A 171 évvel ezelőtti eseményről Babucs Zoltán, az MKI Történeti Kutatóközpontjának ügyvivő szakértője írt cikket.

A császári-királyi főparancsnok, herceg Alfred zu Windisch-Grätz tábornagynak bizony alapos fejtörést okozott az 1849. március 24-én bekövetkezett losonci rajtaütés. Voltaképpen fogalma sem volt arról, honnan várja a magyarok támadását, így seregét Pest-Buda védelmére és a Komárom felé vezető északi utak biztosítására kívánta alkalmazni, vagyis erőit felaprózta.

1849 márciusának végén Egerben ismertette haditervét Klapka György ezredes, amely rendkívül merész volt, számos kockázati tényezőt tartalmazott – pl. idő előtt felfedhetik szándékukat –, de ismervén az ellenség hadvezetésének lassú reagálását, kivitelezhetőnek tűnt, ám ehhez minden hadtestparancsnok olajozott együttműködésére volt szükség. A sikert a honvédek körében rendkívül népszerű új, ideiglenes fővezér, Görgei Artúr tábornok személye is garantálta, aki páratlan éleslátásból, kezdeményezőkészségből, gyors helyzetfelismerésből és kérlelhetetlen szigorból már jelesre vizsgázott a téli hadjárat során. Klapka ideája szerint a Hatvan–Pest közötti országúton a megerősített VII. hadtest (parancsnoka: szeniczei Gáspár András ezredes) igyekezett a császáriakkal elhitetni, hogy a magyar főerők itt állnak, miközben az I. (parancsnoka: Klapka György ezredes), a II. (parancsnoka: Aulich Lajos vezérőrnagy) és a III. hadtest (parancsnoka: Damjanich János vezérőrnagy) a Jászságon és a Tápióságon keresztül hajtott végre oldalazó menetet, hogy az ellenséget Gödöllő térségében bekeríthesse.

E hadművelet kezdetét jelentette az 1849. április 2-i hatvani ütközet. Gróf Franz von Schlik altábornagy, a császári-királyi III. hadtest parancsnoka ekkor invitálta tisztjeit egy kis „magyar nyulászatra”, de kijelentése elbizakodottnak bizonyult. Gáspár hadtestébe ütközött, amely a III. hadtest Wysocki-hadosztályával együtt győzedelmeskedett Hatvannál, és estére magyar kézbe került a Zagyva folyó vonala. A veszteségek elenyészőek voltak, de a győzelem lelkesítően hatott a honvédekre.

Két nappal később, Tápióbicskénél majdnem kitudódott a magyar fél szándéka. Klapka óvatlanul beküldte elővédjét a faluba, ahol báró Josip Jelačić altábornagy, horvát bán császári-királyi I. hadtestének Rastić-dandára megfutamította a magyar elővédet és az I. hadtest honvédei pánikba estek. Görgei még idejében érkezett meg, gyorsan harcba vetette a III. hadtestet, így a tápióbicskei ütközet is magyar győzelmet hozott. Jelačić hiába jelentette, hogy utóvédjét nagyobb magyar erők támadták meg, Windisch-Grätz ragaszkodott eredeti elképzeléséhez, és maradt a gödöllői összpontosítás végrehajtása mellett. 1849. április 6-án ismét megingott az I. hadtest, csak Görgei tudta jobb belátásra bírni az elbizonytalanodott Klapkát, miközben Damjanich egyedül tartóztatta fel az ellenséges támadásokat. A II. hadtest is idejében beérkezett, de a várt, és a döntő győzelem elmaradt, mert a VII. hadtest nem avatkozott be a harcokba, s Windisch-Grätz Pest alá hátrálhatott.

1849. április 7-én nagyszabású díszszemlére került sor a gödöllői Grassalkovich-kastélynál, ahol a táborban tartózkodó Kossuth Lajos bizottmányi elnök is megtekintette a Feldunai-hadsereg csapatait. Mindezt a III. hadtest egyik hadosztályparancsnoka, Józef Wysocki ezredes – később vezérőrnagy – a következőkben örökítette meg: „a hadsereg elvonult Kossuth előtt, aki ekkor érkezett a főhadiszállásra. A díszszemle során a vezérkari tisztek karéjában álló Kossuth könnyed kalapemeléssel köszöntötte az elvonuló zászlóaljakat és lovasszázadokat. Amikor azonban az én hadosztályom zászlóaljai következtek a lengyel légióval és ulánusokkal egyetemben, levette a kalapját, s azt leeresztett kezében tartva, fedetlen fővel várta be a díszszemle végét. Ezzel akarta tiszteletét kifejezni a vitéz katonáknak.” Haditanácsot is tartottak, ahol Kossuth a főváros mielőbbi visszafoglalása mellett kardoskodott, de végül a katonák meggyőzték: jelen helyzetben Komárom felmentése az elsődleges. A bizottmányi elnök később négyszemközt tárgyalt Görgeivel, s viszonyuk ekkor fordult barátira, felajánlotta a nála jóval fiatalabb tábornoknak a tegeződést. Jelezte, az olmützi oktrojált alkotmányt nem lehet válasz nélkül hagyni, mire Görgei így felelt: „Magyarország népeinek a legkisebb győzelem a harctéren több hasznot és becsületet szerez, mint a legfönnhéjázóbb nyilatkozat (…) és még egyszer kimondom: hogy a bécsi miniszterek agyrémei V. Ferdinánd koronás király s az általa szentesített alkotmány mellett megnyert csatáink adják a legjobb feleletet.”

A tavaszi hadjárat második szakaszában ugyanazon módszert alkalmazták, mint az elsőben. Ezúttal a mindig megbízható Aulich játszotta el a fősereg szerepét Pest alatt, miközben a többi hadtest Vácon keresztül tört előre Komárom felé. Windisch-Grätz újfent habozott, ami menesztését eredményezte. Helyére báró Ludwig von Welden táborszernagy került.

1849. április 10-én Vácnál került sor újabb ütközetre. Klapka ezúttal elkésett, ám Damjanich bőrig ázott honvédei a Gombás-patak kőszentes hídján áttörve ki tudták űzni a városból a császáraikat, miközben halálos sebet kapott parancsnokuk, Christian Götz vezérőrnagy.

Nagysallónál, 1849. április 19-én Klapka megemberelte magát, így döntő szerepe volt abban, hogy Damjanich a VII. hadtest lovasságának támogatásával fényes győzelmet arasson. Ekkor szereztek tudomást a honvédek a debreceni detronizációról – ami nem aratott osztatlan lelkesedést, főleg a régi tisztek soraikban (példának okáért Gáspár András vezérőrnagy emiatt kérte felmentését a további szolgálat alól). A Duna bal partján haladva, pár nappal később megérkeztek Komáromba Görgei csapatai. A császáriak a folyó jobb partjára vonultak vissza és felégették a komáromi hajóhidat. A honvédeknek nem volt hadihíd-készletük, így Görgeinek improvizálnia kellett. Utászai a helybéli ácsokkal és hajósokkal együtt talphidat építettek, amit az ellenséges tüzérség igyekezett meggátolni. 1849. április 26-án, a hajnali órákban két magyar dandár váltott partot a Dunán, és a komáromi védők támogatása mellett lerohanta és elfoglalta a császári sáncokat. Klapka reggel Ószőnyt vette birtokba, az ellenség meghátrált, de a döntő győzelem ezúttal is elmaradt. A honvédsereg alig egy hónapja még a Tiszánál állt, április végére csapatai teljesen kifáradtak és lerongyolódtak a szakadatlan harcban. Rendkívül elnyúltak az utánpótlási vonalak, a Debrecenből és Nagyváradról küldött utánpótlásnak nagyot kellett kerülnie, hiszen a Lánchíd a budai császári helyőrség ellenőrzése alatt állott, így az első komáromi csatában teljesen kifogyott a magyar tüzérség muníciója, s az osztrákok által kilőtt ágyúgolyókat lőtték vissza. A diadal így is óriási volt. Az ostromállásokban hatalmas hadizsákmányra tettek szert, és a császári fősereg elhagyta Komárom környékét.

Kedvezően fordult a magyar hadiszerencse a mellékhadszíntereken is. Józef Bem altábornagy 1849. március 28-án kiűzte a vereségeibe belebetegedett báró Puchner Antal altábornagyot helyettesítő Josepf Kalliány vezérőrnagy csapatait és a megsegítésükre érkezett cári erőket Erdélyből. Az országrész a gyulafehérvári erőd és a dévai vár, valamint az oláh felkelők által megszállt Érchegység kivételével felszabadult. Délvidéken is magyar sikerek születtek. Pétervárad védőseregét felmentették és a megfogyatkozott rác csapatokat végre kiűzték szenttamási erődített táborukból. Bem pedig erői egy részével az aradi magyar ostromsereg és bonyhádi Perczel Mór vezérőrnagy támogatására indulhatott. 1849 májusának közepére a temesvári erőd kivételével a Temesköz is a honvédek ellenőrzése alá került.

Görgei – számba véve a lehetőségeket –, immáron Kossuthnak kedvezhetett. Hadserege Bécs helyett megindult Budavár visszavételére.