1809. június 11-én volt az ütközet leghevesebb napja. Ezen az évfordulón Nagy-Luttenberger István kutatónk írását olvashatják.

Az 1809-es évet a hagyományos magyar haderő, az inszurrekció utolsó mozgósításaként (helytelenül utolsó nemesi felkelésnek nevezve) ismerjük. Az elvesztett győri csatában magyar inszurgensek, osztrák landwehrek és sorcsapatok szenvedtek vereséget a franciáktól. Az inszurgensek azonban a csatát megelőző két hétben több alkalommal is súlyos harcokra kényszerültek a visszavonuló sorcsapatok védelmében, amely során megállták a helyüket. Az egyik leghevesebb összecsapást 1809. június 8. és 11. között vívták Karakó és Tüskevár térségében.

Az ütközet János főherceg hadseregének tüskevári táborának védelmében alakult ki. A francia csapatok június 8-án elvesztették János főherceg csapatainak nyomát, erőszakos felderítést végeztek a Rába, majd azon átkelve a Marcal vonalán. Az ütközetet az Andrássy János vezérőrnagy alárendeltségébe helyezett csapatok vívták. Az összecsapás két tengelyen zajlott. A jelentősebb harc a karakói híd körül alakult ki, itt már június 9-étől folyamatosan szórványos csatározások folytak. A másik tengely Gógánfa–Torna térségében jött létre, és elsősorban 11-én hozott parázs harcot.

Colbert tábornok személyesen a 9. huszárezreddel tartott Jánosházához. Gosztonyi Sárvárról háborgatás nélkül vissza tudott vonulni Karakóhoz, a franciák Sárvár környékén túl nem üldözték a kis csapatot. A francia 9. huszárezred csak 9-én, a délelőtti órákban érkezett be Jánosházára. Francia felderítők azonnal továbbindultak a híd felderítésére, és összecsaptak a pesti lovasezred járőreivel. A franciák egészen Karakóig nyomultak előre, de a pestiek erősítése visszavetette őket egészen Jánosházáig. Közben a gradiskai határőrök kis csoportja megszállta Karakó falut, ami a francia ellentámadás elhárításában fontos szerepet játszott. A harcok egészen estig meg-megújultak Karakó és Jánosháza között, de a híd ekkor még nem forgott veszélyben.

Az ütközet első napjának harcai még csak a szórványos elővéd-utóvéd összecsapások kategóriájába tartoztak. Mindkét félnek azonosak voltak a szándékai: ki kellett puhatolni az ellenség szándékát, erejét. Egyik fél sem teljes erővel vívta a harcot, amely ekkor leginkább szórványos lövöldözésből állt, jellegzetes kisháborús műveletként.

Az események másik tengelyén 9-én Grouchy felderítői széles félkörben járták a vidéket, és próbáltak ráakadni János főherceg főerejére. A csapatokat még nem találták meg, a hadsereg utóvédjét, Boxich ezredes 1. báni ezredét azonban felfedezték, amely Zalaegerszegről vonult keleti irányba.

A Marcal másik átkelőjénél, Vatnál is kialakult egy kisebb összecsapás. Colbert 20. lovasvadászezrede az esti órákban érkezett a híd nyugati oldalánál fekvő Merse faluba, és még este francia felderítők jelentek meg a lerombolt hídnál, akikkel a somogyi lovasok kisebb tűzharcot vívtak.

A június 9-i nap legfontosabb eseménye az volt, hogy este Colbert tábornok megpillantotta a tüskevári tábor tüzét, így a franciák lokalizálni tudták az ellenség főerejét.

János főherceg a 9-i eseményekből azt a tanulságot vonta le, hogy a franciák elvesztették hadseregének nyomát, a nagyarányú francia felderítés folytatódik, és másnap erőteljes francia támadás éri a karakói hidat, ezért egy figyelemreméltó tervet alkotott meg. Azt tervezte, hogy a gyenge őrség elveszti a hidat, majd az átkelőben lévő franciák ellen teljes hadseregével támadást indít, és a Marcalba szorítja a franciákat.

János főherceg a Jellachich-hadosztály feladatául szabta a déli tengely védelmét. A védelem első lépcsőjében a Gógánfához érkezett 1. báni határőrezred állt, a második lépcsőt a Torna vonalának védelmére kirendelt csapatok alkották. A hadosztály zöme a Tüskevártől délnyugati irányban táborozott. Ez a három lépcső a tornai lovassággal együtt jelentős erejű francia támadás felfogására volt alkalmas, mivel a terep különösen jól szolgálta a védelmet a sok erdővel és párhuzamosan futó patakokkal. A hadsereg másik két hadosztálya a Tüskevár keleti oldalán létesített táborban tartalékban maradt. Ezeknek a csapatoknak kellett volna a Karakónál átkelőben lévő franciákat megtámadni.

Francia oldalon a 9-i híreket, Colbert jelentését a nagy ellenséges táborról Eugéne nem tudta megfelelően értékelni, ezért úgy döntött, hogy másnap hadserege a sárvári állásban marad, amíg bizonyos híreket nem kap az ellenségről.

A vati híddal szemben felvonult francia csapatok június 10-én 11 órakor indítottak támadást a híd ellen. A lovasvadászokhoz a badeni vadászzászlóalj katonái csatlakoztak, és együtt vonultak fel a somogyi lovasok ellen. Pásztory ezredeskapitány időközben egy osztályra növelte a híd előtt álló csapatai számát, de még ez is kevésnek bizonyult. Belsővat falunál a franciák egy üteget állítottak fel, amelynek fedezete alatt könnyedén átkeltek a szétrombolt hídnál. A somogyiak Szalókra vonultak vissza, a franciák azonban csak a Vat és Szalók közötti erdőig kísérték őket.

Lipszky alezredes igazi huszárerényeket felmutatva egy ügyes cselt eszelt ki a franciák megtévesztésére. Gyenge csapatait egyetlen sorban a franciák által látható módon mozgatta, hogy sokkal nagyobb csapatnak tűnjenek a valóságosnál. A franciák valóban beszüntették az előrenyomulást. Nem tudni, hogy a ravasz alezredes fondorlatának volt-e köszönhető ez, vagy csak a franciáknak nem volt parancsuk a további előrenyomulásra. A badeni vadászzászlóalj 10-én este a hídnál táborozott le, a dandár zöme Kiscellt érte el.

János főherceg a harcok hírére az Ott-huszárezred egy svadronját küldte erősítésül, amely este 10 órakor érkezett meg. Ekkorra már az előőrsvonalat Nyárád elé vonták vissza, mivel az a – téves – hír érkezett, hogy a franciákhoz kétezer gyalogos csatlakozott.

A karakói híd előtt 10-én folytatódtak az elszórt harcok. A franciák a délután folyamán megpróbálták elfoglalni a hidat, de a híd mögött egy rögtönzött védelmi állásból tüzelő határőrök visszaűzték őket. A pesti lovasok bátran át-átkeltek a hídon, hogy a Karakó és Jánosháza közötti térségben csatározzanak a franciákkal, akik háromszor nyomultak előre, majd hátráltak meg. Francia oldalon továbbra is csak könnyűlovasság állomásozott a híddal szemben, amelynek nem lehetett esélye a sikerre az erős védelmi pozícióban lévő gyalogság ellen kényszerűen szemből végrehajtott támadás során.

A pesti lovasezred ezredeskapitányi osztálya a gradiskaiakkal együttműködve sikeresen tartotta fel a francia támadást. Gosztonyi kiválóan vezette a védelmi harcot, addig tartotta a hidat, amíg erre reális lehetőség volt a lovasság ellen. Karakónál Gosztonyi ezredeskapitány 10-én még remekül kézben tudta tartani a hidat és környékét.

Eugéne június 10-én este arról határozott, hogy seregének zömét a karakói hídhoz vezényli, majd 11-én hajnalban személyesen indult felderítésre. Már hajnali három órakor elindult Sárvárról, és pirkadatkor a karakói hídhoz érkezett. Látta, hogy a hidat csak 2–300 gyalogos és 1200–1500 lovas védi. A foglyok vallomásai egyöntetűen azt a – téves – helyzetet mutatták, hogy János főherceg 10-án délután öt órakor elhagyta a tüskevári tábort, ezzel biztossá vált, hogy nem lesz csata Karakó–Tüskevár térségében.

A karakói hídnál 10-én este a pesti ezredeskapitányi osztályt felváltották. A tornai táborból Andrássy tábornok a veszprémi lovasezred főstrázsamesteri osztályát küldte a hídhoz. A parancsnokságot János főherceg parancsa értelmében Gosztonyi ezredeskapitány kezében hagyta.

Montbrun lovassága, miután 10-én Pápócnál átkelt a Rábán, átvette a vati híd őrizetét Colbert-től, így a 7. és a 20. lovasvadászezred is Jánosházára menetelt, ahol Colbert tábornok immáron az egész dandárát összpontosította. Az inszurgens előőrsök jelentették Gosztonyinak, hogy egyre nagyobb erők gyülekeznek Jánosházánál, és 11-én délelőtt már gyalogság közeledtét is jelezték. Gosztonyi továbbította a híreket Andrássynak, aki egyértelműen felismerte a veszélyt. Nagyobb francia gyalogostömeg megjelenése előrevetítette akár az aznapi nagy csatavívást is. A helyzetet súlyosbította, hogy az elvesztett vati hídon keresztül a franciák szintén támadást indíthattak, így két oldalról támadhattak.

A legfontosabb feladat Andrássy számára a karakói híd lehető leghosszabb ideig való tartása, illetve a franciák kibontakozásának késleltetése lett. Ezért a parancsnoksága alatt lévő erők zömét, a veszprémi lovasezred két osztályát, a József- és a Blankenstein-huszárezredek egy-egy osztályát, egy fél lovasüteget, valamint két darab háromfontos löveget küldött a hídhoz. A lovasság a dabrókai major előtt állt harcrendbe. Az egyik szárnyon a veszprémi ezredesfőhadnagyi, mögötte az ezredeskapitányi osztály, a másikon pedig a József-huszárok, mögöttük a Blankenstein-huszárok álltak fel. A háromfontos lövegek az úton foglaltak tüzelőállást. A fél lovasüteg közvetlenül a hídhoz ment a gradiskai határőrök és a Veszprém megyei főstrázsamesteri lovasosztály támogatására. Gosztonyi állása előnyösnek volt mondható, hiszen a hosszú, szűk hídon a franciáknak nehéz volt támadást indítanuk, amit a gyalogság felfoghatott, a mögöttük álló lovassági tartalék pedig készen állt az ellentámadásra. Nugent ezredes táborkari főnök a hadsereg visszavonulását előkészítendő a Blankenstein-huszárokat elvezényelte Andrássy dandárából a borsosgyőri állásba. Ez azért jelentett problémát, mert Gosztonyi lovasságában csupán egyetlen gyenge reguláris lovasosztály maradt. Egyetlen komoly probléma az állással az volt, hogy a kamondi gázlót nem védték.

A francia csapatok délután három órakor indították meg a támadást két irányból. A Durutte-hadosztály élcsapata, a 23. könnyűgyalogezred két zászlóalja tüzérség fedezetében a híd ellen indult, míg a 9. huszárezred a kamondi gázlónál próbálkozott az átkeléssel. A francia tüzérség eredményesen lőtte a gradiskai gyalogság állásait, így a francia könnyűgyalogosok átkelhettek a hídon, és elfoglalhatták a hátrahúzódó határőrök és inszurgensek híddal szemben kialakított védelmi állását. A francia tüzérség az osztrák lovastüzérséget is visszavonulásra kényszerítette. A határőrök a híddal szemközt lévő téglavető épületéhez vonultak vissza a lovastüzérséggel együtt, és itt fejtettek ki újabb ellenállást.

Időközben a franciák a kamondi gázlónál is átkeltek. A 9. huszárezred, amely már két napja a környéken tartózkodott, a Marcal mentén a híd két oldalán alaposan felderítette a terepet. A csatározások során bizonyosan megtalálták a szegvári gázlót, de az túlságosan közel volt Andrássy tornai táborához. Így akadhattak rá a kamondi gázlóra is, amelyen a huszárok előőrsei a híd elleni támadással egy időben átkeltek. Amikor Gosztonyi tudomást szerzett a veszélyes francia akcióról, a dandárának jobbszárnyán álló József-huszárokat küldte a gázlóhoz. Az erdélyi huszárok visszaszorították az átkelt franciákat, de a 9. huszárezred zömének beérkeztekor a franciák kerültek fölénybe. A rohamot a József-huszárok csekély számuk miatt nem állhatták ki, és visszavonultak. Gosztonyi a veszprémi ezredeskapitányi osztályt küldte a József-huszárok segítségére, de a veszprémieket magával rántották a menekülésbe csapó huszárok. A két osztály a dabrókai udvarház mögé vonult vissza. Az udvarháztól délre álló veszprémi ezredesfőhadnagyi osztály Gosztonyi parancsára az előrenyomuló franciákra támadt. Az inszurgensek olyan hirtelen tudták megrohanni a franciák jobbszárnyát, hogy azok kénytelenek voltak visszavonulni, ezzel a veszprémi ezredeskapitányi osztály és a József-huszárok időt nyertek, hogy rendezzék soraikat, és újra kialakíthatták az arcvonalat.

A kamondi francia átkeléssel a franciák remekül ki tudták használni János főherceg törzsének kusza viszonyait. Ha Gosztonyi időben értesült volna a kamondi gázlóról, akkor az ott felállított őrség meg tudta volna akadályozni a francia lovasság átkelését. Ez azonban elmaradt, így a franciák a két átkelőhelyet viszonylag gyorsan és könnyedén el tudták foglalni. A vati hídon átkelt a Colbert-dandár másik két lovasezrede, így Gosztonyival szemben immáron jelentős túlerő állt. A francia lovasság vonalának fedezetében a francia könnyűgyalogság balra kanyarodott, hogy a Nagykamondtól keletre elterülő erdőt elérje, és Gosztonyi vonalának jobbját az erdőből megtámadhassa. Gosztonyi csapatai azonban észrevették az újabb francia fondorlatot, és a gradiskaiak gyorsan az erdőbe siettek, ahol csatlakozott hozzájuk az erősítésként küldött grazi landwehrzászlóalj is.

A franciák a tüzérséget is átvonták a Marcalon, és délután öt órakor tüzet nyitottak a dabrókai csapatokra. Gosztonyi öt lövege viszonozta a tüzet, de egy órai harcot követően a francia tüzérség fölénybe került, és Gosztonyinak vissza kellett vonulnia. Mivel ekkorra már a fősereg biztonságos távolba ért, a dabrókai csapatok lassan, lépcsőzetesen, a tüzérség folyamatos tüzelése mellett teljes biztosításban vonták vissza magukat. A jobbszárnyon a kamondi erdőben a gyalogság az erdő szélén, a lovassággal egy vonalban maradva hátrált. A franciák lassan követték a visszavonulást, nem zavarták a menetet, amely Karakószörcsökig tartott, ott rövid pihenőt tartottak, majd egészen Nagyszőlősig folytatódott. Ezzel az ütközet nyugati tengelyében a harcok elültek.

A reguláris csapatok és az inszurgensek 17 halottat és 40 sebesültet vesztettek (köztük három sebesült tisztet a József-huszároktól). A franciák veszteségéről nincsen ilyen pontos adatunk. Maretich 600 fős becslése rendkívül túlzó. Mivel a francia ezredek tiszti veszteségadatai szerint mindössze a 9. huszárezred vesztett három sebesült tisztet, tehát éppen annyit, mint a József-huszárok, a francia veszteséget is 50–100 fő közé kell helyeznünk.

A Marcal vonalának másik tengelyén, a Türje–Gógánfa–Torna térségben 10-én délután öt órakor kezdődött a harc. Boxich ezredes utóvédje felderítést indított nyugati irányba, amely Türjénél francia csapatokba, a 9. lovasvadászezred katonáiba botlott. A felderítők harcolva húzódtak vissza a gógánfai hídhoz. Grouchy csapatai ezzel rábukkantak a tüskevári tábort fedező alakulatra, és felderíthették a Marcal vonalának déli szárnyát is. Boxich attól tartott, hogy Marcalon a franciák elsősorban az utóvéd jobbszárnyán át tudnak kelni, amivel bekeríthették volna csapatait, ezért 10-én este úgy határozott, hogy visszavonul.

A franciák nagyon aktívak maradtak, már 10-én este és 11-én korán reggel kirajzottak felderítőik a Marcalon átkelőt keresni. Rövid időn belül rátaláltak a megyeri hídra, és azonnal nagyobb csapattal indultak átkelésre. A hír hallatán Boxich teljes seregével a Torna átkelőjének fedezésére vonult, és Galsánál vett állást. Erősítésként Jellachich hadosztályától két darab 3 fontos ágyút kapott. Elővédjei széles fronton nyugati és délnyugati irányból biztosították állásait. A franciák szorosan követték Boxich csapatait, és már a délelőtt folyamán kisebb-nagyobb összecsapások alakultak ki az egész vonalon.

A fő francia támadás ezen az oldalon is délután három óra körül indult. Eugéne kiválóan szervezte meg a támadást, mivel a két eltérő irányból indított támadás megosztotta az ellenséges utóvéd erejét és figyelmét. Elsőként Boxich előőrseit támadták meg a francia lovasvadászok, és a galsai csapatokhoz szorították vissza őket. Grouchy az erős ellenséges állás ellen rohamot vezényelt a 9. lovasvadászezrednek. A szembenálló Ott-huszárokat megtörte a francia lovasok lendülete, és a huszárok menekülésük közben a határőrök arcvonalát szétzilálták. A francia lovasok így meglehetősen könnyedén győzelmet arattak a báni gyalogságon is, és elfoglalták Galsa falut. Boxich a még rendben álló csapataival Torna faluhoz vonult vissza, ahol a futókat is rendezni tudta, és ismételten szilárd arcvonalat alakíthatott ki.

Grouchy lovasai esti hat órakor átkelve a Torna-patakon csatlakozni tudtak a karakói hídtól jövő úton előrenyomuló Colbert-dandár jobbszárnyához. Boxich csapatai ekkor már az Andrássy-dandár fedezetében tudták folytatni visszavonulásukat Nagyszőlős felé. A franciák a beálló sötétség miatt nem zavarták meg a visszavonulást, lassan követték a visszavonulókat, és megszállták az üresen maradt Torna és Berzseny falvakat.

A déli tengely veszteségeiről nem készült jelentés. A báni gyalogság és az Ott-huszárok bizonyosan érzékeny veszteséget szenvedhettek, de összveszteségük még így is legfeljebb száz fő körül mozoghatott. A francia veszteségekről sincsen információnk, annyi bizonyos, hogy Grouchy lovasezredei nem vesztettek tisztet a nap folyamán.

A beálló sötétség véget vetett a harcnak. A kemény küzdelem után mindkét oldalról épségben visszavonuló utóvédcsapatok folytatták menetüket Pápa felé. A francia csapatok az elért pozíciókban maradtak, felderítőik természetesen széles körben folytatták a járőrözést. A francia gyalogsági zöm este érkezett a karakói hídhoz, ahol táborba vonult. János főherceg csapatai is este érték el Pápát, és tábort vertek. A vati híd felől vezető úton Borsosgyőrnél alakítottak ki utóvédállást, ahova az éjszaka és a reggel folyamán érkezett be Andrássy lovassága, míg a gyalogság bevonult hadosztályaihoz.

A karakói ütközet mérlege a veszteségadatokon túl a hadjárat és az inszurrekció szempontjából is megvonható. A hadjáratban az ütközet jelentős szerepet tölt be. A visszavonuló Belső-Ausztriai Hadsereg tüskevári táborából ellentámadást akart indítani a Marcalon átkelőben lévő franciák ellen, ezért túlságosan gyenge utóvéddel védelmezte a karakói hidat. János főherceg 11-én mégis meggondolta magát, és elvetette a támadás ötletét, majd elrendelte a visszavonulást Pápa felé. Az utóvédet alkotó csapatok kellő megerősítését azonban elmulasztotta, sőt, még onnan volt el csapatokat. A francia támadásnak így egy meglehetősen gyenge utóvéd csak korlátozott ideig állhatott ellen. A karakói híd körül lezajlott harcokat Gosztonyi ezredeskapitány a lehetőségekhez képest jól vezette, a francia túlerő ellen jól manőverezett.

János főherceg és törzse az ütközet alatt nem játszott pozitív szerepet. A bizonytalan tervek és lagymatag végrehajtás, a megváltoztatott elképzelésekhez nem igazított erőcsoportosítás rendkívül megnehezítette az utóvéd dolgát. Nem gondoskodtak kellőképpen a vati híd védelméről, ami lehetőséget adott a franciáknak az egyik legfontosabb Marcal-híd elfoglalására, így a főherceg tervét a karakói csatára eleve lehetetlenné tették. Amikor azonban ezt belátva a főherceg mégis a visszavonulás mellett döntött, akkor nem erősítette meg kellőképpen a hadsereg védelmét. Az utóvédet alkotó csapatok kizárólag a Magyar Szent Korona országaiból kiegészített csapatok voltak, ezek önfeláldozó harca tette lehetővé a Belső-Ausztriai Hadsereg kényelmes menetét Pápára.

Az ütközet mérlege az inszurrekció harci értékéről fontos tanulságot hordoz. A karakói ütközet kisháborús művelet volt. A csapatoknak svadron-, illetve osztályszintű manővereket kellett végrehajtaniuk, az egyéni bátorság nagyobb teret nyerhetett. A harcok során az inszurgens csapatok megállták a helyüket. A hadvezetés rendkívül helyesen reguláris huszárokkal karöltve vetette be az inszurgenseket, amely során részben az inszurgens tisztek tanulhatták a hadi vezetést, másrészt a katonák is láthatták a reguláris huszárok harcmódját. A harcokban a veszprémi felkelők a legteljesebb mértékben alkalmasnak bizonyultak elő- és utóvédharcokra. Az sem elhanyagolható, hogy Gosztonyi ezredeskapitány kiválóan alkalmazta a kisháborús manővereket az ütközet során.

A győri csata azt bizonyította, hogy a hadba hívás után két, a megalakulás után egy hónappal az inszurgens csapatok minden személyes bátorságuk ellenére sem voltak még alkalmasak nagy tömegekben vívott csatára, nem értettek az ezred- vagy dandárszintű manőverezéshez, gyenge felszerelésük, fegyverzetük és kiképzettségük esélytelenné tette őket a francia lovasság ellen. A karakói ütközet viszont egyértelművé tette, hogy kisháborúra már ekkor is alkalmazhatók voltak.