A tavaszi hadjárat komáromi szakaszában, 1849. április 19-én Nagysalló mellett fényes győzelmet arattak a honvédek. 

Korábbi fiaskóit követően Klapka György vezérőrnagy itt végre megemberelte magát, és felnőve a feladathoz, Görgei Artúr vezérőrnagy távollétében derekas módon vezényelte le az ütközetet. A magyar fősereg I. (Klapka), III. (Damjanich János vezérőrnagy) és VII. hadteste (Gáspár András vezérőrnagy) április 15–17. között érte el a kiáradt Garamot, s hozzákezdett a partváltás előkészületeihez. Klapka hadteste Kálna, Damjanich Óbars, míg a VII. hadtest műszaki alakulatai Zsemlér mellett fogtak hídverési munkába. Az I. és a III. hadtest április 18-án váltott partot a Garamon, ám a VII. hadtest csak másnap kezdte meg a folyamátkelést.

Megérkezett a debreceni detronizáció híre, ami nem aratott osztatlan sikert a tisztikar soraiban, főleg azok között, akik 1848 előtt a császári-királyi hadseregben szolgáltak; így példának okáért április 24-én Gáspár tábornok akasztotta szögre szablyáját és jelentett beteget, hadtestét Poeltenberg Ernő ezredes vezette tovább. Ekkortájt kapta azt a feladatot a fővezér bátyja, görgői és toporczi Görgey Ármin őrnagy, hogy – egy kombinált zászlóaljból, egy század Miklós-huszárból, egy szakasz utászból és két hatfontos lövegből álló – „száguldó csapatja” a magyar fősereg szélső jobbszárnyát képezve vonuljon a felső-magyarországi bányavárosok megszállására, valamint biztosítsa a hadsereg hátát és utánpótlási vonalait.

Klapka ezen sorokat jegyezte fel élete egyik legszebb győzelméről: „Sejtelmünk sem volt az ellenség közellétéről, amidőn egyszerre előcsapatomból néhány huszár jött lóhalálban, azzal a jelentéssel, hogy az ellenség nagy erővel Nagysallót tartja megszállva. Legott leszálltam a kocsimról, lóra szöktem, s az elővéd legkülső vonaláig lovagoltam, hogy személyes meggyőződést szerezzek magamnak ennek a hírnek a valódiságáról.

Valóban ott találtam az ellenséget, amint éppen Nagysalló falu kijáratát megszállani s a falu mögötti dombokon seregének zömét csatarendben kifejteni kezdette. Nem volt nehéz, hogy az emelkedett pontról, ahol állottam, seregének erejét hozzávetőleg megbecsüljem: úgy tizenöt-tizenhatezer főre rúghatott.

Határozatommal legott készen voltam. Tudósítottam Damjanichot, aki hadtestével utánam jött, az ellenség jelenlétéről, s kértem őt, hogy tőlem balra vonuljon fel.

Mihelyst Damjanich első osztályai a harcvonalba értek, s engem támogatni képesek valának, azonnal megadtam a jelt a támadásra.

Kezdetét vette a véres nagysallói csata, amelyben mi hatórai nehéz küzdelem után győztesek maradtunk. Az ellenség visszavonulása rendezetlen futássá fajult, amint megérkezett a VII. hadtestnek egy lovasdandára, amely a Garam felől jőve, megeresztett kantárral oldalába tört, éppen, amikor már kezdett állásából kimozdulni.

A Nagysallónál kivívott győzelem a legdöntőbb volt minden eddigiek között. Az ellenség a legnagyobb sietséggel és erőfeszítéssel tudott hét dandárt összehozni, amellyel a Komáromba vivő utat el akarta előlünk állani. Szándékát meghiúsította a magyar csapatok vitézsége, s csak alig sikerült neki a Vágon túl újra összeszedelőzködni. Egy erős ellenséges csapatot, mely kissé megkésve abban a pillanatban érkezett meg, amikor a nap sorsa már el volt döntve, s amely minket oldalba és hátba akart fogni, könnyűszerrel szétrobbantottunk s bajtársai sorsára juttattunk.”

Cserneki és tarkeöi Dessewffy Arisztid ezredes hadosztálya elsőként érkezett be Nagysallóra. A környéken a báró Ludwigh von Wohlgemuth altábornagy vezetése alatt álló, sebtében felállított császári tartalékhadtest hat dandára állt, a következő személyek parancsnoksága alatt: Valentin Veigl von Kriegeslohn vezérőrnagy (Bese), Anton Herczinger vezérőrnagy (Cseke), Anton Strastil von Strassenheim ezredes, lovag Ferdinand Dreihann von Sulzberg ezredes és Bernhardt Theissing vezérőrnagy (Nagymálas), Franz Perin Edler von Wogenburg ezredes (Köbölkút). Wohlgemuth parancsára a Strastil-dandár az I. hadtest részeit kivetette Nagysallóról, mire Klapka a falu visszavételét határozta el és Damjanich támogatását kérte, aki a Józef Wysocki ezredes vezette hadosztályt bocsátotta rendelkezésére. Klapka a Dessewffy-hadosztály Dipold Antal alezredes parancsnoksága alatti dandárát a hölvényi erdőn át a Nagysallótól délnyugatra fekvő Zálogos-erdő felé küldte, kazinczi és alsóredmeczi Kazinczy Lajos alezredes hadosztálya pedig az országút mentén Nagysalló északi széle, tőle balra a Wysocki-hadosztály Nagysalló északkeleti szegélye felé nyomult előre, míg Nagysándor József vezérőrnagy lovassága „az ellenség bekerítése ellen biztosított”. A tartalékot képező Bobich János alezredes-féle dandár a Fakóvezekénytől északra fekvő magaslatokat szállta meg a hölvényi erdőnél, a III. hadtest Knezić Károly ezredes hadosztálya pedig Hölvénytől északra állott fel. Délelőtt 11 órakor a Kazinczy- és a Wysocki-hadosztály kemény harcok árán kiszorította a Strastil-dandárt Nagysallóról, amely a településtől délnyugatra foglalt újabb állást. Ezt követően Damjanich és Klapka az utcai harcokban összekeveredett kötelékek rendezésével foglalatoskodtak és azokat Nagysalló délnyugati kijárata felé vezették, hogy Nagysándor huszárjaival együtt kivessék a császáriakat újabb állásaikból.

Vargyas Endre patetikus leírása szerint „a magyaroknak egyáltalán nem volt szokásuk az időt hosszu lövöldözéssel vesztegetni; a támadás e hadjáratban mindig gyorsan rohamra ment át s a szurony döntötte el a küzdelmet. Igy történt most is.

Vitézeink szakadatlan »éljen« kiáltások közt vonultak előbbre és előbbre az ellenség ágyúgolyói közt s a város alá érve, heves utczai harcz fejlődött ki. (…)

Iszonyu vérengzés fejlődött itt ki most. Minden házat, minden sövényt ostrommal kellett bevenni. A vörössapkások hatalmasan működtek s daczára, hogy az ellenség a közel fekvő magaslatokról granátokkal s röppentyükkel boritották el az elfoglalt utczákat, a neki hevült honvédek, vitéz parancsnokaik példái által buzditva, rendületlenül megállották a harcztüzet s nyomról nyomra haladva, elvégre is kiverik az ellenséget a városból.”

Hegyesi Márton a szegedi 3. fehértollas honvédzászlóalj Nagysallóra való benyomulásáról érzékletes képet festett: „Földváry [Károly alezredes,] a zászlóalj parancsnoka rövid csatározás után délelőtti 10 óra tájban rohamot vezényelt a zászlóaljnak s a zászlóalj »éljen a magyar!« kiáltással benyomult N.-Salló utczáiba. Az egész hadjárat itt történt meg először, hogy a szuronyharczot az ellenség elfogadta, elfogadta pedig egy mellékutczában egy zászlóalj, kényszerűségből, mert megtorlódva nem tudott menekülni s így kénytelen volt szembe állani. Volt is aztán itten mészárlás, elannyira, hogy a szűk utczában holttest holttestet ért. (…) Az ellenség utóvégre is kétségbeesetten futásra fordította a dolgot s honvédeink ennek üldözésében egymagukban keresztül törtek a helységen, egészen a helység tulsó végén levő temetőig.”

A Strastil-dandár kiszorult Nagysallóról, s a falutól délnyugatra vett fel újabb állást, mire a tájékozatlan Wohlgemuth bevetette a Dreyhann-dandárt, ám mindkét támadó csoportosítás véres fejjel takarodott ki Nagysallóról. Ekkor Felix Jablonowski vezérőrnagy ismét Nagysallótól délnyugatra állította fel e két dandárt. A császáriak már az ütközet félbeszakítását tervezték, amikor a Herczinger-dandár a magyar jobbszárnya rontott és Dipold alezredes csapatait a hölvényi erdőig nyomta vissza. Az I. hadtest tanult korábbi hibáiból, így Bobich alezredes rendezte a hátrálókat, s ezután az „ánglius oroszlán”, Guyon Richard vezérőrnagy – Komárom kinevezett parancsnoka, aki csak másnap jutott be az erődbe – átvette vezetésüket, megállította és visszavetette Herczingert, s e küzdelemben tűnt ki a debreceni 28. és a zalai 47. honvédzászlóalj. Guyonról külön is említést tett Szalkay Gergely százados, a veszprémi 6. honvédzászlóalj parancsnoka: „Egy karcsu deli lovag nyargalázott itt közöttünk szép angol paripán, polgári köntösben, és zsidós sapkával fején, és lovagvesszővel kezében, mindig ott; hol leghevesebb volt a csata, hol legsűrűbben bömbölt a halál; tört magyar szavakkal buzdítva s bátorítva honvédeinket »elereé elereé! batrán! batrán! elereé magyár! szurony szegeé! ha gyün lovas massen formier! [Vagyis: tömeget alakíts!] elereé!« – ezek voltak szavai. És ez egyszerű lovag a lovag vesszővel kezében Guyon volt, a csatának lelke. Ő volt, ki mindenütt jelenlétével, hideg s rettenthetetlen bátorságával, bátorságot öntött a félénkbe, új életet a már csüggedőkbe, és gyors segélyt varázsolt oda, hol gyenge volt az erő; szóval ő eszközölte győzelmet!”

Délután három óra körül Jablonowski hadosztálya visszavonuláshoz készülődött, ám meg akarta várni, hogy a Veigl- és Perin-dandár Jászfalura érjen, és csatlakozzon a zömhöz. Ekkor jelent meg jobb oldalában a Poeltenberg Ernő ezredes vezette VII. hadtest lovassága és egy lovasütege, amely reggel kelt át a Garamon a zsemléri hídnál. Gáspár hadteste zömét Nagysallótól balra vonultatta fel, lovassága és tüzérsége pedig a III. hadtest támogatására indult. Tüzérsége remekül működött, mialatt Waldberg Károly őrnagy csapatai az ellenséget Nagysalló kiürítésére kényszerítették. Az ellenfél tüzérsége hiába próbált újabb tüzelőállást foglalni, a VII. hadtest tüzérsége előnyomult, így tanácsosabbnak látszott a hátrálás. Poeltenberg erői – a 4. Sándor-huszárezred és lovasütegei – Nagysándor lovasságához csatlakoztak, így kapták jobbról oldalba a császáriakat. Állandó üldözés közepette az ellenség Nagymálasra hátrált. A magyar lovasság indult támadásra, az úton két és fél üteg végezte munkáját, balról pedig a gyalogság is megindult, hogy a falut átkarolja. A nagymálasi erdőből ekkor bukkant fel két császári zászlóalj, de támadásuk összeomlott a magyar tüzérség tüzében, s Nagymálast kénytelenek voltak feladni. Zámbelly Lajos táborkari alezredes, a VII. hadtest táborkari főnöke átvette az itteni alakulatok feletti parancsnokságot, és két zászlóaljat a nagymálasi erdőbe vezényelt, hogy onnan a császáriakat kipiszkálja. A balszárnyon álló Gáspár egyesült Zámbelly oszlopával, és Farnádig kergette a császáriakat, ahol tüzérsége elől az ellenség zöme Jászfalu, kisebb része a csekei erdőbe vonult hátrébb, nyomukban a két magyar hadtest lovasságával. Csak a VII. hadtest huszárjai vagy 100 foglyot ejtettek ekkor.

Az ütközet véres valóságát közvetlen közelről tapasztalta meg szentkirályszabadjai Karsa Ferenc őrmester (hajdúsági 52. honvédzászlóalj), aki az alábbiakat rögzítette naplójában Nagysalló visszavételéről: „Damjanich átlátta, hogy csak a szurony dönthet, tehát mihelyt Nagy Sarlóról az ellenséget kiszorította, menten utasította Klapkát, hogy az I. hadtest haladék nélkül szuronnyal támadjon az ellenségre. Klapka végig vágtat a zászlóaljak előtt parancsolja az előnyomulást, az utána lovagló táborkari tisztek kiabálják: »Fiúk! Ma van [pontosabban előző nap volt] a fiatal osztrák császár nevenapja, jól lőjjetek ám a tiszteletére!« Csatárláncban közeledtünk a felénk mozgó ellenséges tömegek elibe (…) Úgy látszik, hogy az ellenséges gyalogság is kész a szurony csatát velünk felvenni. Mind a két fél csatárlánca megkezdi a tüzelést, de az ellenség nyomról nyomra húzódik vissza. Hátul megszólal a dob, a tömegek szurony harcra készülnek. Egybe szaladunk s a következő percben a három zászlóalj a gránátos tömegekre veti magát. A rohamot egy óriási sortűz fogadja, de mert a rohanó honvéd zászlóaljak egyike se lassúdik, a gránátosok futásnak erednek (…)” A szerteszét heverő holttestek nem épp szívderítő látványról Szalkay Gergely megjegyezte: „Borzasztó a csata mind; de ez nagyszerűen borzasztó volt. – Halommal feküdtek itt a holtak és haldoklók a merre a szem látott mindenütt. Itt egy kéz, a másik láb nélkül, amott két-három gránátos hever egymáson egyik halva már, a másik félkönyéken kérve a halált, amott ismét egy másik ég felé nyújtott kezekkel könyörög, hogy rá ne tapossunk. – Itt egy ló, lovag nélkül, amott egy másik lovagjával együtt hevernek egymáson, félig élve és nyögve, félig meghalva. Itt egy ágyú, amott egy lőszeres szekér tört kerekekkel, vagy ellőtt s lerogyott lovakkal. S a merre néz az ember mindenütt vér, mindenütt halál! és az ember mindezt borzadás nélkül, mintegy kedvtelve nézi ott, mintha éppen úgy kellene lennie; míg hon, ha rágondol és vissza varázsolja emlékeibe e borzasztó csata téreket, felborzad s égfelé állnak hajszálai! és azt kérdi miért kellett annak úgy lennie? – Isten! Te tudod ki idézte elő, mi-e vagy azok, kik népeid legszentebb jogait lábbal tiporják?” Józef Wysocki ezredes visszaemlékezésében örökítette meg, hogy „az ellenséget lehetetlen volt beérni, meg kellett elégednünk annak látványával, hogy a szembenlévő dombháton páni gyorsasággal és rendetlenül vonul vissza. (…) A Nagysalló ellen intézett rohamban a lengyel légió rendkívül kitüntette magát, szuronyt szegezve haladt elöl. Damjanich ezért nyilvánosan mondott köszönetet, és valamennyi magyar tábornok elismerő szavakkal szolgáltatott igazságot a maroknyi vitéz csapatnak.” Gróf Leiningen-Westerburg Károly ezredes, a III. hadtest egyik dandárparancsnoka pedig a nagysallói fényes diadalról jegyezte fel e sorokat: „Az ellenség szétrobbantva és demoralizálva (...) A hadsereg lelkesült hangulata. (...) Ifjú hadaink megdöntötték az ellenség legjobb csapatait.”

Klapka az egyik tüzértiszt helytállását külön kiemelte: „amidőn kezdődött a végküzdelem jobbszárnyunkon, mikor a segédcsapatok még nem érkeztek meg, az ellenség oly erősen nyomta a 28. zászlóaljat, amely már sok emberét vesztette el, hogy az mind gyorsabban-gyorsabban kellett hogy hátráljon, s nem volt képes többé állásban maradni. Voigt [Vilmos] főhadnagy Bobich dandárában ütegparancsnok, átlátva e visszavonulás kiszámíthatatlan hátrányait, felszólítja a honvédeket, hogy az ő ütegét az erdő visszafoglalása végett kísérjék. Ajánlata tetszéssel találkozik. Galoppban vágtat ütegével [, az 1. hatfontos lovasüteggel] az ellenség elé, s attól alig kétszázlépésnyire állást foglal, megtisztítja az erdő peremét, dacára a leghevesebb puskatűznek, melyet ellene irányoznak, s mely több tüzért és lovat leterít. Most a 28. zászlóalj szuronyt szegezve rohan előre, és az erdőt rövid idő alatt elfoglalja. Néhány pillanat múlva ugyanaz az üteg majdnem minden lőkészletét elhasználta már; az ellenség már kezdett hátrálni, csak néhány kitűnő jó helyen felállított ágyúja állott még, heves tüzelést folytatva a mieink ellen. Voigt, anélkül, hogy csak egyetlen lövést is tett volna, amaz üteghez a lehető legkisebb távolságra nyomult, s néhány kartácstűzzel annyira kihozta azt sodrából, hogy az onnan kénytelen volt sietve elmenekülni, és két szerkocsiját cserbenhagyni, amelyeknek tartalmát aztán Voigt azonnal az osztrákok további lövetésére használta fel.”

A fővezér ezen alkalommal is a távolból figyelte az eseményeket: „Én is Léván maradtam, bár éppen Zsemlérre akartam lovagolni, hogy a hídverés befejezését s a VII. hadtest kétharmadának átkelését siettessem, mikor meghallottuk az első ágyúlövéseket. Személyesen akartam ugyanis részt venni az ütközet vezetésében, de csak akkor, ha határozottan rossz fordulatot vesz; s éppen azért, hogy kéznél legyek, nem volt szabad a főhadiszállást elhagynom, mivelhogy a lévai régi vár kiemelkedő romjairól jobban meg lehetett figyelni a csata menetét, mint bármilyen más közelebb eső pontról.”

Magyar részről a tüzérség mellett a szegedi 3. (fehértollas), a kassai 9. (vörössipkás), a lévai 17. – „mely ritka hősiességgel vivott” –, a debreceni 28. és a zalai 47. honvédzászlóaljak, a győri 19/III., a debreceni 39/III. és az eperjesi 60/III. sorgyalog zászlóaljak, valamint a lengyel légió katonái tüntették ki magukat. A császáriak jelentős veszteségeket szenvedtek, hiszen halottakban, sebesültekben és foglyokban mintegy kétezer embert veszítettek, míg a magyar véres veszteség 300 főt tett ki. A nagysallói diadalt ábrázoló festményén Than Mór megörökítette a császári gyalogság üldözését, amelyen láthatók a huszárok rohamát vizslató kassai vörössipkások, fejükön zsákmányolt gránátos medvebőr süveggel. Csupán egyetlen ilyen császári-királyi csapattest küzdött Nagysallónál, a lovag Joseph Hora von Oszellovitz őrnagy parancsnoksága alatti gránátos zászlóalj, amely korábban a császári udvartartás őrizetét látta el, és „futása közben igen nagy szám vagdaltatott le, különösen az Olmützből éppen akkor érkezett gránátosok tömegben estek el, kiknek holttesteikkel fedve van a harcmező.”

Még a honvédek is átérezték a győzelem nagyságát, hiszen a lévai 17. honvédzászlóalj 1. századának egyik őrmestere, a 15 esztendős güntherheritzi Büttner Emil is így számolt be édesanyához intézett levelében: „Újra egy nagy és elhatározó csata, melyhez hasonlóan ő császári és királyi felsége hős serege nemigen sokszor veretett meg.”

Klapka nagysallói győzelmének eredményeként Wohlgemuth tartalékhadteste Érsekújvár felé hátrált, és a honvédek megindulhattak Komárom felé.