1951. május 21. és július 18. között többezer családot lakoltattak ki fővárosi otthonaikból és száműztek kelet-magyarországi falvakban kijelölt kényszerlakhelyekre. Az áldozatok pontos számát ma sem ismerjük, de akár 15–18 ezer embert is érinthettek a jogfosztások.

A világháborút követően a szétlőtt Budapest polgársága lakhatási problémákkal küzdött, és a kommunista párt már 1945-ben úgy szerzett ingatlanokat saját híveinek, hogy lefoglalta az elhagyott lakásokat és elkobozta azokat, amelyek a nép ellenségeinek kikiáltott emberek tulajdonát képezték. Széleskörű rekvirálásra a terror legsötétebb időszakában, 1951-ben került sor, amikor közel öt és félezer lakást sajátítottak ki. A propaganda híresztelésével szemben az otthonokat elsősorban pártfunkcionáriusok és az erőszakszervezetek vezető garnitúrája kapta, csak elenyésző hányadukba költöztek munkáscsaládok, ráadásul azok is többes társbérletbe.

A kitelepítések gyors lebonyolításában az ÁVH keretlegényei komoly tapasztalatokkal bírtak, hiszen 1950-ben sokezer embert vagoníroztak be és szállítottak a Hortobágyon kialakított zárt táborokba a déli és a nyugati határsávból. A többnyire elhanyagolt juhhodályok emberi életre alkalmatlan falai közé kényszerített családok sorsa nem sokkal volt kilátástalanabb, mint az egy évvel későbbi fővárosi áldozatoké.

A budapesti kitelepítéseket megelőzte a kiszemelt lakások feltérképezése 1951 márciusától. Házmesterek és az államvédelem kollaboránsai készítettek lajstromot a tágas polgárotthonokról, majd egy hosszú kérdőívet juttattak el a tulajdonosokhoz, amelyeken számot kellett adni a személyi adatokon és származáson kívül a foglalkozásról, az iskolai végzettségről, a lakásban élők számáról, az ingatlan nagyságáról, komfortfokozatáról stb. Ezek alapján jelölték ki az elkobzandó otthonokat és a kitelepítendő családokat. A kitelepítések megkezdéséről szóló döntést egy ötfős bizottság hozta meg május 5-én, Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Péter Gábor, Friss István és Házi Árpád részvételével, megjelölve azokat a megyéket is, ahová az érintetteket száműzni szándékoztak. Az akcióval a pártfunkcionáriusok kényelmes lakáshoz juttatásán túl bosszút állhattak az 1945 előtti politikai és szellemi eliten, valamint ellehetetleníthették a kuláknak nevezett befogadó családok életét is.

A kitelepítési határozatok kézbesítése után 24 órát adtak a családoknak arra, hogy összecsomagolják életüket, elrendezzék ügyeiket, búcsút vegyenek rokonaiktól, barátaiktól és felkészüljenek az ismeretlenre. A családfő 250 kg csomagot állíthatott össze, a család többi tagja ennél nagyságrendileg kevesebb személyes holmit vihetett magával. Ez a kvóta édeskevés volt ahhoz, hogy az értékes ingóságokat – amelyek később akár az életet is jelenthették volna – magukkal vigyék, de idő sem maradt arra, hogy eladják. A nyilvánvaló cél éppen ez volt: a tolvajoknak berendezett lakásokra fájt a foguk, az egykori arisztokrácia és nagypolgárság ízléses és értékes világára, amelybe érdemtelenül beleültek. A kitelepítések megkezdése után futótűzként terjedt a hír, így sokan próbálták pénzzé tenni a családi örökséget, megszabadulni bútoroktól, szőnyegektől, családi ezüsttől, mielőtt mindez az ávósok kezébe kerül. De többnyire a kommunista gyilkosok élvezhették tovább a generációkon átörökített, megőrzött és gyarapított polgári miliő tárgyi emlékeit.

Kitelepítési helyül elsősorban kelet-magyarországi falvakat, tanyákat jelöltek ki, pontosan megszabva a portákat, ahová be kellett költözniük. Ezekben az otthonokban kisbirtokosok, földjükhöz és egzisztenciájukhoz ragaszkodó gazdák éltek, akikre a rendszer ellenségként tekintett. A padlássöprések időszakáról beszélünk, azokról az évekről, amikor a beszolgáltatások mértéktelenségének következtében a falusi embereknek is gondot jelentett a napi betevő biztosítása. Amúgy is nehéz helyzetüket akarták még inkább súlyosbítani azzal, hogy parasztházaikba idegen embereket zsúfoltak be. Sokszor olyan kevés hely jutott egy főre, hogy az már az élhetetlenség határát súrolta. A konfliktushelyzet kódolva volt tehát, de ezúttal a kommunisták elszámították magukat. Azt gondolták, hogy bosszújuk kiteljesedhet még azáltal is, hogy a paraszti hajlékokba bezsuppolt fővárosi „úri népek” és a háziak közötti ellentétek végletekig kiéleződnek, de tévedtek. A társadalom két egymástól igen távol eső szegmensének képviselői sorsközösséget vállaltak, a szolidaritás és az összefogás kivételes példáját mutatták. Kevés olyan esetről tudunk, amikor a befogadó család ellenségesen viszonyult a kitelepítettekhez, vagyis a józan paraszti ész számára nem volt kérdés, hogy ki a valódi ellenség.

A kitelepített családok helyzete kilátástalanná vált. A kézhez kapott határozatokon nem szerepelt büntetési idő, mint a bírósági ítéleteken, a végzés örök időkre szólt. A többnyire értelmiségi családfenntartók számára nem maradt más, csak a kétkezi munka, de azt is nehéz volt találniuk. Munkakönyvükben ott szerepelt a bélyeg, ezért nem szívesen foglalkoztatták őket, ha mégis, akkor alacsonyabb bérért és legfeljebb segédmunkákra, gyermekeiknek esélyük sem volt a továbbtanulásra. Gyakran a legközelebbi termelőszövetkezetben helyezkedtek el – a kísérleti gyapot és a rizsföldeknek kielégíthetetlen volt a munkaerő igénye. Mozgásuk korlátozva volt, nem hagyhatták el a számukra kijelölt település határait, leveleiket ellenőrizték, a rendőrség és az ÁVH folyamatosan zaklatta őket. A zaklatások nem ritkán brutális erőszakba torkolltak, ugyanis az ittas keretlegények előszeretettel éltek vissza hatalmi helyzetükkel. A kitelepített emberek orvosi ellátása is megoldatlan volt, ugyanis külön engedélyt kellett kérniük arra, hogy egészségügyi célból elhagyhassák azt a területet, ami ki volt számukra jelölve. Ezek a kérések nem mindig jutottak el a címzetthez, de ha mégis, nem volt garantált a kedvező válasz. Pedig nagyon sok idős, beteg embernek jutott utolsó éveire osztályrészül a száműzetés, amelyet még azzal is súlyosbítottak, hogy a kitelepítéssel együtt a nyugdíjukat is megvonták.

1953 nyarán Nagy Imre első kormánya hatálytalanította a kényszerlakhely kijelölésére vonatkozó határozatokat, de az ellehetetlenített emberek helyzetének megoldására már nem tett kísérletet. Otthonaikat és elkobzott ingóságaikat nem kapták vissza; sem a fővárosban, sem a nagyobb iparvárosokban nem telepedhettek le; továbbra is osztályidegenként tartották őket nyilván, vagyis nehéz volt munkát találniuk; az egyetemek és a középiskolák többnyire zárva maradtak gyermekeik előtt. Hosszú ideig csak az egyházi gimnáziumok fogadták be őket, ezekből viszont nagyon kevés volt, így a legtöbben örültek, ha legalább egy szakmát kitanulhattak. Tilos volt beszélni meghurcoltatásaikról, másodlagos állampolgárai maradtak a szocialista rendszernek egészen a nyolcvanas évek végéig. De valójában helyzetük mai napig megoldatlan maradt, szenvedéseiket és az ellenük elkövetett igazságtalanságot sem beszéltük ki eléggé. Lakásaikat a rendszerváltás után sem kaphatták vissza, kárpótlási jegyekben nyújtottak számukra kevéske elégtételt. Az elrabolt otthonokban, villákban nem ritkán még ma is a tolvajok leszármazottjai élnek, folyamatosan emlékeztetve az áldozatokat a lezáratlan múlt fájó sebeire.