A magyar hajdúk 16-17. századi harcmodorára elsősorban a gyorsaság, a váratlanság, (...)

(...) a terephez való alkalmazkodás és a kemény helytállás volt jellemző, modern fogalmak szerint az irreguláris hadviselés. Ezt nem szabad a tömeghadseregek merev, kötelékben vívott elvárásai szerint értékelni. „Hírrel győz a had” – tartja egy 17. századi erdélyi közmondás. Valóban, a jó felderítés, az ellenség hadmozdulatainak ismerete, a saját hadállások titokban tartása már fél győzelem. Már Szun-ce kínai stratéga kiemelte ennek fontosságát. A honfoglaló magyarokról a kortárs bizánci uralkodó a következőt írta: „A türkök törzsei fürkészők, szándékaikat rejtegetők […]”

1628-ban pedig Leslie császári tábornok így nyilatkozott a magyarok hadviseléséről: „Felső-Magyarországon lehetetlen a hadviselés, nem kaphatunk megbízható híreket, csak akkor tudjuk meg az ellenség szándékát, amikor már végre is hajtja.” Az ősi alapelv tehát a hajdúknál is ugyanaz, mint honfoglaló őseiknél.

A felderítő katonákat abban a korban nyomjáró-nyomnéző, esetleg cirkáló katonáknak nevezték.

A jó felderítés, – amely szintén ősi harcmodora volt a magyaroknak – lehetővé tette az ellenség váratlan lerohanását. Basta levelében, amelyet a pápai nunciusnak ír, megemlíti, hogy a hajdúk Szolnok városát kétszer is „felverték és felgyújtották”, Huszt közelében 200 hajdú az éjszakázni készülő tatárokat úgy lerohanta, hogy 1300 lovat és más értékes dolgokat zsákmányoltak és kiszabadították a rabokat. Szepsi Lackó Máté pedig arról tudósít, hogy 1600-ban húsvét előtt a hajdúk éjjel „meghágták Eger városát, sok törököt levágtak”, majd június 16-án Gyula városát „meghágták, felverték, megégették”.

Az éjszakai támadást is igen kedvelték a hajdúk. 1604. október 15-én Pezzen ezredesre az út mentén éjszaka támadtak rá, és „hújj, hújj rá” kiáltással szétszaggatták a császáriak sorait.

1682-ben vasárnap éjszaka érkeztek Kassa közelébe Széplakig. Estig az erdőben lapultak, majd Kassához július 28-án éjjel 11 órakor érkeztek, 00:45-kor pedig az árok partjáig a kőfalak tövébe jutottak. A császáriak ekkor észrevették őket, de a forrás szerint „mentest kilőtték őket vártálló helyükből.” Ezután a kapukat kinyitották és utat biztosítottak a lovasságnak. Gyakorlatilag egy 9 évig erősített várat majdnem fél óra alatt foglaltak el.

Szolnokot és Eger városát szintén éjjel verték fel és égették fel a hajdúk.

Ha kellett, igen mélyen behatoltak ellenséges területre. 1592-ben Mehemed budai pasa levelében így panaszkodott: „Erdőről erdőre, nádból nádra, lopó módra a konstantinápolyi utakra jövén az úton járó törököket reájuk ütvén, néha viszik, néha fekete orczával szaladnak.” Érdekes, hogy nemcsak a rajtaütésről ír a pasa, hanem arról is, hogy ha kell, a hajdúk visszavonulnak, amint azt a szükség megkívánja. Pálffy Miklós, amikor a boszniai, a szigetvári, a pécsi és más török vezérek ellen indult, 3500 hajdút küldött az eszéki híd felégetésére. A hajdúk „eleikbe menvén nagy hosszan, két felől puskásokkal az erdőt meg és beállták.” Másnap az oda érkező, hosszan elnyúló menetelő török sereget két oldalról kezdték lőni. Ez erősen hasonlít a Pezzen ezredes császári sereg legyőzéséhez.

Mindez jelenti a hadszíntér megválasztását is, amely nyilvánvalóan kedvező az egyik hadsereg és kedvezőtlen a másik számára. 1599-ben a törököket hajón a Dunán lemenve támadták meg Tolnában. Ráadásul még egy zsoldot vivő török hajót is elfogtak, így jelentős zsákmányhoz jutottak.

A hajdúkra különben is jellemző volt a terephez való jó alkalmazkodás. Thurzó György 1594-ben azt írta az esztergomi táborból, hogy „immár magyar gyalogot kellett vinni az sáncban, kik most is inkább tudják oltalmazni az sáncot, mint a németek.” Majd 100 évvel később Grimani 1686-ban hasonlóképpen vélekedett a hajdúkról. A tereptárgyakhoz való alkalmazkodásuk magyarázza azt is, hogy nem lehet merev kötelékharcra szorítani a hajdúkat. A zárt rendben való tömeges felállásra és a nyugati pikák (hosszú gyalogos lándzsa) használatára nem voltak hajlandók. Ez nem azt jelenti, hogy „gyengébbek” a nyugat-európai pikásoknál, hanem másféleképpen harcolnak. A sáncokban és várakban nagyobb harcértéket képviseltek a hajdúk, mint az ott hely hiányában felállni nem tudó pikások. A különböző csapatok harcértékét a konkrét feladat és körülmények figyelembevételével kell értékelni, nem pedig egymáshoz hasonlítani. Az egyéni kezdeményezőképesség és helyzetfelismerés különben is jellemző volt a hajdúkra.

A hajdúk képesek voltak téli hadviselésre is. Rhédey Ferenc 1604. december közepén támadott és 15 várat foglaltak el, köztük Szécsényt, Nógrádot, Drégelyt, Korponát. 1604. december 30-án Lippai Balázs hajdúi hajnalban támadtak a télre elszállásolt császáriakra, majd nagy pusztítást okoztak. A segítség beérkezése után gyorsan visszavonultak. 400 zsoldos és 25 hajdú halt meg ebben az összecsapásban. Szintén a hagyományos magyar harcmodorra utal, hogy ha kell, gyorsan vissza is vonulnak. A honfoglaló magyarokról ugyanezt említik a források, de 1285-ben Ottokár von Steier Albert herceg magyarok elleni hadjáratáról is úgy ír, hogy „ebben a hadjáratban hol futni, hol támadni kell.”

A hajdúk megismétlik rajtaütéseiket és kíméletlenül pusztítják-üldözik a futó ellenséget. Bocskai egyik levelében írja „most egész hadam mindenütt utána vagyon kísérőben, ölik, vágják mindenütt őket.” Bölcs Leó bizánci császár pedig a honfoglaló magyarokról írta, hogy: „nem elégednek meg az ideig-óráig való üldözéssel, hanem egészen addig üldözik az ellenséget, amíg meg nem semmisítik.” Freisingi Ottó püspök pedig az 1146-os Lajta menti csatával kapcsolatban írta, hogy: „a győztes magyarok a Fischa-folyóig üldözték a menekülő német sereget.” Thurzó Kristóf 1605. április 20-án írta Thurzó Szaniszlónak, hogy „ma 9 órakor Basta generális kvartírt kért […] azonban már küldi követit, hogy be nem jön immár forró seggen vagyon.” Az őt üldöző magyarok gyorsan követték a menekülő császári csapatokat.

A hadszíntér hirtelen áthelyezése is jellemző a sztyeppi hadviselésre. Illésházi István azt írja levelében Bocskainak: „Ausztriát kellene jobban bántani, Bástát azzal talán általvihetnénk a Dunán.” A hadszíntér Ausztriába, Morvaországba és Sziléziába való áthelyezése így mentesítette az igencsak elpusztult magyarországi területeket, amelyek már nem voltak képesek élelmiszerrel támogatni a magyar csapatokat. A hadművelet sikerült is, és Bocskai csapatai Bruck környékén a császár „mulatókertét dúlták”, és még Prága környékén is portyáztak. Rudolf a palotája ablakából láthatta az égő települések füstjét. A lélektani hatás sem maradt így el. A hajdúktól mind a törökök, mind a császáriak nagyon féltek. 1566-ban Lazarus Schwendi említi, hogy „a hajdúk rettenetesen harcolnak”, és amikor Nagyváradot a törökök visszaadták Bocskainak, a török vezér azt üzente, hogy „csak akkor vonulnak ki, ha Halasi Fekete Péter hajdúi elhagyják Bihart.”

A hajdúk elszántságát, keménységét az Osgyánnál végbement Németi Balázs által végrehajtott hőstett is igazolja. Azért, hogy Bocskai fő hadainak útjából elterelje a császári hadsereg figyelmét, másfélnapi csata után és egy egész éjszaka után, amikor fejjel lefelé lógatták, sem árulta el a főbb csapatok helyét. Amikor a kivégzéshez kísérték – bár megkötözött kézzel volt – kikapta a hóhér kezéből a pallost és katonához méltóan harcban halt meg.

A hadszíntér megváltoztatása, a gyors mozgás, az ellenfél csapatainak megkerülése szintén jellemző volt a hajdúkra. 1605. október 28-án Szombathely térségében meglepték és szétszórták a pápai ezredet, 800 bolognai puskát és 35.000 forintot zsákmányolnak.

Minden korabeli forrás megemlékezik arról, hogy a hajdúk nagyon jó lövők. 1605-ben Szamosújvár ostroma alkalmával Szamosközy István felidézi, hogy „erős jól irányzott tűzzel” győzték le a császáriakat. 1682-ben pedig a kassai fellegváron ütöttek rajta a hajdúk és „mentest kilőtték várt álló helyükből” a császári katonákat. Amikor a gyalog hajdúkat lovasítják, akkor is puskával látják el őket, nem pedig kopjával. Lóháton ugyanis igen nehéz mind öklelni, mind lándzsával döfni. A kopjás-lándzsás lovas harc másféle védőfelszerelést is igényel, mint a puskás. Az igen hatékony lövészeket ezáltal megtartották.

Nagy Szabó Ferenc marosvásárhelyi polgár pedig a Székely Mózes elleni harcok kapcsán szintén a hajdúk találékonyságát és jó helyzetfelismerését írta le. Amikor ugyanis elfogyott a golyójuk, késsel levágták a rájuk lőtt tatár nyílvesszőkről a tollat, és puskacsőbe dugván a nyilat úgy lőtték vissza. Amikor a tatárok meglátták, hogy a nyilak toll nélkül az íjak hatótávolságánál messzebbről szállnak feléjük, rögtön megfutamodtak.

A terephez való jó alkalmazkodásuk pedig évszázadokkal megelőzte a nyugati hadseregeket. A hajdúk ugyanis sokszor földre hasaltak az ellenség lövésekor. A hatvani csatában, 1594-ben Szepsi Lackó Máté a következőt írta erről: „az egész magyar gyalogság földre borult és semmi kár nem lött bennük, azután mind talpra állván, úgy kezdődtek harcolni és lőni.” Ez a szokásuk azonban 1672-ben Batiz-Vasvárnál a vesztüket okozta, mert a dunántúli lovasság, nem ismervén ezt, azt hitte, hogy az első ellenséges sortűz leterítette a hajdúkat, és a szárnyakról rögtön megfutott. Így a hajdúk egyedül maradtak a csatában.

A józan észszerűség tehát jellemző volt a hajdúkra, szemben a „formai idomítással”, amely a nyugati reguláris ezredeket jellemezte. A kétféle harcmódot azonban nem szabad egymáshoz hasonlítani és egymáshoz viszonyítva értékelni. A valóságban mindkettőre szükség van. Buda ostromakor is a hajdúkat felderítésre, portyázásra és az ellenség váratlan megrohanására használták. Pont erre voltak legjobban alkalmasak.

A hajdúk tehát a 16. és 17. században sajátosan magyar gyalogosok voltak. Bár többféle hajdú csapatot ismerünk (szabad hajdúk, uralkodói alkalmazásban harcoló hajdúk), a harcmodoruk és a fegyverzetük ugyanaz volt. Még az ellenség is elismerte harcértéküket, és még a magyarokat nem kedvelő Basta generális is írta egy levelében, hogy ha valaki a törökök ellen indulna, minél több hajdút vigyen magával. Harcértéküket azonban erősen befolyásolta, hogy korszerű vagy elavult lőfegyverekkel vannak ellátva. Sajátos megjelenésüket, közösségeiket és településeiket a török Magyarországról való kiűzése után is sokáig megtartották.

 

Felhasznált irodalom:

 

Bocskai István: Levelek. Szerk.: Benda Kálmán. Budapest-Bukarest, 1992.

Csillag Ferenc: Kardok történelmünkben. Budapest, 1971.

Dr. Hidán Csaba: Régi magyar fegyverek- nemcsak hagyományőrzők számára. Budapest, 2018.

Dr. Újvári Miklós: A Délkelet-ázsiai harci művészetek. Budapest, 1986.

Erdély öröksége. Erdélyi emlékírók Erdélyről III. Tűzpróba 1603–1613. Szerk. Makkai László. Budapest, é. n.

Eszes Máté: Híres bajvívások, hírhedt párbajok. Budapest, 1988.

Forgács Balázs: Gerillák, partizánok, felkelők. Budapest, 2020.

Hidán Csaba – Szőllősy Gábor: Fegyver- és lószerszámgyűjtemény a tápiószelei Blaskovich Múzeumban. Szentendre, 2008.

Hidán Csaba László: Fegyverek magyar kézben. Budapest, 2015.

Hidán Csaba László: Könnyűlovas fegyverzet és hadviselési mód a 11-14. századi Magyarországon. Bölcsészdoktori Értekezés, Debrecen, 2008.

Hidán Csaba László: Középkori fegyverzet és harcművészet a Kaukázus térségében és magyar hasonlatosságai. In: Magyarország és Azerbajdzsán – A kultúrák párbeszéde. Budapest, 2008.

Hősök - Akik a nemzetért éltek, haltak. Budapest, 2008.

Jánváry Zoltán- Hidán Csaba: Vitézek, Köröstárkány-Kápolnásnyék, Kárpátia Stúdió, 2020.

Nagy László: Hajdúvitézek. Budapest, 1983.

Rózsa György: Magyar történelemábrázolás a 17. században. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1973.

Szerk.: Kosáry Domokos: Magyarország története képekben III. kiadás. Budapest, Gondolat, 1977.

Kőhalmi Katalin: A steppék nomádja lóháton fegyverben. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1972.

Varga Csaba Béla: Nepál harcosai. Budapest, 2008.