Az 1849. június 28-i győri ütközet után Haynau táborszernagy császári-királyi főserege tovább haladt Komárom felé és június 30-án felzárkózott a komáromi magyar hídfőre. Haynau célja az volt, hogy a honvédeket beszorítsa a sáncok mögé, döntő csatára kényszerítse a magyar fősereget és ellenőrizze a pest–budai országutat.

Az 1849. június 28-i győri ütközet után báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy császári-királyi főserege tovább haladt Komárom felé, és június 30-án, miután birtokba vette a Concó-patak vonalát, délről felzárkózott a komáromi magyar hídfőre. Haynau célja az volt, hogy a honvédeket beszorítsa a sáncok mögé, döntő csatára kényszerítse a magyar fősereget és ellenőrizze a pest–budai országutat. A császáriak 52 185 katonát és 234 löveget számláltak – ehhez jött még külön a tartalék: 12 558 fő és 42 ágyú –, velük szemben a magyar fősereg 26 796 fővel és 131 löveggel rendelkezett. A győri vereség hírére a haditanács elvetette Görgei Artúr tábornok komáromi összpontosítási tervét, és helyette a gróf Henryk Dembiński altábornagy-féle Tisza–Maros szögi erőkoncentrációt fogadta el. Görgei írásban tiltakozott, majd elfogadta a döntést, ám leveleit Kossuth rossz sorrendben kapta meg, aki úgy döntött, pertu barátját leváltja a magyar fősereg éléről.

Július 2-án reggel 8 órakor a császáriak Lovad–Ács–Herkálypuszta–Ószőny térségében indítottak támadást félkörívben. A császári balszárny előretörése túl jól sikerült, egyik dandárja behatolt a monostori sáncokba, ahonnan a VIII. hadtest négy zászlóalját szorította ki, a jobbszárny pedig elfoglalta Ószőnyt, ahol gróf Leniningen-Westerburg Károly vezérőrnagy III. hadteste táborozott. Miután a magyar összpontosítási terv módosult, Görgeinek július 3-án kellett volna elindulnia Buda felé, így Ószőny birtoklása stratégiai fontossággal bírt, mert ha a települést nem foglalja vissza, katonáival Komáromba szorul. Ezzel egy időben a monostori sáncok visszavétele is kulcsfontosságúvá vált, hiszen a császáriak innen könnyűszerrel felsodríthatták a magyar védelmet. Első sikereit Haynau úgy értékelte, hogy Görgei nem akar döntő csatát vívni, ezért zömét Ács–Csém és a Mocsa-patak vonalára vonta vissza. A monostori sáncok elvesztéséről szentkirályszabadjai Karsa Ferenc hadnagy – Görgei egyik parancsőrtisztje – így számolt be: „A csata minden ponton hullámzott; akármely pont feladása, a sereg vesztét okozhatta volna. A fővezér mindenik zászlóalj parancsnokát felkereste, mindeniknek szigorúan megparancsolta, hogy tágítaniok nem szabad. Ma különösen, – így szólt – minden embernek, helyét a haláláig meg kell állnia. Tartsátok magatokat, a tartalék tüzérség is mindjárt megérkezik. – A sáncok felé fordult; egyszer csak kérdi; mi az ott? miért szaladnak azok ott? – Vágtatva iramodtunk a szaladók felé; s íme látjuk hogy azok, akiket röviddel előbb a sáncokban hagytunk s akikről a fővezér feltette hogy a monostori sáncok jó kezekben vannak eszeveszetten szaladnak. – Meg kell őket állítani, (kiált a fővezér), huszárok, táborkari tisztek elálltuk a szerte-szét futók útját; rábeszéléssel, hogy hisz az ellenség ide még csak nem is lőtt – meg osztán kardlappal, Görgey meg épen a jószóra hallgatni nem akaró egy pár tisztet pisztoly golyóval; mégis csak oda vittük őket, hogy hajlandóknak mutatkoztak elhagyott helyükre, velünk visszatérni. – Ámde midőn sorakoztak, 5–600 lépésre felbukkan egy ellenséges zászlóalj amint roham lépésben a sáncoknak tart: minden fáradságunk kárba vész, s minden erőlködésünk dacára, a komáromi z.[ászló]alj újfent futásnak ered, ott hagyott bennünket faképnél, és mint a szilaj gulya veszetten szaladt; – nem [az] erődített táborba, de a Duna partnak a füzesbe. A három újonc zászlóaljhoz vágtattunk, látva szándékukat, nem volt erő, hatalom hogy őket a közeledő ellenségre vihessük, hanem társaik példájára azok is a füzesbe szaladtak, s vesd el magad, siettek Komáromba. Az ellenség pedig a monostori sánc reduttját, puska szó nélkül elfoglalta. – A futó z.aljak után vágtattunk; Görgey két szakasz huszárt előszólít, [a] tart.[alék] ütegből két ágyút odarendel s parancsolja, hogy a futó zászlóaljakat megelőzzék, s mikor azok a Duna meredek partja mögül a monostori útra kibukkannak már a fővezér és kísérete, a huszárok és a két ágyú szemközt álltak velök, s az összekavarodottan futók közé egy tempóban két kartács csap be, s abban a pillanatban a lovasok körülfogják őket, a 48. z.aljból hirtelenében odarendelt egy század közéjök lő és a zagyva tömegbe szerveződött négy z.aljat az erődített táborig tolják hogy ott heverjék ki a páni félelmet és embereljék meg magokat.”

A császári fölény az első pillanattól érezhető volt, ezért Görgeinek – aki a magyar centrum és jobbszárny élén állt – meg kellett gyengítenie az ellenség jobbszárnyát, hogy a magyar balszárnyat vezető Klapka György vezérőrnagy Ószőnyt visszafoglalhassa, de előbb a monostori sáncoknál akarta tisztázni a helyzetet, ahol a komáromi várőrség négy zászlóalja és a II. hadtest gyalogságának java indított támadást, és szuronnyal piszkálta ki az ellenséget. E harcokban újra oroszlánbátorsággal küzdött „Királyréve hőse”, nagyrákói, kelemenfalvi és nagyselmeci Rakovszky Samu őrnagy parancsnoksága alatt a szabolcsi 48. honvédzászlóalj. A sáncokból kivetett császáriak a Concó-patak mögé húzódtak hátra, de miután erősítést kaptak, betörtek az ácsi erdőbe, ahol súlyos közelharc bontakozott ki. E kézitusa során történt, hogy a pesti 1. honvédzászlóalj elvesztette hadijelvényét, azt Armand Schaumburg főhadnagy kicsavarta a zászlótartó kezéből, aki a dulakodásban a zászló egyik sarkát fogta meg, és a leszakadt darab a kezében maradt. A jelenetről több litográfia is készült, a zászló pedig 1930-ban került Ausztriából a Hadimúzeum gyűjteményébe.

Görgei ezután a császári balszárnyat – mások szerint a centrumot – vette célba, s a VII. és a II. hadtest alakulatai gróf Franz von Schlik altábornagy császári-királyi I. hadtestének két dandárját ugrasztották szét Herkálypuszta és Ács között. A második lépcsőben támadó II. hadtest gyalogsága oldalba kapta az ácsi erdőben lévő ellenséget, így a császári balszárny 14 órakor a Concó-patak vonala mögé húzódott. Schlik nehéz helyzetbe került, amelyből a Fjodor Szergejevics Panyutyin altábornagy vezette orosz 9. kombinált gyaloghadosztály és az Ószőnynél álló császári-királyi lovasdandár mentette ki, majd 17 óra körül Haynau a császári-királyi IV. hadtestet is ide küldte, miközben erősítéseket vont előre. Schlik így volt képes arra, hogy megállítsa Poeltenberg Ernő vezérőrnagy lovasságát. Az ellenség zöme állt szemben Poeltenberggel, miáltal a magyar balszárnynak lehetősége nyílott Ószőny visszafoglalására.

Hogy Klapka dolgát megkönnyítse és magára vonja a császáriak figyelmét, 20 óra tájt Görgei lovasrohamot vezényelt Herkálypusztánál, amelynek élére ő és Poeltenberg állt, mögöttük a II., a III. és a VII. hadtest huszonnégy huszárszázada vágtázott és valósággal rengett alattuk a föld. A lovasroham – amelyben kb. háromezer huszár vett részt – olyannyira lenyűgöző volt, hogy festővászonra kívánkozott, ezért nem is csoda, hogy a szabadságharc festője, Than Mór a monostori sáncok visszavétele mellett e témát több variációban is megfestette, egyik ismeretlen változata pár évvel ezelőtt bukkant fel és került a komáromi Klapka György Múzeum tulajdonába.

Karsa Ferenc hadnagy naplója szerint „a fővezér vágtatva rohan kíséretével a tétovázó huszárokhoz, az ágyú golyók között ingadozókat megállítja s evvel a felszólítással: »Fiúk, hát nem gyüttök a vörös hacuka után attakba?« fellelkesíti őket, s éljen Görgey [sic!] kiáltással nyomban követik a fővezért.” Görgei „vörös zekéjében, nagy fehér structollával fekete Kossuth-kalapján”, Csóka nevű, tizenkilenc markos, pej színű angol telivérjén ülve már messziről is igen feltűnő látványt nyújtott és nemcsak a sajátjai, de az ellenség is könnyedén felismerte, ugyanis a császári dzsidások lengyelül már messziről kiabálták: „Tilko tego czerwonego!” („Csak azt a vöröset!”). Az 1848/49-es magyar függetlenségi háború legnagyobb huszárattakja során szerezte Görgei rendkívül súlyos fejsebét, a huszárok rohamát pedig az orosz tüzérség oldalazó tüze, s az ellenséges lovasság feltartóztatta és visszaverte.

A rohamról és sebesüléséről Görgei a következőket rögzítette emlékirataiban: „(…) a balszárny élére siettem, arra buzdítottam a huszárokat, hogy kövessenek, és mindjárt sebesebb vágtatásba fogtam – és az előnyomulás legott eredeti irányába igazodott vissza.

Kíséretem éppen jelen lévő tisztjei a hozzájuk beosztott huszárokkal nyomon követtek.

Eleinte balra, Mocsa felé néztem. Onnan vártam az osztrák jobbszárny közeledését.

De arrafelé még semmiféle ellenséges vonalakat nem tudtam a láthatáron megkülönböztetni, azt az ellenséget vettem tehát szemügyre, amely támadásunk közvetlen célpontja volt.

Ez az ellenséges középhad szélső jobbszárnyán egy élesen szembeötlő fehér vonal: fehérkabátos osztrák lovasságot véltem benne fölismerni.

A hullámos terep, melyen gyorsan haladtunk előre, hol eltakarta őket a szemem elől, hol megint előtüntette. Az utolsó terephullám tetejébe érvén, meglepetésünkre körülbelül ötvenlépésnyire előttünk már csak a hátát láttuk több osztrák könnyűlovas vagy dragonyos osztálynak.

Egy-egy huszár elrobogott mellettem, hogy bevágjon a futó csapatba.

E pillanatban közvetlen mellettem egyik kísérőm észrevette, hogy huszárvonalaink messzire lemaradtak.

Megállítottam a lovamat, hogy utolérjenek.

Ugyanekkor jobbra tőlem egy sötét ellenséges vonal ötlött a szemembe. A nap éppen leáldozóban volt, a láthatár alján. Az az arcvonal – felém fordulva – közém és a leáldozó nap közé esett. A sugaraktól káprázó szemem a csekély távolság ellenére is csak nagy nehezen tudta a csapatnemüket megkülönböztetni. Ulánusoknak néztem őket.

Balra tőlük állt az ellenséges középhad szélső jobbszárnyi ütege, és rendkívül szaporán szórta lövedékeit az utánam nyomuló huszárokra. Előre láttam, hogy ezeket, ha az eddigi irányban közelítenek, jobb felől, az ulánusok felől nagy veszedelem érheti. Ekkor még elég távol voltak ahhoz, hogy jobbra irányt változtatva szembeszállhassanak velük. De ennek gyorsan kell megtörténnie, Poeltenberggel tehát hamar tudatnom kellett a fenyegető veszélyt. De nem lehetett. Egy tisztet küldeni Poeltenberg elébe, vagy éppenséggel odalovagolni hozzá nem volt tanácsos. Ilyen válságos pillanatokban mindent kerülni kell, amit visszafordulási jelre lehet magyarázni. Ezért aztán – mivel kiáltásom ilyen távolságból az előnyomulás zajában és a közeli ellenséges ütegek szakadatlan bömbölése közepette odáig el nem hatott – arra voltam utalva, hogy kalapommal integetve és mutogatva értessem meg magamat Poeltenberg tábornokkal.

Merőn a felém közeledő huszárokra szegzett szemmel igyekeztem kiolvasni mozdulataikból, vajon értik-e a veszélyt rejtő pont felé való mutogatásomat: egyszerre csak erős ütést kaptam, és éreztem, hogy meg vagyok sebesülve.”

Görgei sebesüléséről később számos mendemonda terjedt el, holott valójában egy orosz ágyúgolyó szilánkja okozta iszonyatos fejsebét és csoda volt, ahogy azt ép ésszel túlélte. A sebesült fővezér úgy vélte, az ellenség jobbszárnyáról vonhatott el erőket, és a honvédek visszavehették Ószőnyt. Ez így is történt. Klapka erről is értekezett visszaemlékezésében: „Esti 5 óra felé a III. hadtest hét zászlóaljával […] megkezdhette a támadást az előrenyomult ellenséges haderő ezen része és Ószőny ellen. – Itt a küzdelem elkeseredett és makacs volt; rohanó csapataink, melyek merészen egészen a faluig előnyomulának, kétszer verettek vissza az ellenség folyton érkező új segédcsapatai által; csak a harmadik roham sikerült […] A falut elfoglaltuk, és az ellent ágyúink folytonos tüzelése közben Mocsa felé gyors futásra kényszerítettük.”

Görgei – aki Klapka szerint ezen a napon „mint egy isten hadakozott” – végül a további támadásokat lefújta, a honvédek a csata előtti állásaikba húzódtak vissza: a jobbszárny a sáncrendszerbe hátrált, a balszárny Ószőnyt tartotta. 

A pesti 25. honvédzászlóalj 5. századának egyik őrmestere, Dékány Rafael szerint: „Ezt a napot is drágán fizettük meg, mert összesen 1500 embert vesztettünk, de véres fővel vertük vissza az ellenséget és Panajutinnak [sic!] másodszor is megmutattuk, hogy nem gyülevész néppel van dolga, mint neki az osztrákok mondogatták.” Az esti órákban Ludvigh János kormánybiztos Kossuthnak írt levelet, amelyben tudósított a csatáról, s megjegyezte „[…] ily eredményét Görgei személyes vitézségének köszönhetjük, ki saját kardjával kergette vissza a futókat, egy futó kapitányt is levágatott, – s Görgei személyesen rohanta meg már a sánczainkban volt ellenséget. És épen, mikor Görgey [sic!] vérében fetreng, mikor az egész sereg […] érte lelkesül, mikor a katona e névben bizni tanult, mivel alkalma volt látni, mit tud s mit mer vezérje, akkor a szerencsétlen Mészárossal [vagyis pacséri Mészáros Lázár altábornaggyal, az új fővezérrel] lépsz fel.”

A cári intervenciós erők történetét megörökítő Ivan Ivanovics Oreusz altábornagy hivatalos munkájában ilyetén összegzést adott csapataik július 2-i tevékenységéről: „Rendkívül nagy volt az a szolgálat, amelyet Panyutyin ezen a napon az osztrák hadseregnek tett. A gyors döntés, hogy hadosztályával Schlik hadtestének segítségére siet, azt mutatja, helyesen mérte föl a helyzetet; magának a küzdelemnek az idején kitűnően irányított tüzérségünk a csata alakulásának megfelelően sikerrel összpontosította tüzét hol az állás egyik, hol a másik szárnyán; ennek a fellépésnek köszönhető elsősorban az, hogy miután sikerült megakasztani az ellenség nyomását, az osztrákok támadásba mehettek át. A csapatok mellett tartózkodó Ferenc József császár külön háláját fejezte ki hadosztályunk parancsnokának.”

A második komáromi csata döntetlen eredménnyel zárult, bár a honvédek kitartását még az ellenfél is elismerte. A császáriak kétszeres erőfölényük ellenére nem tudtak döntést kicsikarni, a magyar fél pedig megtartotta állásait. A honvédek véres vesztesége 1500 fő, a császáriaké és az cáriaké 890 fő volt.