1773. szeptember 21-én hirdette ki országaiban Mária Terézia XIV. Kelemen pápa Dominus ac Redemptor kezdetű bulláját, amely mintegy negyven évre oszlatta fel a jezsuita rendet. Fáy Dávid Alajos (1721–1767) atya a magyar rendtagok közül egyedüliként halt mártírhalált kilenc évi rabság után.

Mária Terézia 1773. szeptember 21-én hirdette ki országaiban XIV. Kelemen pápa Dominus ac Redemptor kezdetű bulláját, amely mintegy negyven évre feloszlatta a jezsuita rendet. Ez azonban már csak a több évtizede tartó jezsuitaellenes támadások betetőzését jelentette: Portugália 1759-ben, Franciaország 1764-ben, Spanyolország pedig 1767-ben utasította ki területéről a rend tagjait. Az üldöztetés több, a dél-amerikai missziókban, portugál és spanyol fennhatóságú területeken missziós szolgálatot teljesítő, az osztrák-magyar rendtartományhoz tartozó pátert is érintett, de többségüknek rövidebb-hosszabb ideig tartó fogság után megengedték, hogy hazatérjenek. Fáy Dávid Alajos atya (1721–1767) azonban a magyar rendtagok közül egyedüliként – kilenc évi rabság után, Portugália több börtönét is megjárva – mártírhalált halt.

Fáy Dávid az Abaúj megyei Fáiban, atyjának családi birtokán született, és az Alajos nevet csak két évvel halála előtt vette fel Gonzaga Szent Alajos iránti tiszteletből. A család a reformáció ideje alatt áttért a kálvinista hitre, majd a 18. század folyamán rekatolizált, amiben több családtag, köztük nevelőanyja esetében is aktív szerepe volt az ifjú jezsuitának. Az így tehát protestáns családból származó Fáy – ebben (is) Pázmány Péter nyomdokain haladva – 1736-ban belépett a rendbe. Tanulmányait Bécsben, Szakolcán és Nagyszombatban folytatta, ahol később Sopron és Győr mellett tanított is. Meg kell említeni, hogy Fáy Dávid neolatin költőként is maradandót alkotott, legutóbb éppen az 1745-ben kiadott, a gyermek (II.) Józsefről írott verseivel került a tudományos kutatás látókörébe.

A teológiai ismeretek megszerzésére ismét visszatért Bécsbe, de betegsége miatt a képzést Kassán fejezte be magánúton. Mihelyt egészsége javulni kezdett, a missziókba való kiküldetését kérte az általános rendfőnöktől. Gyenge fizikuma miatt sokáig vonakodtak azt megadni, végül 1752-ben mégis megérkezett a pápai engedély, így 1753-ban Fáy Dávid Szluha János rendtársával Lisszabonból a brazíliai São Luisba hajózott.

A pátert 1757-ben hívták vissza – helyesebben hurcolták el – a dél-amerikai portugál gyarmatokról, mert rabként és embertelen körülmények között érkezett vissza 1758-ban Lisszabonba. Fáy valószínűleg külön is magára vonta Portugália szinte teljhatalommal rendelkező, jezsuitaellenes államminiszterének, Sebastião José de Carvalho e Mellónak (ismertebb nevén Pombal márkijának) a haragját, ugyanis azzal vádolták, hogy királyi engedély nélkül, az állam javának ellenére kötött szerződést az amanajoz indiánokkal, amikor letelepítve őket, katolizációjuk feltételeként elfogadta, hogy nem kell katonai szolgálatot teljesíteniük.

A korabeli kedvezőtlen börtönviszonyok, amelyeken csak tovább rontott a nyirkos és meleg tengerparti klíma, erősen megviselték Fáy amúgy is gyenge egészségét. Mégis több betegségből felgyógyulva kilenc évig viselte a rabságot, sőt sokszor még ő tartotta a lelket vele raboskodó rendtársaiban, akik hazatérve emiatt is jó szívvel emlékeztek rá. Rabtársai között volt a magyar Kayling József és a német Eckart Anzelm atya is, akik a már életében is sokak által tisztelt és szeretett jezsuita páter halála után egy latin nyelvű emlékirattalfejezték ki tiszteletüket (Elogium Posthumum P. Davidis Alojsii Fay, e Societate Jesu in carcere Arcis S. Juliani ad ostia Tagi 12-ma Januar. 1767. – Fáy Dávid Alajos jezsuita atya emlékezete, aki 1767. január 12-én halt meg a Szent Julián erőd börtönében a Tajo torkolatánál) .

A Fáy Dávid Alajosról szóló emlékiratot tehát Kayling József és Eckart Anzelm állították össze megmenekülésük és hazatérésük után. Jelenlegi ismereteink szerint a kéziratos szövegnek egyedül a Kalocsai Főszékesegyházi Könyvtárban található cenzori példánya maradt fenn. Az első magyar kivonatolt fordítás Szittyai Dénes SJ jóvoltából készült el, amely 1915-ben három részben látott napvilágot a Magyar Kultúra című folyóirat hasábjain. A latin szöveg átiratát, valamint Szittyai kiegészített fordítását 2012-ben jelentettük meg.

Az Előszóból az is kiderül, hogy Kayling és Eckart atyák elsősorban a jezsuita olvasóközönségnek szánták munkájukat, nekik kívántak e vészjósló, terhes időkben példát állítani Fáy Dávid cselekedeteivel és áldozatkészségével. A két szerző a cél eléréséhez különböző műfajok (napló, elogium, panegyricus, mártírium) sajátos keverékét használta, a mű felépítésében pedig a legendák hármas szerkezetét alkalmazta.

Az első a vita (életút) rész, majd következnek a csodatételek (csodás térítőmunkája, gyenge fizikuma ellenére túléli a Portugáliába való szállítás viszontagságait, majd a börtönben több betegségből felépül), végül a mártírhalál, amelyhez szintén csodás elem járul (halála után testénél nem áll be a halotti merevség: „A börtönőr másnap mondá, hogy az itt elhalt páterek közül egyiknek sem volt oly ruganyos és mozgatható a teteme, mint a P. Fáyé” – olvashatjuk). A mű első felében (1–19. fejezet) Kayling sorait olvashatjuk Fáy Dávid életútjáról, gyermekkorától kezdve egészen a tengerentúlon eltöltött évekig. Ebben természetesen nagy hangsúlyt kap mind a családja körében, mind a missziókban teljesített térítőmunka, valamint az az elszántság, amellyel egészségi állapotával nem törődve ragaszkodott küldetése beteljesítéséhez. Ezt követően Kayling páter felkéri rendtársát, Eckart Anzelmet, ossza meg mindazt az olvasókkal, „amit P. Fáyról, tetteiről és istenes haláláról tud”. Eckart atya a szót átvéve (20–40. fejezet) a Pombal márkival való konfliktussal és a Portugáliába való visszatoloncolással folytatja a vita részt, majd a 28. fejezettől következik a szenvedéstörténet (a börtönévek, előbb az almediai börtön, 1762-től pedig a még szigorúbb Szent Julián börtön), végül a mártírhalál (39–40. fejezet).

Láthatjuk, hogy az emlékirat Fáy Dávidot – bemutatva csodákkal kísért életútját és sorsát – a jezsuita szentek közé igyekezett helyezni. Bangha Béla SJ, aki maga is értekezett Fáy Dávidról és társairól az 1937-es Magyar jezsuiták Pombal börtöneiben című kismonográfiájában, szintén megemlíti, hogy a kortársak a páter rendi életéről a szeretet és a tisztelet hangján szóltak. Egyéniségét lebilincselőnek és vonzónak tartották, portugál rendtársai pedig csak kis szentként emlegették. Mindezek ellenére Fáy Dávid Alajos pátert – a jezsuitaüldözésnek e magyar mártírját – sajnos a mai napig nem tudhatjuk a szentek sorában.