Bölcs Róbert, V. István magyar király (1270–1272) unokája 1295-ben pestisben elhunyt elsőszülött bátyja, Martell Károly, illetve annak egyetlen fiúgyermeke, I. Károly (Róbert) magyar király (1301–1342) helyett foglalhatta el a nápolyi trónt 1309-ben.

Apjától, II. (Sánta) Károly nápolyi királytól (1285–1309) az elsőszülöttségi jogokat VIII. Bonifác pápa (1295–1303) jóváhagyása mellett már bátyja halálát követően, 1295-ben megkapta. Sánta Károly halála előtt, 1308-ban tett végrendeletében később arról rendelkezett, hogy az általános örökösévé nyilvánított Róbert utódainak halála esetén másik fia, Fülöp ága (ún. tarantói ág), ha pedig az is kihalna, végrendeletének keletkezésekor élő fiaitól – vagyis a János hercegtől származó durazzói – utódok kövessék egymást úgy, hogy az elsőszülött gyermek megelőzi az utóbb világra jötteket, a fiúk pedig a leányokat. Sánta Károly végrendeletét pápai megerősítés nem követte, de miután VIII. Bonifác Róbert elsőszülöttségi jogait 1297-ben elismerte, ő pedig azonnal le is tette a hűbéresküt a pápának, a nápolyi trónt akadálytalanul megszerezhette.

A később magyar királlyá választott Károly (Róbert), aki mindössze hétéves volt apja elhunytakor, és kilenc, amikor Bölcs Róbertre az elsőszülöttségi jogokat ráruházták, ezek ellen nem tiltakozott, így amikor 1309-ben, az aktuálissá váló nápolyi trónváltás idején szót emelt az akkor regnáló V. Kelemen pápánál (1305–1314) valós elsőszülöttségét illetően, erre való hivatkozással könnyedén visszautasították. I. Károlynak, aki ekkor törvényesen még nem volt Magyarország királyává koronázva, szüksége volt a pápa és a magyarországi klérus támogatására, ezért mindössze apja nápolyi címének megőrzéséhez ragaszkodott: tiltakozott az ellen, hogy az egyébként calabriai hercegi címet viselő Róbert önkényesen felvegye a korábban Martell Károlyt illető salernói hercegi címet. Azt 1323-ig a pápához címzett leveleiben, 1323-tól pedig következetesen mindenütt maga használta, majd később saját elsőszülött fiára, I. Lajosra (1342–1382) is átörökítette, ezzel az igénycímmel is fenntartva a magyarországi Anjouk nápolyi trónigényre vonatkozó jogát.

Bölcs Róbert uralmára nem tört a későbbiekben sem, de kihasználta azt a helyzetet, hogy 1328-ban a nápolyi királynak nem maradt fiú utóda, és a nápolyi Anjouk többi, fiúgyermekekkel gazdagon megáldott – tarantói és durazzói – ága helyett a magáét akarta továbbvinni. Bölcs Róbert a két leányt (Johanna, Mária) hátrahagyó fia, Károly calabriai herceg halála (1328) után maga kereste fel I. Károlyt, hogy az ügyben tárgyaljanak. Károly – aki súlyos köszvénnyel küzdött, és nápolyi útját később emiatt többször kénytelen volt elhalasztani –, ekkor már nem a saját, hanem fiai lehetséges utódlásán gondolkodott. Hosszas, egészen 1333-ig nyúló tárgyalások során elérte, hogy másodszülött fia, András herceg Bölcs Róbert Johanna nevű unokáját – akit időközben, 1330. november 4-én a nagyapja húgával, Máriával együtt saját trónörökösévé nyilvánított – eljegyezze. I. Károlynak emellett arra is gondja volt, hogy többi fia (Lajos és István hercegek) számára is nyitva hagyja a lehetőséget Nápoly megszerzésére. A Bölcs Róberttel kötött utolsó megállapodás szerint abban az esetben, ha Johanna a házasságkötés előtt elhunyt volna, András hercegnek Máriát kellett volna feleségül vennie, ha pedig András halt volna meg az esküvő előtt, Johannának a magyar király szerződéskötéskor életben lévő fiai közül azzal kellett volna megházasodnia, akit I. Károly saját fiai közül erre kijelöl. Amennyiben András és Johanna a házasságkötésüket megelőzően szálltak volna sírba, Máriának a magyar király 1333-ban életben lévő fiai közül ahhoz kellett volna férjhez mennie, akit hozzá küldenek. A nápolyi és a magyar király 1333-ban megkötött házassági szerződését a pápa is megerősítette.

Ez a megállapodás a magyar udvar számára a lehető legelőnyösebb volt, ám nem rendelkezett arról, hogy a házasulandó királyi hercegeknek mi legyen a pontos titulusuk és szerepük. I. Károly talán nem is gondolt arra, hogy ez fontos lehet. Magyarországon ugyanis a nőági öröklés csupán akkor jöhetett szóba, ha fiági leszármazott nem volt, női örökös lévén pedig – miként azt később éppen Mária, I. Lajos leányának esete egyértelműen nyilvánvalóvá tette – a királyné férjét tekintették tényleges uralkodónak. Más európai dinasztiák és népek is ezt a gyakorlatot követték, hovatovább Nápolyban sem volt még soha arra példa, hogy nőági örökös foglalta volna el a trónt.

Ebből következően azután, hogy 1333-ban Johanna és András herceg eljegyzése megtörtént, I. Károly biztos lehetett abban, hogy másodszülött fia a Szicíliai–Nápolyi Királyság élére kerül. Ezt a feltételezést erősítette András és Johanna 1342-ben, nem sokkal I. Károly halálát követően megvalósult házassága is.

A bonyodalmak 1343-ban kezdődtek. Ez év januárjában Bölcs Róbert, aki súlyos beteg lett, végrendeletet készített. Végakaratában általános örökösévé unokáját, Johanna calabriai hercegnőt tette meg. Meghagyta azt is, hogy ha Johanna törvényes gyermek hátrahagyása nélkül hunyna el, a trón Johanna húgára, Máriára és gyermekeire szálljon. S ha Johanna törvényes utódok nélkül halna meg, a férje, András calabriai herceg maradjon hercegi státuszban, méghozzá a salernói hercegség titulusát kapja meg. Máriának kikötötte, hogy Lajos magyar királyhoz menjen nőül, azzal a feltétellel, hogy ha Lajos a cseh királlyal kötött egyezsége miatt Máriát már nem tudná feleségül venni, a hercegnő Fülöp francia király elsőszülöttjéhez, vagy annak halála esetén másodszülöttjéhez menjen hozzá.

Ez a végrendelet a magyarországi Anjouk tekintetében a korábbi szerződéshez képest András herceg mellett I. Károly egyetlen fiára, az időközben Luxemburgi Margittal már eljegyzett, illetve 1345-ben – kevesebb, mint egy hónappal András herceg halálát megelőzően – házasságot kötött Lajosra szűkítette a lehetséges trónutódlók körét.

Bölcs Róbert végrendeletét azonban – miként apjáét, Sánta Károlyét – pápai jóváhagyás nem követte, így a magyarországi Anjouk – miként azt 1348-ban VI. Kelemen pápa (1342–1352) maga is elismerte – jogszerűen formálhattak igényt a nápolyi trónra apjuk elsőszülöttsége, de az 1333-ban megkötött házassági szerződés okán is.