1853. szeptember 8-án találták meg az osztrák hatóságok a Szemere Bertalan és társai által 1849. augusztus 23-án Orsova közelében elásott magyar koronázási ékszereket.

Az osztrák hatóságok 1853. szeptember 8-án megtalálták a Szemere Bertalan és társai által 1849. augusztus 23-án Orsova közelében elásott magyar koronázási ékszereket.

Sikerüket annak köszönhették, hogy az elrejtés helyszínéről tudó hét ember közül azt valaki elárulta az osztrák hatóságoknak. Az előkerülést követően „Ő császári és királyi apostoli felsége 1853. szeptember 10-én kelt legfőbb parancsában” elrendelte a megtalált koronázási jelvények valódiságának igazolását. Erre 1853. szeptember 15-én délután öt órakor került sor az Albrecht főherceg nevű dunai hadigőzös fedélzetén, a Dunán, Promontor (Budafok) közelében. Magyarország katonai és polgári kormányzója, Albrecht főherceg bizottságot hívott össze, „melynek tagjai a Koronát és a koronázási jelvényeket már a korábbi időkből jól ismerik”, külön idehívott tanúk jelenlétében elvégeztette velük a megtalált tárgyak vizsgálatát, s annak eredményéről német nyelvű jegyzőkönyvet vetetett föl. A bizottság a következő tagokból állt: Scitovszky János bíboros, hercegprímás, herceg Esterházy Pál, gróf Pálffy Fidél császári királyi titkos tanácsos, gróf Keglevich János, gróf Keglevich Gábor, gróf Pálffy Antal császári-királyi kamarás, Ranolder János veszprémi püspök, Fábry Ignác kassai püspök, gróf Batthyány János Keresztély császári-királyi kamarás. A szemle tanúinak sora közel félszáz magyar és osztrák előkelőséget tett ki. Köztük volt Titus Karger hadbíró százados, a regáliák orsovai megtalálója is.

A bizottság tagjainak egyesével felmutatták az Orsovánál megtalált tárgyakat, sorra feltéve a kérdést: „Valóban ez a magyar Szent Korona? Valóban ez a magyar királyi Szent István palást? Valóban ez a magyar királyi Szent István kard?  Valóban ez a magyar királyi országalma? Valóban ez a magyar királyi jogar?” „Az igazoló urakat hivataluk fontosságára azzal a felszólítással figyelmeztették, hogy nyilatkozatukat legjobb tudásuk és lelkiismeretük szerint eskü értékűen tegyék meg.” A bizottság mind az öt esetben megerősítette a felmutatott tárgyak eredetiségét, azaz valóban a valódi koronázási jelvények kerültek elő. Fontos megjegyeznünk, hogy a válaszukban a jogar kivételével valamennyi tárgy esetében említést tettek annak kisebb-nagyobb sérüléséről.

A bizottság tanúsította, hogy „Ez a nekünk felmutatott korona valóban a magyar Szent Korona. Három rubin ki van törve belőle, ebből kettő megtaláltatott, egy nem, az egyik lecsüngő láncocska le volt szakadva és külön becsomagolva a ládában találtatott”. Johann Kempen von Fichtenstamm, az osztrák rendőrhatóság vezetője Emlékirat Szent István koronájának megtalálásáról című munkájában egy árnyalattal pontosítja a jegyzőkönyv megállapítását: „Sikerült megtalálni két, a koronáról letört rubint, egy ugyancsak a koronához tartozó aranyláncot hármas rubindísszel...”, azaz a leszakadt lánc végén a csüngő is ott volt. A Koronán ma nincsenek rubinok, és nincs egyértelmű jel arra, hogy valaha voltak, így az 1853-as jegyzőkönyvben szereplő „rubinok” kitételt pontatlanságnak minősíthetjük: a bizottság tagjai rubin alatt nyilvánvalóan egyszerűen specifikálatlan ékkövet értettek. E sorok írója kimutatta, hogy a két megtalált „rubin” a Krisztus-kép fölötti, letört ametiszt két darabja. Az elveszett harmadik „rubin” is előkerült 1929-ben, ami pedig kékes színű zafírnak bizonyult.

A megtalált regáliák következő néhány napjáról von Fichtenstamm altábornagy így számolt be: „Szeptember 16-án Pestre ment a[z Albrecht] gőzös, a koronázási jelvényeket itt levették a hajóról és ünnepélyes menetben felvitték a budai királyi várba, és három napig közszemlére tették ki a várpalota templomában. 19-én reggel a jelvényeket vonaton Bécsbe indították, délután öt óra tájban érkeztek meg, ünnepélyes menetben a cs. kir. udvari kápolnába vitték és ideiglenesen itt őrizték”.

Rendkívül fontos, hogy a Szent Korona 1853. szeptember 15-i állapotáról egy bizottság általi szemle jegyzőkönyvezett eredményéből tudunk, amely nem hallgatta el a sérüléseket sem. Ezt ugyanis össze tudjuk vetni Franz Bock aacheni kanonok 1857-es vizsgálata során készült rajzokon feltáruló képpel, amelyeken az 1853-asnál lényegesen rosszabb állapotban látjuk, holott a szemle és a Bock-féle vizsgálat között a koronaláda csak kétszer utazott és háromszor nyílt ki. A 16-i közszemle előtti, illetve az írásom második részében tárgyalandó szeptember 20-i ládanyitás jegyzőkönyvezés nélkül maradt...

(folytatjuk)

Irodalom

• Hermann Róbert – Manhercz Orsolya: A Szent Korona a föld alatt. 1849–1853. Rubicon 2018. 7–8. szám, 100–113.
• Katona Tamás (szerk.): A korona kilenc évszázada. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1979.
• Németh Zsolt: A Szent Korona sérüléseinek és átalakításainak krónikája. Püski, Budapest, 2010.
• Szvitek Róbert József – Tóth Endre (szerk.): A koronázási jelvények okmányai. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 2003.