1416. augusztus 15-én írta alá Luxemburgi Zsigmond magyar és német király és V. Henrik angol király a canterbury-i szövetségi szerződést. A szerződés megkötéséhez vezető ”utat”, valamint a szerződés tartalmi lényegét és politikai jelentőségét a következőkben részletesebben is bemutatjuk.

Zsigmond király hívta össze és az ő elnöklete alatt tartották meg a négy évig tartó konstanzi egyetemes zsinatot (1414–1418). Az 1410–1411. évi német királlyá választását követően (később, 1414. november 8-án koronázták meg Aachenben) az uralkodó legfőbb célja az volt, hogy megszerezhesse a német-római császári koronát is. A császárrá koronázása mindenekelőtt a nyugati egyházszakadás megszüntetésének a sikerén múlott. Magára a császári koronázásra ugyan csak majdnem két évtizeddel később, 1433-ban került sor, viszont Zsigmond király zsinati tevékenysége is már egyértelműen a császári univerzalizmus elvének érvényesítési szándékát tükrözte. Az egyetemes császáreszme magában foglalta, hogy Zsigmond mint rangban Európa első fejedelme gondoskodik a hit és a keresztény egyházvédelméről, valamint megteremti a keresztény világ békéjét is. Nem véletlen, hogy Zsigmond a korszakban rendkívül tehetséges és gyakorlott diplomatának számított. A keresztény országok között több esetben is konfliktusrendezői szerepet vállalt, a százéves háborúban résztvevő angol és francia felek között is békeközvetítőként lépett fel.

Az uralkodó még a híres azincourt-i csatát (1415. október 25.) megelőzően, 1415 nyarán elhagyta a zsinat helyszínét és több, mint egy évig tartó nyugat-európai körutazása során többek között ellátogatott Párizsba, majd átkelt a La Manche-on, és Angliában V. Henrik király is vendégül látta. Zsigmond utazása már csak abból fakadóan is különlegesnek számított, hogy ő volt az első magyar és egyben az első német uralkodó is, aki átutazott az Északi-tengeren és megjelent Angliában.

Zsigmond király az azincourt-i csatát pár hónappal követően, 1416. április 26-án érkezett meg Calais-ba. A francia féllel való tárgyalások eredménytelenek maradtak, mert a francia királyi tanács többsége folytatni kívánta a fegyveres harcokat. Az 1415 tavaszán az angolok által megostromlott és elfoglalt normandiai kikötővárost, Harfleurt a franciák blokád alá vették, hogy visszaszerezzék. Így már egyértelműen Zsigmond angliai működésétől függött a békeközvetítés sikere. Calais-ban a város kapitánya, Richard de Beauchamp, Warwick grófja fogadta az uralkodót és kíséretét. A Calais–Dover-i átkelést maga a vendéglátó uralkodó szervezte meg, ő biztosította az átkeléshez szükséges hajókat is. V. Henrik angol király már április elején megrendelte a doveri várnagytól azokat a hajókat, amelyekkel Zsigmond körülbelül öt óra alatt szerencsésen megtette ezt az utat. A kutatásban ismert, hogy az uralkodót és a kíséretét képező személyeket 300 hajó vitte át Doverbe. Ugyanakkor magának az alapvetően magyarokból és németekből álló kíséretnek a létszámát nehéz megbecsülni, nagyjából 1000–1500 fővel számolhatunk.

V. Henrik a szárazföldi részeken is jól megtervezte és megszervezte az utazásukat. Az angol király arról is gondoskodott, hogy a Dover és London között útba eső állomásokon (Canterbury–Rochester–Dartford–Blackheath) a legtekintélyesebb világi és egyházi főurak és főtisztségviselők ünnepélyesen fogadják Zsigmond királyt és kíséretét, valamint ezekben a városokban megfelelő mennyiségben biztosítsák számukra a különböző szükségleteiket, és mindezt teljes egészében a vendéglátó költségére tegyék.

Zsigmond V. Henrikkel Londonban találkozott, aki hatalmas ünnepségekkel övezve igen tekintélyes, császári fogadtatásban részesítette őt. Az uralkodótalálkozót övező fényes ceremoniális eseménysorozattal és nagy értékű ajándékokkal reprezentálta V. Henrik Zsigmond számára a saját maga által betölteni kívánt hatalmi pozíciót a nyugat-európai politikában. Ugyanakkor politikai céljaik elérésének az érdekében mindkét uralkodónak egyaránt szüksége volt a másik támogatására. Ebből adódóan Zsigmond az angol uralkodóval szemben valószínűleg elállt a császári főhatalmának érvényesítési szándékától, és különböző fejedelmi ajándékokkal ő is elismerte Anglia európai nagyhatalmi szerepét. V. Henrik viszont, úgy tűnik, a saját politikai tekintélyét és Anglia erejét szimbolizáló ceremóniák lefolytatásán túl nem vállalt volna konfliktust Zsigmonddal, és minden bizonnyal nem hangoztatta nyíltan a német uralkodó szupremáciájának a megtagadását. Az angol uralkodónak ugyanis az volt a legfőbb célja, hogy a francia koronát is megszerezze. Zsigmondnak pedig mindenképp szüksége volt egy másik erős politikai hatalom támogatására az új pápa megválasztásához.

Megkezdődtek a tárgyalások közöttük, és V. Henrik látszólag elfogadta Zsigmond javaslatait a fegyverszünetre vonatkozóan. Mindeközben Zsigmond követei révén kapcsolatot tartott VI. Károly francia királlyal, hogy őt is rábírja a fegyverszünetre. A franciák viszont folytatták a hadi cselekményeket, már az angol szárazföldön, Wright-szigetén is partra szálltak. Erre reagálva az angolok megtámadták a Harfleurnél állomásozó francia flottát, és győzelmet arattak felettük. Az események fényében Zsigmond király egyelőre kénytelen volt beletörődni a béketárgyalások kudarcába, és az V. Henrikkel való szövetségkötés mellett döntött. Az akkor már a tengerparton tartózkodó angol uralkodóval végül Canterburyben találkoztak, és 1416. augusztus 15-én, rögtön az angol győzelmet követően aláírták a szövetségi szerződést. Zsigmond király a schisma megszüntetésének érdekében elismerte V. Henrik jogigényét a francia trónra, és katonai támogatást ígért VI. Károly és a Valois-ház ellen. Ugyanakkor V. Henrik is tisztában volt azzal, hogy a másik fél részéről a tényleges fegyveres beavatkozásnak nem lehetett reális esélye, Zsigmond ez utóbbi ígéretét egyfajta diplomáciai eszközként, az angol király meggyőzésére és támogatásának a biztosítására használta fel. A szerződés tehát inkább a két egyenrangú partner közötti kölcsönös politikai segítségnyújtásról és a hatalmi érdekszférák elismeréséről szólt.

Zsigmond király békeközvetői tevékenyége bizonyos értelemben mégis sikeresnek tekinthető, ugyanis Anglia és Franciaország a későbbiekben, 1416 októberében Calais-ban fegyverszünetet kötött egymással. Így az összecsapások szüneteltetése révén sikerült elérnie mind az angol, mind a francia uralkodó támogatását a zsinat folytatásához.