Az Erdélyi-medence alatt rejtőző földgáz léte már több évszázada ismert, hiszen a tiszta metán nem egy helyen fúrás nélkül, természetes módon tör föl a talajból. 

Az első észlelések idején, a XVII. század utolsó harmadában természetesen inkább afféle természettudományos csodának tekintették a jelenséget, hiszen nem csupán a földgáz hasznosítása volt még elképzelhetetlen, maga a „gáz” mint tudományos fogalom is alig néhány évtizedes volt, és a kor lelkes természetbúvárai még alig rendelkeztek eszközökkel a gáznemű anyagok vizsgálatához. Azonban a Bázna melletti természetes földgázfeltörések híre így is tudományos szenzációnak számított a kor Európájában. Így aligha meglepő, hogy Luigi Ferdinando Marsigli (1658–1730), a kiváló katona és polihisztor is meglátogatta a csodálatos „égő forrásokat”.

Marsigli monumentális munkájában, mely a „Duna pannoniai–moesiai szakasza” címet viseli, a teljes harmadik kötetet a Magyar Királyság geológiájának szentelte. Ez az a témakör, melynek kapcsán a legmesszebbre kalandozott el a Duna folyamától, mivel a Duna homokjának és kavicsainak rövid leírása után hamar arra a következtetésre jut, hogy a Duna vizében fellelhető és érdeklődésre számot tartó kövek többnyire a hegyekből érkeztek, s így ezután áttér a Kárpátok ásványkincseinek bemutatására, melynek számos bányáját saját tapasztalatból is ismerte.

A természetrajz ezen ága ekkoriban már nagy hagyománnyal rendelkezett, sőt hazánk is felmutathatott európai rangú kutatót Köleséri Sámuel (1663–1732) személyében, aki Auraria Romano-Dacica című, 1717-ben megjelent művében Erdély aranybányáit s azok történetét mutatta be. Kölesérit és Marsiglit egyaránt tagjai közé választotta az akkoriban Newton vezette Royal Society.

Marsigli arra törekedett, hogy ásványtani bemutatásában a témakört lehetőleg elkülönítse a gazdasági megfontolásoktól, a bányaművelés technikai részletei nem önmagukért vagy gazdasági hasznukért érdeklik, hanem azért, mert segítenek megérteni a földmélyi kőzetek és ércek tulajdonságait. Nagy jelentőségű módszertani újítása volt, hogy elkészítette Magyarország ásványtani térképét, s ezzel megalkotta az első ismert tematikus térképet. A kötet, s ezen belül a báznai kutatóút leírása, érzékelteti, hogy Marsiglinak, a tehetős olasz arisztokratának kutatásai során micsoda nehézségekkel kellett szembenéznie, és milyen mostoha körülmények között kellett dolgoznia.

Marsigli nem közli, hogy pontosan mikor jutott el Báznába. 1681 és 1701 között többször tartózkodott Erdélyben. Marsigli nem kutató volt vagy felfedező, hanem a császár katonája, így a hadműveletek és térképészeti feladatai szabták meg, hova utazhatott. Ez magyarázza, hogy a bemutatott érclelőhelyek mai szemmel kissé esetlegesen kiválasztottnak tűnnek. A kutatásra szánható idő leggyakrabban a tél – a Felvidék és Erdély telei a kis jégkorszak idején! –, amikor a hadműveletek szünetelnek.

Mint írja, az égő forrásokat 1685-ben fedezték fel – ez bizonnyal szóbeli hagyományból származó téves adat, a források már az 1670-es évek elején ismertek voltak, mindenesetre jelzi, hogy Marsigli látogatására ’85 után kerülhetett sor, talán éppen annak az 1690 november-decemberére eső látogatásnak az idején, amikor a híres rovásírásos emlék szövege is a kezébe került. Pontosan leírja a helyszínt: Medgyes szász szék területén, a Nagy- és a Kis-Küküllő között, Báznától másfél óra távolságban. Itt érhetjük tetten a másik mostoha körülményt, amely Marsigli kutatását hátráltatta: Bázna helyett Bastrát ír. A mű 1726-ban jelent meg, a kutatások a ’80-as, ’90-es években zajlottak, a kézirat a tízes évekre elkészült, s méltatlan száműzetése miatt Marsiglinak nem volt rá lehetősége, hogy visszatérjen a bemutatott helyszínekre, ellenőrizze jegyzeteit, így a kevéssé közismert magyarországi helyszínek nevét nem ritkán ő vagy a nyomdászok rosszul olvasták ki.

Fagyos télen érkezett, talán éppen december közepén, s mint közli, súlyos megfázástól gyötörve, s ezért képtelen volt megállapítani, hogy milyen a feltörő víz szaga, mivelhogy semmit sem érzett. Talán ez a nátha is hozzájárult, hogy képes volt megkóstolni a zavaros, sötét vizet, melyet mások egyszerűen hányingerkeltőnek írtak le, s ami Marsigli szerint csupán keserű.

Leírja a lelőhely ismert történetét: a közelben tüzet rakó pásztorok vették észre, hogy amint tűz kerül a vízfelszín közelébe, a víz lángra kap. Tavacskákról, medencékről ír, azonban ezek, mint gondosan megméri őket, csupán néhány tenyér szélesek, forrni látszanak, azonban hidegek – noha nem fagynak be. Apró fáklyákat készít, s megméri, hogy a víz felszínéhez közeledve, mikor gyúlnak ki az apró lángok a víz felett, s megméri, meddig égnek. Észreveszi, hogy a földre hulló égő pelyva nyomán a hóban is tűz gyúl: erre eltakaríttatja a havat, és egy újabb apró forrást fedez fel, mely nem nagyobb, mint amit egy tollkéssel ki lehetne vájni. Megállapítja, hogy a medencék átmérője fordítottan arányos azzal, hogy milyen hosszan ég a láng. A lángot hidegnek érzi, mint a többi megfigyelő is. Megjegyzi, hogy a víz, kiemelve a medencéből, elveszti gyúlékonyságát. A vizet elforralja, és megvizsgálja, hogy a hátramaradó üledék hogyan reagál a különféle savakra.

Marsigli nem ismeri fel, hogy itt egy gáz ég, ez aligha meglepő. Úgy tűnik, hogy ő inkább a víz oldott ásványianyag-tartalmára gyanakodott. Azonban ő maga jelzi, hogy kísérletei félbemaradtak: ahhoz, hogy az égő víz természetével kapcsolatos konklúzióra jusson, további vizsgálatra lett volna szükség. A láng olyan színnel égett, mint a pelyva, Marsigli látni szerette volna, hogy az égő kén kék lángja kék tüzet gyújtott volna-e, illetve hogy a láng nélkül égő szén is kiváltotta volna a reakciót, azonban úgy tűnik, kénsavat vitt magával, ként és szenet nem.

S mielőtt azt hinnék, hogy csupán egy nátha gátolta meg az erdélyi földgáz azonosításában: a tiszta metán bizony teljesen szagtalan.