130 évvel ezelőtt, december 23-án született Eckhardt Sándor (1890–1969) nyelvész és irodalomtörténész.

Eckhardt Sándor, aki nemcsak a francia irodalom és a magyar-francia kultúrkapcsolatok történetével, hanem Balassi Bálint életművével is foglalkozott, ugyanakkor szélesebb körben elsősorban a sokak által használt francia-magyar kéziszótár szerkesztőjeként ismerik. Sok más mellett a 1936 és 1948 között az Egyetemes Philologiai Közlöny szerkesztője, valamint 1942–1943-ban a Magyarságtudomány folyóirat társszerkesztője is volt.

Sokoldalú munkássága során szövegkritikai szempontból vizsgálta Kézai Simon 1282–1283 táján írott krónikájának pannoniai hun történetre vonatkozó forráshelyeit (Gesta Hunnorum et Hungarorum II, 2–4.), ahol részletesen foglalkozott a középkori krónikás által említett, az egykori római tartomány megszállásának nyitányaként lezajlott első, hunok vereségével záródó tárnokvölgyi csatával. Az ütközet helyét egy bizonyos Potentiana nevű város (civitas) környékére helyezi, amely a Százhalomnál (Zazholm) található.

Ahhoz kétség nem fér, hogy volt egy bizonyos, hagyományokban is őrzött „első ütközet” Pannonia területén, ahol a végnapjait élő római határvédelmet alkotó katonaság összecsapott a hunokkal és szövetségeseikkel. Arra, hogy valóban helyi mondán alapul az itt lezajlott csata története, utal a krónikás is, miszerint „[Macrinus és Ditricus] e helyt azonban, úgy mondják, hogy a húnokat hatalmasan meggyőzte” (Szabó Károly fordítása). Ugyanakkor – miként Kézai említi – Potentiana nevű települést semmilyen korabeli, antik forrásból nem ismerünk, különösen nem a mai Százhalombatta és Érd határában. Bár a helyiek a 19. században a százhalombattai Sánc-heggyel azonosították, ahol őskori kelta földvár található, azonban kiterjedt római település innen szintén nem ismert.

Mindazonáltal a csata feltételezett helyétől délkeletre helyezkedett el egy római kori segédcsapat-tábor a mellette található polgári településsel (vicus), amelynek Matrica nevét egy Kr. u. 3. századi útleírásból (Itinerarium Antonini) ismerjük. Maradványai a középkorban még jól láthatóak voltak, ugyanakkor római kori neve – miként Aquincumnak is – addigra már feledésbe merült. Eckhardt Sándor rámutatott, hogy ezeknek a romoknak a római uralom után több száz évvel később itt élők – így a középkori magyarság is, akárcsak Kézai – próbált nevet adni, illetve az egykori városok pusztulására okot keresni. Ezek a romok a nép képzeletében Attila, az Isten ostora és a rómaiak harcainak emlékeiként maradtak fenn. Nemcsak magyar, hanem általános európai hiedelemként nyugaton is számos itáliai és galliai város pusztulását a rettegett és világrontó hun nagykirály átvonulásához köti a helyi mondavilág. Ugyanez az elképzelés élt tovább az ausztriai Felső-Duna mentén elhelyezkedő római katonai táborok és települések kapcsán a 16–18. században is (pl. P. Ranzanus, J. Bongarsius, vagy később E. Browne útleírásaiban), ahol végül a hunok vereséget mérnek Macrinus és Ditricus (vagy Detre) római seregére Zeiselmauernél (Cezummaur).

Kézai Simon, aki feltehetően Észak-Itáliában tanult, e helyi hagyományok, mondák és egyes ókori szerzők (pl. Ammianus Marcellinus, Eutropius, a Historia Augusta és Iordanes) gyakran kivonatolt műveiből szerzett ismeretei alapján egységes elbeszéléssé alakította mind a Potentiana melletti csata, mind pedig az ezt követő eseményeket. A tárnokvölgyi ütközetben a hunok egyik ellenfeleként megjelölt, langobard származású Macrinus kapcsán Eckhardt Sándor szintén bizonyítja, hogy mint kitalált személy, több, antik történeti forrásokban szereplő személy alakját egyesíti, így például a rövid ideig uralkodó Macrinus császár (Kr. u. 217–218) és a pannoniai születésű, a mai Lombardia területén (Ticinum; ma: Pavia) nevelkedő Tours-i Szent Márton (Kr. u. 316–397) személyét. Potentiana neve és a csata menetének leírása pedig hasonlít a Iordanes (Kr. u. 6. század) által említett pollentiai ütközetre (Kr. u. 402), ahol Stilicho, a rómaiak vandál származású hadvezére és a nyugati gót Alarich király csapnak össze, s végül utóbbiak győzedelmeskednek (Getica, XXX.).

Kézai leírja, hogy Keve kapitányt és az elesett 125 ezer (!) hun vitézt a mai Kajászó (Cuweazoa) területén átmenő (feltehetően római) út mentén temették el, ahol kőszobor állt. Ami miatt azonban mégis erre a környékre helyezte a krónikás a tárnokvölgyi ütközetet, az részben a halmok méretét és számát tekintve látványos halomsírmező lehetett. A középkori Európában a néphagyomány az ilyen őskori halmokat gyakran hun síroknak vagy óriások sírjának nevezte (Hünengräber, Hunnengräber). Ezekre korábban már Anonymus is felfigyelt, a Gesta Hungarorumban egymás után két helyen is említi a területet mint földrajzi tájékozódási pontot, miszerint Árpád vezér a Dél-Dunántúl meghódítására indulva első nap a „százhalom táján ütött tábort” (versus centum montes), valamint ezt megelőzően „Kendnek, Korcán apjának földet adományozott Attila király városától a százhalomig és Diódig” (Gesta Hungarorum, 46–47.; Pais Dezső fordítása).

Nem meglepő tehát, hogy a halomsírmezőt igen sokáig a tárnokvölgyi ütközetben elhunyt hunok sírjainak tartották. A 19. században Arany János Keveháza című költeményét, valamint Vörösmarty Mihály Etele című versét is ez ihlette. Az első kutatások is ennek megfelelően erre koncentráltak. Már 1843 előtt Horvát István történész is megásott néhányat közülük. 1847-ben Érdy Lutzenbacher János elsőként írta le tudományos igénnyel a halmokat, amelyekből akkoriban még 122 (valójában 123) volt szabad szemmel kivehető, és ezeket Varsányi János a kor technikai színvonalához képest rendkívül pontosan fel is mérte és térképre vitte. Érdy ebben az évben két alkalommal néhányat meg is nyitott, de Horváthoz hasonlóan elsősorban hamvakat, a sírkamrához tartozó köveket és faszenet, réz- és vastöredékeket és kerámiatöredékeket talált. Érdy János a sírokat eleinte hun korinak vélte, de a második ásatása után már a rézkor és a vaskor közötti átmeneti korszak emlékeinek tartotta. Kereskényi Gyula érdi plébános 1872. és 1874. évi, illetve Csetneki Jelenik Elek 1876. évi budapesti nemzetközi ősrégészeti kongresszus alkalmából végzett feltárásainak eredményei megerősítették, hogy a halmok a vaskorra keltezhetők, a régészettudomány fejlődésével és az újabb ásatások eredményei alapján pedig az is világossá vált, hogy a Hallstatt-kultúra Kr. e. 7–6. századra keltezhető impozáns temetkezései maradtak itt fenn.

Az 1970-es években már csak 91 volt látható a főként szántóföldön, részben pedig gyümölcsösökben és szőlőkben található halmokból, napjainkban pedig mindössze 35 ismerhető fel az intenzív mezőgazdasági tevékenység, valamint az engedély nélkül történő földmunkavégzések következtében. Különösen utóbbiak miatt többségük magassága már csak 40–50 cm, de előfordul 5 méter magas halom is, átmérőjük pedig 10–60 m között váltakozik.

A Százhalombatta városának nevet adó, a tájképet még ma is bizonyos mértékben meghatározó, hazai és európai kulturális örökségben kiemelkedő jelentőséggel bíró őskori halmok kutatása, szakszerű és magas színvonalú bemutatása a ‘Matrica’ Múzeum és Régészeti Parkhoz köthető, amely most decemberben ünnepelte fennállásának 33. évfordulóját.

Felhasznált irodalom:

Dinnyés István (et al.): Pest megye régészeti topográfiája. A budai és szentendrei járás (XIII/1.). Magyarország régészeti topográfiája, 7. Budapest, 1986. 228–231.

Eckhardt Sándor: A pannóniai hún történet keletkezése. Századok, 62. (1928) 465–491, 605–632.

Krizsán László: A halmok üzenete - Első tudományos kutatás Érd-Százhalom térségében 1847-ben. Földrajzi múzeumi tanulmányok, 14. (2005) 29–34.

Virágh Dénes: Varsányi János, a magyar régészet első geodétája. Geodézia és kartográfia, 32. (1980) 1. 39–46.