A lengyel és a magyar állam megalapítása pár évtized különbséggel egy időben ment végbe. 966-tól, a Piast-dinasztiából származó I. Mieszko megkeresztelkedésétől számítjuk a lengyel állam kezdeteit, míg a keresztény magyar állam alapjait I. (Szent) István megkoronázása teremtette meg 1000-ben. - Katkó Gáspár történész kutatónk kétnyelvű írása

Lassan már 15 éve annak, hogy március 23. lett a lengyel-magyar barátság napja. A 2007-ben a Magyar Országgyűlés és a Lengyel Szejm által külön-külön meghozott törvény egy olyan hagyományt „szentesített”, amely néhány viharosabb időszaktól eltekintve kiállta az elmúlt évszázadok próbáját.

Már ebben az időszakban szoros dinasztikus kapcsolat alakult ki a Piast-ház és az Árpádok között, hiszen a hagyomány szerint Mieszko fiának, Vitéz Boleszlávnak második felesége az Árpád-házból származott.

Noha ebben az időszakban a két állam között nem volt konfliktus, a két dinasztia akarva-akaratlanul keresztezte egymás útját. Hartvik püspök legendája szerint, amelyet Lengyelországban nem ismernek annyira, II. Szilveszter pápa eredetileg nem Istvánnak szánta a Szent Koronát, hanem I. Mieszkónak. Ám egy éjjel megjelent álmában Gábriel arkangyal, s megparancsolta neki, hogy ne a lengyeleknek küldje el a koronát, hanem adja csak Istvánnak.

A két dinasztia kapcsolata a következő évtizedek során egyre szorosabbá vált, s gyakran előfordult, hogy az Árpád-ház tagjai lengyel, míg a Piast-dinasztia képviselői magyar földön leltek menedéket, amikor egy-egy belháború miatt menekülniük kellett. Erre a segítségre legelőször az Árpádok közül a Vazul-ághoz tartozó három herceg, András, Béla és Levente szorult rá, amikor 1037-ben el kellett menekülniük a Magyar Királyságból. A lengyel udvarban nem csak menedéket kaptak, hanem Béla herceg elnyerte II. Mieszko fejedelem leányának, Rychezának a kezét. Fiuk, I. (Szent) László később viszonozta ezt a segítséget, amikor Merész Boleszlávnak (Bolesław Śmiały) el kellett hagynia a Lengyel Királyságot.

A dinasztikus kapcsolatok a XII. század folyamán valamennyire visszaszorultak, de a XIII. században IV. Béla idején új erőre kaptak, s két leánya, Szent Kinga és Boldog Jolán is egy-egy, a Piast-dinasztiából származó herceghez ment hozzá. Boldog Jolán egyik unokája, Łokietek Erzsébet (Elżbieta Łokietkówna) I. Károly feleségeként került a Magyar Királyságba. Ennek a kapcsolatnak köszönhetően kerülhetett 1370-ben fia, I. (Nagy) Lajos király Lengyelország trónjára. Noha Nagy Lajos nem volt különösen népszerű a lengyel nemesség körében, leánya, Hedvig, aki Jagelló Ulászló litván nagyfejedelem feleségeként fontos szerepet játszott a pogány litvánok megtérítésében, mindmáig hatalmas tiszteletnek örvend Lengyelországban.

A Jagelló-dinasztia révén a XV. század folyamán és a XVI. század első felében ismét összefonódott a két ország történelme, és ez a hagyomány II. Lajos 1526-ban bekövetkezett halála után is folytatódott.

Nem csak a két ország uralkodóházai igyekeztek szoros kapcsolatot fenntartani egymással, de a lengyel és a magyar nemesség tagjai is szívesen fűzték szorosabbra kapcsolataikat. Így volt ez például a Balassi-család esetében, amikor Balassa Jánosnak 1570-ben el kellett menekülnie az országból, akkor Lengyelország déli részén talált menedékre. Természetesen vele tartott családja is. Ez az időszak fontosnak bizonyult később a magyar irodalomban, hiszen legidősebb fia, Balassi Bálint első művét 1572-ben Krakkóban nyomtatták ki. Balassi Bálint sorsa később újra összekapcsolódott Lengyelországgal, s 1576-ban Báthory István kíséretének tagjaként visszatért Krakkóba.

A lengyel-magyar közös múlt tárgyalásakor nem mehetünk el Somlyói Báthory István mellett, aki a XVI. századi magyar történelem legsikeresebb politikusa volt, hiszen 1575-ben erdélyi vajdaként a legváratlanabb pillanatban került Európa egyik legnagyobb államának az élére. Uralkodása alatt (1576–1586) nem csak az oroszok ellen folytatott hadjáratokkal szerzett magának dicsőséget, hanem sikeres katonai és bírósági reformot hajtott végre. Jóllehet katonai teljesítményét kortársai nem vonták kétségbe, keménykezű uralkodóként nem tett szert nagy népszerűségre a lengyel nemesség körében. Sírja Krakkóban, a Wawel-hegyen lévő Szent Szaniszló és Szent Vencel-székesegyház kriptájában, a lengyel állam legreprezentatívabb temetkezési helyén kapott helyet.

Fontos kiemelni, hogy nemcsak a magyar nemesség tagjai leltek menedékre Lengyelország területén, hanem az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, a pálosok is sokat köszönhetnek a lengyelségnek. Miután II. József 1782-ben több más renddel együtt a Pálos rendet is feloszlatta, így a rend irányítása Częstochowába került.

A XIX. század folyamán tovább mélyült a két nép között a kapcsolat. A század első felében a magyar nemesi közvélemény szimpátiával követte a hazájukat vesztett lengyelek szabadságharcát, s az 1830–1831-es felkelés leverése után, sok felkelő lelt menedékre Magyarországon. Természetesen a lengyelek is nagy érdeklődéssel követték a magyarországi eseményeket, s 1848–1849 során számos lengyel tiszt, többek között Józef Bem, Józef Wysocki és Henryk Dembiński harcolt a magyarok oldalán. A tisztek mellett feltétlenül meg kell említeni a magyarországi lengyel légiót, amely a szabadságharc majd minden nagyobb ütközetében jelen volt.

Az 1918-as esztendő más-más szempontból bizonyult sorsdöntőnek a két állam életében. A lengyelek hosszú, 123 éves küzdelmet követően nyerték vissza országukat, míg a magyar állam súlyos területi és emberveszteséggel volt kénytelen szembenézni az első világháború után. Nem véletlen, hogy a két ország külpolitikája jelentősen különbözött egymástól: míg Magyarország azért küzdött, hogy az első világháborút lezáró békeszerződést megváltoztatva visszaszerezze az elvesztett területeit, addig a lengyelek abban voltak érdekeltek, hogy a háborút lezáró egyezmények ne változzanak meg. Ugyan a lengyel és a magyar külpolitika egymástól gyökeresen eltérő célokért küzdött, ez a helyzet nem akadályozta meg a két államot abban, hogy jó kapcsolatokat tartsanak fent egymással. Olyannyira nem, hogy amikor 1939. szeptember elsején Németország megtámadta a Lengyel Köztársaságot, akkor a magyar állam több tízezer lengyel állampolgárnak nyújtott menedéket. Megsegítésükben nagy szerepe volt idősebb Antall Józsefnek, akinek Lengyelországban több emléktáblája és szobra is van.

A második világháború során nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor a magyarok segítséget nyújtottak a bajba jutott lengyeleknek. Az 1944-es varsói felkelés idején a németek egy húszezer fős magyar katonai alakulatot is be akartak vonni a felkelés leverésébe, azonban a magyar katonák közül senki sem volt hajlandó fegyvert fogni a lengyelek ellen. Sőt, sokan közülük minden lehetséges eszközzel igyekeztek segíteni a felkelőket és a civil lakosságot. Noha erre ritkán került sor, akadt jó néhány magyar katona, akik a lengyelek oldalán harcoltak a németek ellen. Sokan nem érték meg a felkelés végét, s elestek a Varsó környéki harcok során. Közülük három honvédnek egy Varsóhoz közeli kis üdülőfaluban, Podkowa Leśnában van sírja.

Az 1956-os forradalom során a lengyelek nem csak szimpátiatüntetéseket és megemlékezéseket szerveztek, hanem komoly anyagi segítséget is nyújtottak a magyar lakosságnak. Élelmiszeren kívül több száz liter vért, vérplazmát és gyógyszert küldtek Budapestre. Nem meglepő módon Kelet-Európában a rendszerváltás előtti első, az 1956-os forradalomnak emléket állító táblát is Lengyelországban, a Podkowa Leśnában található Szent Kristóf-templomban helyezték el Engelmayer Ákos kezdeményezésére 1986-ban.

Rozdziały z historii tysiąc letniej przyjaźni poslko – węgierskiej

Od niecałch 15 lat obchodzimy 23-ego marca Dzień Przyjaźni Polsko - Węgierskiej. W 2007 Parlament Węgierski i Sejm RP potwierdziły taką tradycję, która przeżyła kilka burzliwych okresów w ciągu wspólnej historii obojga narodów.

Założenie państw węgierskiego i polskiego nastąpiło niemal w takim samym okresie. Gdy uważamy chrzest Mieszka za początek państwa polskiego, koronacja Stefana I-ego stworzyła fundament Królestwa Węgierskiego.

Już w tym okresie powstały bliskie stosunki dynastyczne między Árpádami i Piastami, przecież według tradycji, jedna z żon Bolesława Chrobrego pochodziła z dynastii Árpádów.

Według legendy biskupa Hartwika, papież Sylwester II przed koronacją Stefana I-ego, planował przesłać Świętą Koronę Mieszkowi, ale jednej nocy pojawił się we śnie papieża archanioł Gabriel, który mu kazał przesłać koronę Stefanowi.

Podczas następnych dziesięcioleci stosunki dwóch dynastii zostały coraz bliższe. Wielokroć się zdarzyło, że albo członkowie dynastii Árpádów znaleźli schronienie na ziemie polskiej, albo przedstawiciele Piastów musieli uciekać do Królestwa Węgierskiego.

Pierwszy raz z dynastii Árpádów synowie Vazula, który był bratem i przeciwnikiem Stefana I-ego, potrzebowali tej pomocy, kiedy uciekali z Węgier w 1037 roku. Jeden z nich, książę Béla w dworze polskim ożenił się z Rychezą, córką Mieszka II-ego.

Wiele lat później syn Béli i Rychezy, Władysław I Święty odwdzięczył się za pomoc, kiedy Bolesław Szczodry musiał opuścić Królestwo Polskie

Chociaż w XII-m wieku stosunki dynastyczne przerzedziły się, ale w następnym wieku podczas panowania Béli IV-ego przybierały na sile, i jego dwie córki, Kinga i Jolenta wyszły za książąt z dynastii Piastów. Jedna z wnuczek Jolenty Elżbieta Łokietkówna została żoną króla węgierskiego, Karola Roberta z dynastii Andegawenów. Później z tego powodu ich syn, Ludwik Andegaweński mógł wstąpić na tron polski. Aczkolwiek, Ludwik nie stał się bardzo popularnym wśród polskiej szlachty, jego córka, Jadwiga, która była żoną Władysława Jagiełły wielkiego księcia litewskiego, miała ważną rolę w nawróceniu pogańskich Litwinów.

W XV-m wieku i w pierwszej połowie XVI-ego wieku przez dynastię Jagiellonów wspólna historia obydwu krajów połączyła się ponownie, i nie się skończyła z nieszczęśliwą śmiercią Ludwika II Jagiellończyka.

Naturalnie nie tylko polscy i węgierscy rody panujące starały się utrzymać dobre stosunki, ale i członkowie (polskiej i węgierskiej) szlachty mieli bliższe stosunki. Na przykład, kiedy János Balassa musiał uciekać z Węgier w 1570, z swoją rodziną znalazł schronienie na parę lat w Południowej Polsce. Później ten okres okazał się ważnym dla węgierskiej literatury, bo pierwszy utwór Walentego Balassiego, syna Jánosa, był drukowany w Krakowie w 1572. Los Walentego Balassiego jeszcze raz połączył się z Krakowem, kiedy w orszaku Stefana Batorego wrócił do Polski w 1576.

W trakcie wspomnienia stosunków polsko-węgierskich konieczne podkreślić należy postać Stefana Batorego, który był jednym z najważniejszych polityków węgierskich XV-ego wieku. Jako wojewoda siedmiogrodzki i lennik sułtana osmańskiego w najbardziej nieoczekiwanej chwili uzyskał tron polski w 1575. Podczas jego panowania poza pozyskaniem sławy przeciw Rosjanom, wykonał skuteczne reformy wojskowe i sądowe. Aczkolwiek rówieśnicy doceniali jego osiągnięcia militarne, mający twardą rękę czasami nie był popularnym wśród polskiej szlachty. Jednak to nie przypadek, że jego sarkofag odbył się na Wawelu.

Warto wspomnieć, że nie tylko szlachcice węgierscy znajdowali schronienie w Polsce, ale również Zakon Paulinów zawdzięcza dużo Polakom. Kiedy Józef II Habsburg zakazał dużo zakonów na Węgrzech, centrum Zakonu Paulinów został przeniesiony do Częstochowy.

W ciągu XIX-ego wieku stosunki polsko-węgierskie pogłębiły się coraz bardziej. W pierwszej połowie tej epoki szlachta węgierska obserwowała z wielką sympatią walkę Polaków tracących swoją ojczyznę o wolność. Po upadku powstania w 1830–1831 wielu polskich uchodźców znalazło schronienie na Węgrzech. Naturalnie, wydarzenia węgierskie podczas wiosny ludów wywołały zainteresowanie Polaków, i wielu polskich oficerów, m.in. Józef Bem, Józef Wysocki oraz Henryk Dembiński, walczyło po stronie Węgrów w 1848–1849. Koniecznie należy wspomnieć legię polską walczącą w największych bitwach podczas walki o wolność.

Rok 1918 okazał się decydującym w życiu obojga narodów. Po 123-letniej walce Polacy odzyskali swoją ojczyznę, a Węgrzy poza stratami w ludziach, utracili większość ich obszarów. Ze względu na te okoliczności, polityka zagraniczna obydwóch krajów różniła się w znacznej mierze. Dopóty Węgrzy walczyli o odzyskanie utraconych terenów i rewizję traktatu pokojowego kończącego pierwszą wojnę światową, Polacy starali się dochować go.

Odmienne cele polityki zagranicznej nie przeszkodziły obydwom państwom w utrzymaniu dobrych kontaktów. Nawet kiedy 1-ego września 1939 roku Niemcy napadli na Polskę, mimo że Węgry były sojusznikami Niemiec, otwarto granicę przed Polakami. W udzielaniu pomocy polskim uchodcóm bardzo ważną rolę grał József Antall.

Raz jeszcze w 1944 Węgrzy próbowali pomoc Polakom. Podczas Powstania Warszawskiego, Niemcy planowali rzucić do walki jednostkę liczącą 20 tysięcy węgierskich żołnierzy, ale z pośród Węgrów nikt nie chciał walczyć z Polakami. Wielu z nich pomogło powstąńcom i ludności cywilnej. Chociaż rzadko to się zdarzyło, kilku z Węgrów walczyło wspólnie z Polakami przeciwko Niemcom. Niektórzy nigdy nie dożyli końca powstania. Groby trzech z poległych żołnierzy dzisiaj znajdują się nie daleko od Warszawy na cmentarzu w Podkowie Leśnej.

Podczas węgierskiej rewolucji w 1956, Polacy nie organizowali tylko demonstracji i obchodów, ale udzielili węgierskiej ludności znacznej pomocy finansowej. Poza żywnością wysłano do Budapesztu setki litrów krwi, osoczu krwi i lekarstwa.

Chyba nie jest żadnym zaskoczeniem, że w Polsce była ustawiona pierwsza tablica pamiątkowa poległych i zamordowanych Węgrów podczas rewolucji z okazji inicyjatywy Ákosa Engelmayera w kościele Świętego Krzysztofa w Podkowie Leśnej w 1986 r.

Képek: