1940. szeptember 5-én vér nélkül tért vissza a magyar Szent Korona fennhatósága alá a Partium nagy része, Észak-Erdély és a Székelyföld.

Az isteni gondviselés mellett a magyar politika és hadvezetés elszántsága kényszerítette ki, hogy az 1940. augusztus 30-i német–olasz döntés alapján vér nélkül tért vissza a magyar Szent Korona fennhatósága alá a Partium nagy része, Észak-Erdély és a Székelyföld, vagyis Erdély „szebb, de szegényebb fele”, míg az iparosodott déli részek román impérium alatt maradtak. A magyar revíziós politika fényes sikere volt ez, amelyért később a németek benyújtották a számlát. A Führer ördögi sakkjátszmájának részeként magyar és román versengés indult meg Erdély háború utáni hovatartozásának kérdésében. 

A gyorshadtest vezérkari főnöke, vitéz ebesfalvi Lengyel Béla vezérkari ezredes (1944-től altábornagy) később a következőben összegezte a magyar sikert:

„Mindent egybevetve az erdélyi kérdés megoldása 1940-ben, részünkről mintaképe volt a politika és a katonai vezetés együttműködésének és gyakorlati példája annak, hogyan kell a diplomáciai tárgyalásokat katonailag alátámasztani, a szavaknak nyomatékot adni. Így tért vissza Észak-Erdély puskalövés nélkül Szent István koronájához!”

Örömmámorban úszott a megnagyobbodott ország minden honpolgára. A budapesti 3. önálló gyalogdandár vezérkari tisztje, Koltai Jenő vezérkari próbaszolgálatos százados (a második világháború végén őrnagy) ezt az alábbi módon öntötte szavakba:

„Észak-Erdély és a Székelyföld visszatérése a felvidéki területsáv és Kárpátalja után hazánk harmadik és egyben legnagyobb területgyarapodása volt 1938 óta. – Nagyon nehéz szavakkal ecsetelnem, hogy milyen érzelmeket váltott ki belőlem ez az esemény. Több ízben történt, hogy mikor egyedül voltam és visszaidéztem hosszú évek sóvárgó és oly hiábavalónak tűnő vágyakozását elvesztett területeink után, napi imáinkat: »… hiszek Magyarország feltámadásában!«, elszakított és nehéz sorban élő székely testvéreinket, akiket Berecki Farkas személyesített meg emlékezetemben és arra gondoltam, hogy mindeme szomorú reménytelenség immár a múlté, forró könnyek tódultak a szemembe, zokogás fojtogatta a torkomat és térdre borulva mondtam hálát az Istennek, hogy megélnem engedte ezt a páratlan történelmi fordulatot, amely a magyar nemzet felemelkedésének reményét hozta magával.”

Az erdélyi bevonulás szeptember 5-én, csütörtök reggel 7 órakor indult meg, amikor a Magyar Királyi Honvédség csapatai harangzúgás közepette lépték át a trianoni határt, miután kihirdették előttük a kormányzó hadparancsát:

„Honvédek! A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szem előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a keleti Kárpátok gerincéig!”

Miután a visszakapott országrész birtokba vételére két hét állt rendelkezésre, a határra felzárkózott három honvéd hadsereg seregtestei az augusztus 28-ra tervezett támadás szerinti csoportosításban és meghatározott menetvonalak igénybevételével, teljes fegyverzettel és felszereléssel indultak el a „csókhadjáratra”.

A román–magyar vegyes bizottság a területátadás-átvételt úgy határozta meg, hogy a magyar erők reggel 7 órakor kezdhették meg az aznap átveendő területekre való bevonulást, amelyeket a román utóvédeknek a honvédek megérkezése előtt 2 órával el kellett hagyniuk. Miután a magyar hadvezetés kidolgozta a bevonulás részleteit, azokat szeptember 2-án meg is kapta a három hadsereg-parancsnokság. A bevonuló csapatoknak napi meneteiket úgy kellett végrehajtaniuk, hogy az aznapi kitűzött menetcél elérésig még rövid pihenőre sem volt lehetőségük. A Honvéd Vezérkar főnöke, Werth Henrik gyalogsági tábornok rendelkezése szerint: 

„A bevonuló csapatok fellépése és magatartása imponáló, tekintélyt kiváltó és tetszetős legyen. A csapatok a nagyobb helységeken rendezetten vonuljanak át (…) A csapatok fegyelmét akkor is meg kell tartani, ha a hazafias lelkesedés és ünneplés láza elragadná őket. (…) A felszabadító csapatok tagjai nem hivatottak arra, hogy a 22 éves múlt bűnöseivel szemben a megtorlást gyakorolják. A csapatokat ki kell oktatni, hogy egyéni akcióktól tartózkodjanak. Ha megtorlásra szükség lesz, azt a katonai közigazgatás szervei fogják végrehajtani (…) A megszállás alatt fontosabb üzemek, műtárgyak, még le nem szerelt robbantási előkészületek stb. őrzésére visszahagyott román katonákat meg kell óvni a lakosságban 22 év alatt felgyülemlett bosszúvágy esetleges kirobbanásaitól, gyalázkodásától vagy bántalmazásától (…) A magyar és német nemzetiségű lakossággal a legnagyobb szeretettel és előzékenységgel kell bánni. A román és egyéb nemzetiségűekkel való bánásmód minden esetben kimért, korrekt és a magyar katonához méltó emberiesség jellemezze. (…) Ott, ahol a lakosság élelmezéshiányt szenved, a honvédség segítő kezét éreztesse (…) Azokban a helységekben, ahol a lakosság ünnepélyes fogadtatást készít elő, azt katonai részről megfelelően fogadni és viszonozni kell.”

Nyíracsád–Kisvárda térségéből a Nagyvárad–Szatmárnémeti vonal átlépése után a magyar 1. hadsereg Dés–Marosvásárhely irányába menetelt. A magyar 2. hadsereg seregtestei – a szegedi V. hadtest kivételével, amely a Szeged és a Fekete-Körös közötti magyar–román határ biztosítását végezte – Nagyvárad után a Kolozsvár–Érmihályfalva–Szilágysomlyó–Dés menetvonalon haladtak Szamosújvár felé. Técsőnél lépte át a határt a magyar 3. hadsereg, majd Beszterce és Szászrégen érintésével menetelt a Székelyföldre. Nagyváradot szeptember 6-án, Kolozsvárt csak szeptember 11-én délben érhették el a honvédek, ám a visszacsatolási műveletet szeptember 13-án 18 óráig kellett befejezni. E feladatot a menetekben kifáradt gyalogos seregtestekkel képtelenség volt végrehajtani, így a Kolozsvár–Dés–Naszód vonal átlépésekor a gyorshadtestet küldték a Székelyföldre. Másnap a gyorscsapatok elérték a Barót–Nagybacon–Csíkszentgyörgy–Torja vonalat, szeptember 13-án pedig Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy és Zágon elérésével vették birtokba a Székelyföldet, míg oda a gyalogsági menetlépcsők beérkezése szeptember 21-ig tartott.

Az észak-erdélyi és székelyföldi országgyarapításban 550 ezer honvéd vett részt teljes fegyverzettel és felszereléssel. A kivonuló román csapatok által felhergelt román ajkú lakosok nem mindenütt fogadták örömmel a magyarokat, így isteni csoda, hogy csupán pár alkalommal történt fegyverhasználat. A szilágyippi és ördögkúti eseményeket a román történetírás a mai napig az orrunk alá dörgöli, a fősodratú hazai történetírás egyes képviselői pedig ezekből általánosítva azt a látszatot keltik, mintha a honvédség erdélyi bevonulását fegyveres atrocitások sorozata jellemezte volna, ami szemenszedett hazugság! 

A Legfelsőbb Hadúr több bevonulási ünnepségen vett részt (Szatmárnémeti, Nagyvárad, Beszterce, Kolozsvár, Szászrégen, Marosvásárhely). Szeptember 15-én Kolozsvárott mondta el kormányzói pályafutása egyik meghatározó beszédét, amelyben áttekintette a Nagy Háború óta eltelt magyar időszakot és az elszakított magyarokat további kitartásra ösztönözte:

„Őszinte, mélyen átérzett szeretettel gondolunk azokra a testvéreinkre, akik mos nem tértek vissza az ősi honba. Kérem őket, tartsanak ki és folytassák békés munkájukat. Sorsuk felett őrködünk.”

A visszatért városok és falvak magyar ajkú lakossága, de különösen a Székelyföld színmagyar tömbje, kitörő lelkesedéssel, könnyekig megható fogadtatással, diadalkapuval és virágesővel, magyar zászlókkal és feldíszített épületekkel, szívüket-lelküket magyar ünneplőbe öltöztetve várták a bevonuló honvédeket, akik úgy érezhették magukat, mint hajdanán Csaba királyfi hazatérő, győzedelmes katonái. Habár a rendszerváltoztatás előtti osztályharcos történetírás giccsesnek és a „Horthy-rezsim” szemfényvesztésének tüntette fel ezen fogadtatást, ám mindazok, akik részesei voltak – így a román iga alól felszabadult magyarok és a bevonuló honvédek –, katartikus örömünnepként élték meg. A gyorshadtest mellett a kassai VIII. és a debreceni VI. hadtest felvidéki és kárpátaljai honvédei is a nagy napok részesei voltak. Elképzelni is nehéz, milyen érzések kavarogtak lelkükben, hiszen nemrég még csehszlovák uralom alatt sínylődtek, és most magyar királyi honvédként, fegyverrel a vállukon ők vitték a felszabadulást erdélyi magyar testvéreiknek! Az erdélyi születésű tiszteket és honvédeket is végtelenül megindította az erdélyi országrész visszatérése, hiszen közülük sokan voltak, akik a Nagy Háború vége óta nem látták szűkebb pátriájukat. A Székely Határőrség későbbi parancsnoka, a háromszéki gyökerekkel rendelkező, csíkszeredai születésű vitéz felsőtorjai Kozma István vezérkari ezredes (1944-től altábornagy és a kommunista terror áldozata) huszonkét esztendő után, a miskolci VII. hadtest vezérkari főnökeként tért haza a rétyi családi kúriába, s ez a kemény katonaember így adott számot érzéseiről:

„Hálát adok a Mindenhatónak, hogy az erdélyi bevonuláson részt vehettem, és hogy a nekem oly drága Székelyföld ismét szabad lett.”

Csernavölgyi Antal hadnagy (1943-tól főhadnagy), a munkácsi 2. gépkocsizó dandár egyik fiatal tisztje is meghatottan emlékezett vissza:

„1940. augusztus 30-án megszületett a második bécsi döntés. Az örömbe üröm is vegyült, mert csak Észak-Erdélyt ítélték vissza. Zászlóaljunk, a munkácsi 12. kerékpáros zászlóalj Halminál az elsők között lépte át a határt. Teljes meggyőződéssel hittem magam is, hogy korosztályomnak a sorstól rendelt történelmi feladata, hogy ennek a lépésnek részese legyen. Amit apáink Trianonban elvesztettek, annak legalább egy részét nekünk kell visszaszereznünk. Azt sem bántam volna, ha a hadműveletek során életem veszett volna, annyira nemesnek láttam a célt.”