Immár 30 éve annak, hogy 1990. november 6-án, 73 éves korában elhunyt Imre Samu, a hazai nyelvjáráskutatás egyik legmarkánsabb alakja, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja.

Imre Samu 1917. október 31-én született Felsőőrben (mai nevén: Oberwart). Szüleit hamar elvesztette, s ezért földműves nagyapja nevelte föl. Benne élt a falu mindennapi életében, végezte a ház körüli teendőket, segített a mezei munkában, a jószág őrzésében, és ha akadt egy kis szabadideje, játszott a többi gyerekkel. Az iskolában nemcsak szellemi képességével, hanem erős akaratával is kitűnt, mellyel a maga elé tűzött célokat megvalósította. Érettségi vizsgáit 1937-ben a pápai református gimnáziumban tette le – méghozzá kitűnő eredménnyel –, majd 1942-ben a debreceni egyetemen szerezett tanári oklevelet magyar–latin szakon. 1941-ben, ötödéves egyetemi hallgató korában került a kolozsvári egyetem magyar tanszékére gyakornoknak, ahol még tanári oklevele megszerzése előtt le is doktorált. S még ezen év végén intézeti tanárrá nevezték ki az Erdélyi Tudományos Intézetbe. Katonai szolgálata, majd hároméves szovjet hadifogsága után hazakerülve először tanárként dolgozott, majd 1951-ben került az MTA Nyelvtudományi Intézetébe mint tudományos munkatárs. 1952-től lett az intézet tudományos titkára, majd osztályvezetője, 1970-től igazgatóhelyettese, 1987-től haláláig pedig ügyvezető igazgatója.

Jóllehet eredendően irodalmárnak készült, az élet mégis úgy hozta, hogy nyelvész vált belőle. Életművének középpontjában a magyar nyelvjárásokkal kapcsolatos kutatásai állnak. Már egyetemista korában végzett tájnyelvi – főleg a helynévanyagra és a szókincsre vonatkozó – gyűjtéseket szűkebb pátriájában, Felsőőrben, valamint Debrecen és Kolozsvár környékén egyaránt. Fontos körülmény, hogy Felsőőrben született. Ennek köszönhető, hogy a debreceni egyetemen Csűry Bálint nyelvészprofesszor fölfigyelt rá, s rávette a felsőőri nyelvjárás tanulmányozására – tudva azt, hogy Imre Samu kitűnő ismerője az itteni magyar nyelvjárásnak. Imre Samu hat kötetet is szentelt anyanyelvjárása vizsgálatának: Felsőőr helynevei (Debrecen, 1940), A felsőőri földművelés (Debrecen, 1941), Az é hang állapota a felsőőri nép nyelvében (Kolozsvár, 1942), Német kölcsönszók a felsőőri magyarság nyelvében (Kolozsvár, 1943). A sor 1971-ben folytatódott, ekkor tette közzé A felsőőri nyelvjárás (Akadémiai Kiadó, Budapest) című munkáját. 1973-ban pedig megjelentette a sokat forgatott s számtalanszor hivatkozott munkáját, a Felsőőri tájszótárt (Akadémiai Kiadó, Budapest).

Méltán tartható fő művének a magyar nyelvjárások összességéről írt A mai magyar nyelvjárások rendszere című mindmáig jelentős, rendszerező nagymonográfiája (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971), amelyben Imre Samu a fonológia modern eszközrendszerét is felhasználva, a magyar nyelvjárások típusainak újszerű, meggyőző osztályozását adja. Tegyük hozzá: ez a jelentős munka nagymértékben támaszkodik az utóbbi évtizedek magyar nyelvtudományának egyik legnagyobb alkotására, A magyar nyelvjárások atlaszára (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968–1977), amelynek elkészülte során Imre Samu nemcsak egyik gyűjtője, szerkesztő munkatársa, hanem egyre inkább egyik irányítója is volt. Szemléletének modernségét, újító szellemét mutatja, hogy nagy figyelmet szentelt a nyelvjárások történeti mozgásával kapcsolatos szociológiai jelenségeknek. Olyannyira, hogy élete vége felé egyre élénkebben érdeklődött a kétnyelvűség és az azzal kapcsolatos szociolingvisztikai kérdések iránt. A nagyatlasz anyagának feldolgozásával írta meg akadémiai székfoglalóját, amely Nyelvjárási szókészletünk néhány szerkezeti kérdése a magyar nyelvatlasz anyaga alapján címmel 1987-ben látott napvilágot (Akadémiai Kiadó, Budapest).

A nyelvjárástani kutatások mellett Imre Samu leíró nyelvészettel is foglalkozott, ő írta az akadémiai leíró nyelvtan néhány fejezetét (Tompa József szerk. A mai magyar nyelv rendszere I–II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1962). Az anyanyelvhasználat iránti felelősségtudata kifejezéseként viszonylag gyakran hallatta hangját nyelvhelyességi ügyekben is. A nyelvtörténet is szívesen művelt területe volt. Legfontosabb nyelvtörténeti munkája A Szabács Viadala című könyve (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1958). Imre Samu alapos nyelvtörténeti, nyelvjárástörténeti, helyesírás-történeti, írástörténeti elemzéssel megállapította, hogy a hősi ének hiteles, tehát az ostrom idején vagy nem sokkal utána íródhatott. Mindemellett foglalkozott a huszita helyesírás kérdéseivel is (A magyar huszita helyesírás néhány kérdése. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1964). A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárának (Benkő Loránd főszerk., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967–1976) pedig állandó lektora volt.

Tudatosan vállalt közéleti feladatokat is, jó szervezőkészség jellemezte. Részt vett a Magyarok Világszövetsége és az Anyanyelvi Konferencia elnökségének a munkájában, éveken át szerkesztette a világ magyarsága nyelvi kultúráját szolgáló Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratot. 1971-ben ő indította útjára a burgenlandi magyarság kulturális folyóiratát Őrség címmel.

A tudományos és közéletben betöltött tisztségeit a rá jellemző kötelességtudattal, ügyszeretettel, precizitással viselte. Megtartó erő volt, de nem volt konzervatív: nyitott szemmel, nyitott gondolkodásmóddal tekintett azokra az irányzatokra, iskolákra is, amelyek az ő tudományos irányultságához képest távolabbiak vagy újkeletűek voltak, és – ha tudományos igényességükről meggyőződött – támogatta az Intézetben való meghonosodásukat, kibontakozásukat.

Tudományos eredményei elismeréseképpen 1964-ben az Állami díj első fokozatában részesült. 1976-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává, 1985-ben pedig rendes tagjává választották, emellett betöltötte az Akadémiai Kiadói Tanács elnöki tisztét is. 1969-ben Deme Lászlóval együtt a Magyar Nyelvtudományi Társaság Révai Miklós-emlékérmének díjazottja volt, 1986-ban a Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagjává választották, 1989-ben pedig Déry Tibor-díjat kapott.

Tiszteletére és emlékezetére az ő nevét vette fel a szülővárosában, Felsőőrben 2007-ben megalakult regionális nyelvészeti tudományos műhely, az Imre Samu Nyelvi Intézet (Imre Samu Sprachkompetenzzentrum). Földi maradványai a Farkasréti temetőben leltek örök nyugalomra. Emlékezete, valamint társadalmi és tudományos munkássága előtt méltán adózik nemcsak a magyar nyelvtudomány, hanem a teljes magyarság is.

( Kiemelt kép: Ime Samu urnafülkéje a Farkasréti temetőben. Ferenczi Gábor felvétele.)

Irodalom

Balassa Iván 1998. Imre Samu emléktáblájának leleplezése Felsőőrben. In. Honismeret, 2: 92–3.

Benkő Loránd 1988. Imre Samu köszöntése születése hetvenedik évfordulóján. In. Magyar Nyelv, 3: 378–82.

Bolla Kálmán szerk. 2005. Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások 1. Budapest. 651–69.

Herman József 1991. Imre Samu 1917–1990. In. Magyar Tudomány, 4: 474–5.

Molnár Zoltán Miklós 2007. Imre Samu (1917–1990) emlékezete. In. Vasi Szemle, 6: 733–6.

Kiss Jenő 1998. Emlékezés Imre Samura. In. Magyar Nyelv, 1: 116–7.

Balassa Iván 1998. Imre Samu és a néprajz. In. Magyar Nyelv, 1: 118–21.