A szilvesztert és az újévet abban a formában, ahogy a mai városi ember ünnepli őket, talán joggal nevezhetjük a naptár legmodernebb és legurbánusabb ünnepének, azonban tévedés volna azt hinni, hogy a naphoz kapcsolódó szokásaink, a számtalan közismert babona nem tekint vissza évezredes múltra.

Talán minden olyan civilizáció, amelyben létezik a mezőgazdasági munkák újra és újra elölről kezdődő ciklusa, ismert valamiféle újévi ünnepet, egyszerűen azért, mert az évnek el kell kezdődnie valahol, és ez az új kezdet, a régi év halála és az új év születése könnyen telítődik megannyi szimbolikus jelentéssel. A mi újévünk akkor jött létre, amikor az év első napja legelőször került január első napjára. Aránylag pontosan meg tudjuk mondani, mikor történt ez. A mi naptárunk a rómaiak naptára, és ők az év kezdetét a köztársaság kor derekán helyezték január elsejére. Korábban a római év március elsején kezdődött, ezt a rendszert őrzik nevükben az év utolsó hónapjai, szeptembertől decemberig, hiszen a december szó tizedik hónapot jelent.

Nem tudjuk megmondani, miért esett a rómaiak választása éppen erre a napra. Nem kapcsolódik hozzá egy sem az év nagy, csillagászati fordulópontjai közül, nem esik egybe semmiféle mezőgazdasági munkával, nem különbözik semmiben az év számos hétköznapjától. Egyedül talán az kölcsönzött neki némi szimbolikus jelentőséget, hogy a hónap Ianus istenről volt nevezve, a kétarcú római istenségről, akinek egyik arca előre, a jövőbe, a másik hátra, a múltba tekintett. A rómaiak eleinte kerülték a lármás ünneplést e napon, sőt, munkával töltötték, hiszen az újév hiedelmeinek gerincét mindig is az az elképzelés adta, hogy amilyen az első nap, olyan lesz az egész év. A naphoz kapcsolódó szokások többsége éppen ezt célozta, hogy kedvező előjelet biztosítson az egész évre: az emberek boldog újévet kívántak egymásnak, édességeket ajándékoztak, nem nagy értéket: aszalt gyümölcsöket, egyszerű agyagmécseseket. Pénzt is, de eleinte csak kis értékű aprópénzt, amilyenek nem is olyan régen a szilveszterkor árusított műanyag játékpénzek voltak. A kapukat zöldellő ágakkal díszítették. A hétköznapoktól leginkább elütő szokás az volt, hogy e napon nem csupán megengedett, hanem már-már kötelező volt a szerencsejáték.

Ez az egyszerű, szerény ünnep az évszázadok során Róma legnagyobb ünnepévé nőtte ki magát. A kereszténység térhódítását követően, a IV. századtól tapasztaljuk, hogy a forrásokban egyre több szó esik az újév napjáról, még olyan provinciákban is, ahol ez az ünnep korábban ismeretlen volt. A változás oka alighanem a vallás változása: az év korábbi fő ünnepei, mindenekelőtt a Saturnalia, pogány istenek ünnepei voltak, ezeken keresztények nem vehettek részt. Az újév ünneplésében azonban kevés vagy semennyi szerep sem jutott az istenek kultuszának. A IV. század végére az újév ünneplése már három napig tart, és a Római Birodalom leglátványosabb ünnepévé válik. Ekkor már nem munkával készülnek az új évre, hanem az egykor volt aranykort próbálják néhány röpke napra felidézni. Az emberek lakomákat rendeznek egymásnak, és egyre gálánsabb ajándékokkal lepik meg barátaikat és munkatársaikat. A jelképes aprópénz helyett már aranyérme az elvárás, és az ajándékok értékes ezüst tárgyak. Meglehet, maga a Seuso-kincs is egykor egy extravagáns újévi ajándék volt. Bár vagyont érő ajándékok cserélnek gazdát, az ünnep mégis az aranykori egyenlőséget igyekszik felidézni: a rabszolgák sem dolgoznak, a foglyokról leveszik a bilincset, és szabadon kigúnyolhatók a gazdagok és hatalmasok, akár még a császár is. Továbbra is ügyeltek a kedvező előjelekre. Ebből a korból adatolták azt a ma is ismert babonát, mely tiltotta, hogy újév napján bármit, de különösen tüzet, kivigyenek a házból. Egyes vidékeken szilveszter éjszakájára asztalt terítenek, melyet gazdagon megraknak finomságokkal, s melyet magára hagynak éjszakára. Forrásaink nem egyeznek meg, abban, hogy a terített asztal célja a jó előjel biztosítása, vagy ez az asztal nem is hús-vér vendégek számára készül, hanem a holtaknak vagy a régi isteneknek.

Nem csak a házakban ünnepelnek, az utcákat is elárasztják az ünneplők. A városokon végigvonuló ünnepi menet jellegét, amely karneváli hangulatot kölcsönzött az ünnepnek, a helyi szokások és a kialakulóban lévő helyi hagyományok szabják meg. Volt, ahol a katonák egyfajta „pünkösdi királyt” választottak, pontosabban „újévi császárt”, s ő vonult végig a városon kíséretével, melyben még a női szerepeket is férfiak alakították. Máshol a pogány istenek vonultak fel, de a legkevésbé sem méltóságteljes módon: feketére mázolt arccal, rongyokból, szalmából tákolt jelmezeket öltöttek az isteneket megszemélyesítő jelmezesek. Az egykori kelta területeken, talán egy addig lappangó kelta hagyomány feléledéseként, állatjelmezeket öltöttek, amelyek közül a szarvas és a borjú alakját emelik ki a források. A felvonulók egyes városokban megálltak a házaknál, hogy a következő évre szóló jókívánságokkal és énekléssel hozzanak áldást a házra, természetesen kisebb-nagyobb ajándékokért cserébe. Úgy tűnik, hogy ez a játék a felnőttek, fiatal férfiak mulatsága volt, azonban a gyerekek sem maradtak ki mindenütt belőle, a kisázsiai Amasea városában például gyerekek járták a várost, akik ezüstözött almákat kínáltak megvételre borsos áron.

Bár az ünneplésnek általában nem volt különösebben pogány jellege, legalábbis annyiban, hogy a pogány istenek imádata nem igen képezte részét, azonban a fékevesztett dorbézolás, vagyonok elajándékozása olyanok számára, akik legkevésbé sem szorultak rá, mindez felkeltette az egyház nemtetszését. Mi több: a püspököket igen zavarta, hogy az ünneplők képtelenek voltak megindokolni, hogy igazából mit ünnepelnek, és mi értelme van groteszk rítusaiknak. Kevéssé tudta elfojtani az ünneplést ez az ellenzés, mert a világi hatalomnak nem akarózott csatlakoznia hozzá. Bíborbanszületett Konstantin császár részletes beszámolót ad arról, hogyan ülték meg az újévet a bizánci császári palotában. Alkalmasint bundás szőrmegúnyát viselő „gót”-nak öltözött színészek énekeltek „gót” nyelvű halandzsa éneket a császár dicséretére.

Így hát az újévi ünneplés és szokásai túlélték az ókort, de nem változatlanul, hanem folyamatosan megújulva. Nem mindig maradt önmaga, hiszen a középkorban rítusainak és szokásainak egy része áttevődött karácsonyra vagy farsangra. Új népek közé kerülve mindenki hozzáadta a maga örökségét, a karácsonyi tizenkét napot, ólomöntést, regölést, hejgetést, míg végül kialakultak minden népnek, tájegységnek, régiónak a maga szokásai, amelyekkel az újesztendőt köszöntötték, s amelyek máig köztünk élnek.