Éppen ma harminc éve, hogy az utolsó megszálló szovjet katona is elhagyta csonka Magyarország területét; éppen ma harminc éve, hogy visszakaptuk a szuverenitásunkat. [...] Álljunk meg egy pillanatra a mai emléknapon és örüljünk, legyünk büszkék magunkra!

„Természetesen elviszi majd a disznót, a búzát, az olajat; a szenet és gépeket, ez nem volt kétséges. (Akkor még nem gyanítottam, hogy embereket is visz.) De mit akar még, a disznón, a búzán, az olajon túl? A »lelkemet«, tehát a személyiségemet is akarja? Nem sok idő tellett bele és ez a kérdés nagy erővel harsogott, nemcsak bennem, az éjszakában és a magányos falusi házban. Megtudtuk, hogy mindezt el akarja vinni, és a tetejébe a lelkünket, a személyiségünket is akarja” – írta Márai Sándor a Föld, föld!... című visszaemlékezésében a Vörös Hadsereg 1944-es megérkezéséről. Feldúlták, ami az otthonainkból és az életünkből még megmaradt, elvitték, amit a német megszállók még itt hagytak, és ráadásnak a lelkünket is akarták.

Éppen ma harminc éve, hogy az utolsó megszálló szovjet katona is elhagyta csonka Magyarország területét; éppen ma harminc éve, hogy visszakaptuk a szuverenitásunkat. Az elmúlt fél évezredben megtanultuk, hogy ez mekkora kincs: Buda 1541-es eleste óta nem voltunk a magunk urai a saját hazánkban – leszámítva egy rövid intermezzót a két világháború között, bár akkor is igen korlátozott volt a mozgásterünk két diktatúra közé ékelődve. Őseink számos szabadságküzdelemben ontották vérüket a függetlenségért, legutoljára 1956-ban, éppen a szovjet megszállók fékevesztett túlereje ellen harcolva hősiesen.

Tisztában vagyunk a mai évforduló jelentőségével, tudjuk, mit jelent egy nemzet számára az önállóság: ez egy olyan létállapot, amely csak nemzetállami nézőpontból értelmezhető, birodalmi perspektívából nem. Tudjuk, milyen elszenvedni a legmélyebb megaláztatást, tudjuk, mi a gyalázat, a lelkiismeret- és vallásszabadság hiánya, tudjuk, mi a diszkrimináció, a cenzúra, a faji üldözés és a jogállamiság megtépázása. Nem kell minket mindezekről kioktatni: mi tudjuk, mert a lelkünket akarták.

Álljunk meg egy pillanatra a mai emléknapon és örüljünk, legyünk büszkék magunkra! Gondoljunk arra, hogy a több évtizedes elnyomás ellenére sem sikerült nekik, mint ahogy korábban senki másnak sem. Soha nem kíméltük sem az épségünket, sem az életünket a viharokban, de a lelkünkre mindig vigyáztunk, azt megőriztük tűzön-vízen át. Ez a bizonyosság felemel és erőt ad a további küzdelmekhez, mert mi azt is tudjuk – kénytelenek voltunk megtanulni –, hogy mindig jönnek újabb birodalmak, amelyek a lelkünket akarják majd újra. A mi erőnk ebben a tudásban rejlik, abban a tapasztalatban, amely csak a Kárpát-medencei magyarság sajátja. Mi tudjuk, hogyan kell őrizni a lelket magunkban és utódainkban; hogyan kell emelt fővel dacolni idegen hatalmak és ideológiák ellen; túlélni és állva maradni minden körülmények között; egyenrangú felekként, meg nem alkudva, büszkén harcolni a végsőkig. Nem adjuk a lelkünket ma sem, amikor nem fegyverrel, hanem értékrendünk és hitünk alattomos kikezdésével akarják megkaparintani azt. A lelkünk a miénk, sajátos és különleges magyar lélek, őseinktől örökölt eltiporhatatlan erő. Isten áldja a magyart!