentek előre haláltmegvető elszántsággal a kapott parancs maradéktalan teljesítése végett.”

A német 79. gépkocsizó lövészezred támogatására beérkezett 4/II. huszárosztály lovasrohamának szemtanúja volt az egyik német haditudósító, az osztrák Erich Kern, aki a második világháborút követően megjelent – némiképp pátosszal teli – visszaemlékezésében megörökítette a rohamot: „Reggel óta kemény harcban álltunk egy magas vasúti töltés oldalában beásott és szívósan védekező ellenséggel szemben. A nap folyamán már négyszer támadtuk őket, de mind a négyszer visszavertek bennünket. A zászlóaljparancsnok minden hangnemben ordítozott, a századparancsnokok tehetetlenek voltak. A sürgős tüzérségi tűztámogatást hiába kértük, az egyre késett. És ekkor egyszer csak megjelent a színen egy magyar huszárezred, lóháton. Mind nevettünk. Ugyan mit akarnak itt ezek a magyarok? Kár lesz azokért a pompás, elegáns lovakért.

Ekkor szinte kővé meredtünk. Ezek a fickók megőrültek! Huszárszázad huszárszázad után robogott felénk. Elhangzott a vezényszó. A barnára sült arcú, karcsú lovasok úgy ültek a nyeregben, mintha belenőttek volna. Parancsnokuk, egy magas, fénylő aranygalléros huszárezredes [sic!] kirántotta a kardját. Négy-öt könnyű páncélgépkocsi kanyarodott elő a szárnyakra és már vágtatott is át a széles, sík mezőn a huszárezred, kivont kardjuk csillogott a lemenő nap sugaraiban. [Friedrich Wilhelm von] Seydlitz [porosz lovassági tábornok] rohamozhatott így egykoron. Minden elővigyázatról megfeledkezve ugrottunk föl állásainkból. Olyan volt az egész, mint egy nagyszerűen megrendezett lovasfilm. Eldördültek az első lövések a töltés felől, aztán mind ritkábban hallottuk őket.

És ezután szinte kidülledt szemmel, hitetlenkedve néztük, amit láttunk, hogy a szovjet ezred katonái, akik a mi századaink támadásait olyan hevesen és elkeseredett ellenállással verték vissza, most sorra ugráltak föl és szinte eszelősen futnak, menekülnek, a diadalmasan száguldó magyarok pedig űzik, hajtják maguk előtt az oroszokat és fénylő kardjaikkal gazdag, nagyon gazdag aratást végeznek köztük.

A fénylő huszárkardok csillogását az orosz muzsik idegei egyszerűen nem bírták elviselni. Ez a primitív fegyver most a primitív tömeg ellenállását zúzta szét.”

A Hadik-huszárok az 1939-ben megjelent Harcászati szabályzatban foglaltak szerint jártak el, amely az leszögezte, hogy „a sereglovasság jellegzetessége az igen nagy harcászati mozgékonyság, amellyel váratlan időben és helyen alkalmazhatja nagy tűzerejét. A lovasság mozgékonysága legjobban a támadásban érvényesül. Ezért legtöbb feladatát támadással oldja meg. A támadás végrehajtásánál mindig a gyorsaságra és a meglepetésre törekedjék. (…) Gyalogság ellen lovasrohamot csak akkor hajthatunk végre, ha az annyira meglepő, hogy nem kell számolnunk az ellenséges gyalogsági tűzrendszer hatásával. A lovasrohamot egyszerre több oldalról indítsuk.” (Mikecz őrnagy 1941. november 1-jén alezredessé lépett elő és helytállásáért kiérdemelte a Magyar Érdemrend lovagkeresztje, hadiszalagon, kardokkal fokozatát)

Nyikolajevbe másnap benyomult a gyorshadtest, s mivel a szovjet Déli Front csapatai kicsúsztak a bekerítésből, a német 16. páncéloshadosztály csupán 2500 szovjet hadifoglyot ejtett. A gyorshadtest ekkor végre pihenőt kapott, majd a Dnyeper menti folyamvédelem és a Donyec folyóig való erőtörés részese volt.

Az utolsó magyar huszárroham azonban nem Nyikolajev mellett történt, hanem három esztendővel később – 1944 októberében – a magyarországi hadszíntéren.