Révai Miklós piarista szerzetes, nyelvész, egyetemi tanár, latinul és nemzeti nyelven egyaránt verselő költő. Születési évét illetően ugyanúgy találkozhatunk az 1749-es és az 1750-es évvel is, azonban forrásaink abban egységesnek bizonyulnak, hogy február 24-én emlékezhetünk meg születésének napjáról.

Révai a Torontál vármegyei Nagyszentmiklóson született, nem sokkal később azonban a család Csanádra költözött. Nevét kezdetben y-nal írta, később nyelvészeti megfontolásból i-vel kezdte használni, de nem következetesen. 1764-ben került a szegedi piarista gimnáziumba, ahol a legnagyobb hatást a klasszikus görög-római irodalom szerzői tették rá. Középiskolai tanulmányai végeztével sokkal inkább az irodalom és a tudományok szeretete miatt, mint hivatásból lépett be 1769-ben a piarista rendbe. 1771-ben tett fogadalma után a rend szokása szerint novíciusként járta az ország különböző iskoláit, ahol egyaránt tanult és tanított. Megfordult Tatán, Veszprémben, Nagy-Károlyban, ahol bölcseletet, Nyitrán, ahol teológiát tanult. 1777-ben Bécsben járva rajz- és műépítészeti kurzusokat látogatott.

1778-ban szentelték pappá Nagyváradon, ahol 1781-ig tanított is. 1783-ban a pozsonyi Magyar Hírmondó szerkesztőjeként találkozhatunk a nevével, ahonnan 1784-ben távozott. Még ugyanebben az évben tervezetet készített egy Magyar Nyelvmívelő Társaság létrehozására, de ezt II. József elutasította. Ezután győri tanári évei következtek, közben 1790-ben újabb tervezetet nyújtott be a tudós táraság létrehozására. 1796-ban Esztergomban, majd Komáromban tanított, ahol 1800-ban megrendült egészségi állapota miatt nyugdíjazását kérte.

Révai Miklós érdeklődése a magyar nyelv iránt évtizedek során érlelődött, az 1790-es években már szinte csak nyelvészeti munkákkal foglalkozott. Legnagyobb ellenfele és rendszerének állandó vitatója Verseghy Ferenc volt. Nyugdíjas éveiben, 1802-től haláláig, 1807-ig rendszeresen tartott előadásokat a Pesti Magyar Egyetemen.

Számos művét, kiadványait, kiemelkedő nyelvészeti munkáit most nem kíséreljük meg felsorolni, jelen megemlékezésünkben csak latin nyelvű költészetére szorítkozunk. Ezen belül is egy olyan korai latin költeményére szeretnénk felhívni a figyelmet, amely jelentős szerepet játszott abban, hogy a költőt később Szerb Antal a romantika egyik előfutárának nevezte.

Révai – két magyar nyelvű verseskötete után (Magyar alagyáknak I. könyvek, 1778; Elegyes versei, és néhány apróbb kötetlen írásai, 1787) – barátai unszolására adta közre latin nyelvű költeményeit az 1792-ben megjelent Latina című kötetében. Ifjúkori, javarészt az ókori klasszikusokat utánzó iskolai gyakorlatokhoz (imitatio) kötődő írásai főként saját érzéseiről adnak számot, későbbi versei inkább alkalmi jellegűek, amelyek elsősorban közéleti, politikai kérdésekkel foglalkoznak. 1801-ben Carmina quaedam címmel még egy latin nyelvű költeményeket tartalmazó gyűjteménye jelent meg.

A gimnáziumi poétikai osztályok diákjai az imitatiók során jellemzően közvetítők segítségével fordultak az antik szerzők művei felé. Jellemzően 16–17. századi jezsuita mintaképeket követtek, például a lengyel Mathias Casimir Sarbiewskit (1595–1640), vagy a német Jacob Baldét (1604–1668). Révai egyik leghíresebb imitatiója az itáliai Jacopo Sannazaro (1456–1530) Ad ruinas Cumarum (Cumae romjaira) című elégiájára írt Tsanadium in suis ruderibus olim Morisena dicta (A romokban álló Csanád, melyet egykor Marosvárnak neveztek) című műve, amelyet 1768-ban írt Szegeden, később pedig Latina című kötetébe is beválogatott.

Sannazaro Cumae romjai között idézi fel a sivár jelennel összehasonlítva a város dicsőséges múltját, amikor Apollo, a jóslás istenének szentélyét messze földről is eljöttek meglátogatni, Sybilla barlangját pedig rendszeresen keresték fel még a nagy királyok is, hogy jóslataiból megtudják a jövőt. Az itáliai költő műve a múlt és a jelen ellentétére épül, a vége pedig a római nép leszármazottainak hanyatlását vizionálja. Bár bizakodik abban, hogy jóslata nem teljesül be, ha az egykor gazdagságával és kultúrájával kitűnő Cumae az évszázadok során feledésbe merülve elpusztulhatott, bármennyire is hihetetlenül hangzik, az örök várost, Rómát is utol fogja egyszer érni végzete, hiszen az emberi élethez hasonlóan a városok is múlandóak.

Miközben Révai Miklós Sannazaro elégiáját olvasta, rögtön szülőföldjének egykor virágzó városa, Csanád jutott eszébe, amellyel különleges kapcsolata volt, sokszor nevezte magát „csanádi magyarnak”. Gyermekéveinek helyszínét nagy történelmi múltja misztifikálta számára, és a hajdan királyok látogatta város a dicső korok felidézésére ösztönözte a költőt.

Révai soraiban a hazaszeretet, a nemzet fennmaradásáért való aggódás jelenik meg, voltaképpen későbbi életének minden olyan törekvése, amely arra irányult, hogy felszámolja Európa és az ország közötti különbséget. A Szent István által alapított püspökségnek dicső múltját és fontos szerepét a költeményhez kapcsolt lábjegyzetében maga Révai ismerteti. A város a török uralom ideje alatt, a püspökök tevékenységének és befolyásának csökkenésével vesztette el jelentős szerepét. A török kiűzése után hozzálátnak az egyházmegye helyreállításához, de a püspökség székhelyéül 1702-ben Szegedet jelölik ki, így végleg szertefoszlik a remény, hogy Csanád visszanyerje régi rangját.

Révai elégiája abból a hagyományból indul ki, hogy mielőtt a város felvette volna Csanád vezér nevét, Marosvárnak hívták. A költő a város romjai között idézi fel a dicső múltat, majd a vers a történelmi hanyatlás képévé szélesedik, amelyben Csanádhoz hasonlóan Budára, Pestre és Pozsonyra is a pusztulás vár, ezzel mintegy szimbolizálva az ország és a nemzet halálát. Nem véletlen tehát, hogy Révai Sannazarot választotta mintának. Ahogy a magyar dicső múlt jelképeiként a középkor nagy királyai, a Szent István idejéig visszanyúló csanádi püspökség, illetve az első csanádi püspök, a legendák által övezett Szent Gellért jelenik meg, úgy tekinti az itáliai költő ősének az antik Római Birodalmat. Természetesen Itáliában is megjelentek azok a nézetek, amelyek szerint csak a nemzeti nyelvű olasz irodalom tekinthető előképnek, ezzel elzárkózva az antik hagyományok és az olasz kultúra folytonosságától. A magyarországi latin nyelvű művekkel szemben is megvan ez az ambivalens szemlélet. Révai Miklós kétnyelvű költészetével az arany középutat képviseli, de sok olyan vélemény fogalmazódik meg, amely a latin nyelvű költészetet idegennek, a magyar irodalmon belül periférikusnak tartja. Ezek a vélemények is közrejátszottak abban, hogy Révai e verse mint a magyar romantikus romköltészet előfutára a mai napig nem kapott méltó szerepet a magyar irodalomban, pedig a rom mint a nemzethalál szimbóluma, állandó toposza a magyar költészetnek, sőt közvetlen folytatója maga a „magyar Horatius”, Berzsenyi Dániel. E vers is bizonyítéka azonban annak, hogy a magyar nyelv mellett latinul is megszólalhat a magyar nemzeti kultúra. Azzal együtt, hogy Révai latin nyelvű elégiája nemzeti vers, egyszersmind nemzetközi is, hiszen a latin nyelvnek köszönhetően Európa más részeire is eljuthatott a magyar kultúra.