Napjainkban, amikor a magyar nyelvterület csaknem minden régiójában megemlékeznek a Benedek Elek születésnapján ünnepelt magyar népmeséről (szeptember 30.), érdemes felidézni a meseközpontú egyéniségkutató magyar iskola alapjait, történetét, képviselőit. Hiszen érdeme hatalmas, nemzetközi hírnevet hozott a magyar mesekutatásnak, továbbá meghatározta a napjainkig is elfogadott meseközlési gyakorlatot, de jelentős szerepe volt abban is, hogy ma ilyen sokat tudunk mesemondóinkról és történetmesélésükről.

Hatása a folklorizmus keretein belül kialakult hagyományos mesemondás szabályait követő történetmesélők körében is elvitathatatlan. Többek között hozzájárult, hogy 2021-ben az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Jó gyakorlatok nemzeti jegyzékébe bekerült a Hagyományok Háza „Magyar népmese – hagyományos mesemondás” című tanfolyam módszertana és élőszavas mesemondás-átörökítési gyakorlata.

A nemzetközi folklorisztikában a „magyar” vagy „budapesti” iskolaként ismert egyéniségkutató módszer a magyar mesekutatásban új korszakot jelentett. Ezt megelőzően a mesekutatók többnyire a meseszövegek kutatásával foglalkoztak. Ortutay Gyula Fedics Mihály mesél című, 1940-ben megjelentetett kötete által elindított iskola fókuszába azonban a mesemondó, a mesemondás, a szóbeliség szabályai és az alkotás vizsgálata került. Ortutay e művében Fedics Mihály (Piricse, 1851– Bátorliget, 1938) meséit egy bevezető tanulmánnyal és gazdag jegyzetapparátussal közli. A tanulmányban a mesemondóközpontú kutatás előtörténetét ismerteti, történeti összefoglalásában nem hiányoznak az utalások az egyéniségközpontú mesekutatás magyar előzményeire: Johann Reinhard Bünkernek a soproni utcaseprő, Kern Tóbiás meséit bemutató munkájára, továbbá Kálmány Lajosnak az egyházaskéri Borbély Mihály mesemondó anyagát tartalmazó kötetére. A kutatástörténeti bevezető után Ortutay bemutatta találkozását Fedics Mihállyal, a mesék lejegyzésének történetét, majd a Szabolcs megyei Bátorligetet, Fedics Mihály lakhelyét. Mielőtt rátért volna Fedics Mihály mesemondásának leírására, ismertette a mesemondó életrajzát és egyéniségét, továbbá a mesemondó mesei világképének fontosabb mozzanatait és kapcsolatát a néphithez. A fentieken kívül újításnak számított, hogy a bevezető tanulmányt követően a mesemondó egész meserepertoárjának prezentálására törekedett, habár Fedics 1938-ban bekövetkezett halála miatt ez csak részben valósult meg.

Ortutay Gyula tanítványai – Belatini Braun Olga, Dégh Linda és Kovács Ágnes – már az 1940-es évek elején a Kárpát-medence különböző településein, Csíkszentdomokoson, Kakasdon, Ketesden mesemondó közösségekre találtak, akárcsak munkatársai, Banó István Baranyában, Katona Imre Kopácson. Az új szemléletet képviselő egyéniségmonográfiáknak az Ortutay Gyula által szerkesztett Új Magyar Népköltési Gyűjtemény sorozat biztosított teret. A Fedics Mihály mesemondását bemutató első kötet után számos, nagy mesemondó (Ámi Lajos, Cifra János, Jakab István, Pandur Péter, Tombácz János, Tóth Szőke Józsefné), illetve egy közösség – falu, régió (Baranya, Ketesd, Kakasd, Rozsály, Karcsa, Bodrogkeresztúr, Ung) – mesemondóit és azok repertoárját bemutató kötet jelent meg. Az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény az egyéniségkutató, a hagyományozás törvényszerűségeit kutató iskola mintaadó sorozata lett. A gyűjtemények bevezető tanulmányainak szempontjai általában az Ortutay Gyula által megjelentetett első kötet szerint alakultak, igazodva mindig a felgyűjtött anyag specifikumaihoz. Az ez alapján kialakult szempontrendszer fő pillérei a következők voltak: a gyűjtés módszertana; kutatástörténeti előzmények; a mesemondó falujának bemutatása; a mesemondó életrajza; a mesélő társadalmi helyzete, presztízse; a mesemondás tanulásának körülményei; a mesemondás mikéntje, ideje és helye, az előadás jellegzetessége; a mesemondó és közönségének kapcsolata; alkotás-lélektani adottságok; a mesemondó repertoárja; a mesemondó nyelvjárásának, a mese nyelvének bemutatása; a változatok vizsgálata; a mesemondó világképe stb. A bevezető tanulmányt követték a mesemondó teljes repertoárjának a darabjai, amelyhez gazdag jegyzetanyag társult a közölt mesék nemzetközi típusszámaival. Mindemellett a módszer a szövegközlési módot is megreformálta, arra törekedett, hogy a szövegek lejegyzése a legteljesebben tükrözze a hallott változatot, sok esetben a körülményeket, a közönség megjegyzéseit is rögzítve.

A fenti munkákon kívül még jó néhány mesemondó-központú munka született, a fontosabbak közül csak néhányat említenék: a Magyar Népmesekatalógus Füzetei sorozatban megjelent Ruszkovics István meséit, a Magyarországra települt bukovinai székelyek mesemondóit bemutató köteteket, valamint a Bereznai Zsuzsa kiskunfélegyházi mesemondót ismertető munkát. Az utóbbi évtizedekben a Magyar Zoltán által megjelentetett epikus szövegfolklórt tartalmazó egyéniségmonográfiák is ezt a módszert követik.

Az egyéniségkutató iskola hatása a határon túli mesekutatást is érintette. A hatvanas évek végétől jelentek meg erdélyi mesemondók meséit tartalmazó mesekötetek, Faragó József, Nagy Olga, Vöő Gabriella, Szabó Judit, Keszeg Vilmos közreadásával. A volt Jugoszlávia területén Katona Imre irányításával a hetvenes években indult meg az ilyen jellegű mesekutatás, először a Drávaszögben, majd Bánátban, Kálmány Lajos 19–20. század fordulóján végzett gyűjtéseinek színhelyén. Mindezek, valamint egyéb ilyen módszerrel készült egyéniségmonográfiák kötődnek Beszédes Valéria nevéhez. A Felvidék területén is születtek hasonló jellegű munkák, közülük B. Kovács István és Géczi Lajos köteteit említhetjük, illetve legutóbb Varga Norbert kutatásait.

Az utóbbi két évtizedben a budapesti Hagyományok Háza egyéniségkutató módszert követő mesekiadványai reformálták meg a megszokott gyakorlatot. Mesemondó egyéniségeket feldolgozó monográfiáik hangzó-, majd videó-mellékletet is tartalmaznak, felismerve azt, hogy az egyéniségmonográfiák és a mesemondás rögzítése hatalmas segítséget nyújt a folklorizmus keretein belül a mesemondás tanításához. Ezzel a meseközpontú egyéniségkutató iskola módszere az alkalmazott néprajz területén is szerephez jutott.