A tibetológia tudományának nemzetközi megalapítóját, Kőrösi Csoma Sándort, minden magyar jól ismeri. Kőrösi, akinek bár eltökélt szándéka volt minden tudományos kutatásával a magyar nemzet érdekeit szolgálni, világraszóló tevékenységét végig idegen földön, idegen nyelven és idegen finanszírozással kényszerült kifejteni.

Így munkássága révén nem születhetett meg hazánkban egy tibetológiai műhely. A tibetológiát, mint tudományos diszciplínát a világhírű orientalista, Ligeti Lajos indította útjára Magyarországon, azonban tanítványa Uray Géza lett a tibetológia olyan klasszikusa, akinek munkái – melyek téziseinek elsöprő többsége kiállta az idők próbáját – az ótibeti korral foglalkozóknak máig megkerülhetetlenek.

Uray Géza 1921. augusztus 16-án született Budapesten. Apja magasrangú katonatiszt volt, aki fiának is hasonló életpályát szánt. Uray 1939-ben családi óhajra be is iratkozott a Ludovikára, azonban egy év alatt világossá vált számára, hogy nem a katonai pályán szeretné kiteljesíteni képességeit. Ennélfogva 1940-ben átiratkozott a budapesti egyetem jogi karára, de közben szorgalmasan látogatott egyes órákat a bölcsészettudományi karon is. A tibetológiai stúdiumok első hallgatói között volt, mivel Ligeti Lajos 1942-ben elkezdte ennek a szakterületnek az oktatását, mintegy tisztelegve Kőrösi Csoma Sándor emlékének halála századik évfordulóján. Hiába szakított korábban a katonáskodással, a sors visszaterelte a katonaélethez, a II. világháború vége felé behívták szolgálatra, melynek során fogságba esett, és a háború után még bő két évig szovjet hadifogságban sínylődött. 1947-ben térhetett vissza az egyetemre, ahol először jogi tanulmányait fejezte be sikerrel, majd egy évvel később bölcsészdoktori oklevelet is szerzett. Egyetemi doktori disszertációjában Kelet-Tibet nyelvjárásainak osztályozásával foglalkozott. A mű olyan jól sikerült, hogy egyből állást kínáltak neki az egyetem Belső-ázsiai Intézetében. Bár a mű magyar nyelvű volt, angol kivonata és adattára révén már nemzetközi szinten felhívta a figyelmet az ifjú kutatóra. A kommunista rendszer azonban nem hagyta, hogy Uray – származása miatt – szabadon kibontakoztathassa képességeit az egyetemi szférában, 1949-ben fel kellett adnia egyetemi munkahelyét. A tudóstársadalom szolidaritásának köszönhetően helyezkedhetett el az MTA Nyelvtudományi Intézetében, de mivel az intézetet tibeti nyelvészeti kérdések nem érdekelték, így Uraynak a bibliográfiai munkacsoportban kellett tevékenykednie. 1970-ben megszerezte a nyelvészeti tudományok kandidátusa fokozatot. 1973-ban kapott a szívének igazán megfelelő tudományos kutatói állást az akkor megalakuló Orientalisztikai Munkaközösségben. Száműzetése az egyetemről 1979-ig tartott, ekkor nevezték ki címzetes egyetemi docenssé az ELTE BTK-n, majd 1990-ben címzetes egyetemi tanárrá.

1977-ben meghívta vendégoktatónak a Bécsi Egyetem Tibetológiai és Buddhizmuskutató Intézete. Noha ma egy ilyen meghívás teljesen megszokott eljárás, abban az időben egészen kivételesnek számított, hogy nyugati egyetem a vasfüggönyön túlról invitáljon valakit saját katedrájára. Tevékenysége nyilvánvalóan elnyerte az egyetem vezetőségének és a hallgatóságnak a tetszését, hiszen később még három különálló tanévben megismételték a felkérést. Habár 1984-ben nyugdíjba vonult, az aktív tudományos munkával nem hagyott fel, munkahelyén tovább dolgozott részállásban, és természetesen munkaidején kívül is. 1988-ban elnyerte a nyelvészeti tudományok doktora fokozatot az életművét bemutató tézisekre.

Bár az állami kitüntetések messze elkerülték, nemzetközi elismertségét mutatja, hogy a magyar Acta Orientalia mellett a bonni Monumenta Tibetica Historica tudományos folyóirat szerkesztőbizottságának is tagja lett 1976-tól, illetve a bloomingtoni Journal of the Tibet Society tanácsadó szerkesztőjévé választották 1981-től. A neves orientalista, Róna-Tas András jellemzése szerint: „Urayt cikkei, tanulmányai már életében a szakma klasszikusává avatták.”

Uray Géza 1991. július 17-én hunyt el Bécsben utolsó vendégprofesszori időszaka alatt. Halála előtt még épp átvehette az egyetem által a 70. születésnapja tiszteletére megjelentett tanulmánykötetet.

Felesége, Uray-Kőhalmi Katalin, a mandzsu-tunguzisztika legjelesebb magyarországi képviselője volt.

Kutatói pályafutása tulajdonképpen két korszakra osztható, kezdetben egyértelműen a nyelvészeti kérdések izgatták. Alapvetően új eredményeket ért el a tibeti összehasonlító dialektológia, valamint a tibeti szóalkotástan és az írástörténet területén. A második korszakban a tibeti történeti földrajz és az ótibeti társadalomtörténet filológiai kérdéseit vette górcső alá. Kutatásai elsősorban a VII–X. századi közép-ázsiai történelem tibeti forrásaira és a tibeti császárkorra irányultak. Áttörő eredményeket ért el a tibeti források régi iráni, török és mongol népekre vonatkozó tudósításainak feltárása terén.

Hazai ismertségének és elismertségének hiányáról így ír az emlékére az MTA Orientalisztikai Munkaközösség által 1991-ben megjelentetett tanulmánygyűjtemény előszava: „A magyar tudományos életben, sajnos, nem volt köztudomású, hogy Uray Géza nemzetközi rangú s régóta világhírű tudós, a magyar tibetológia büszkesége. Csak munkatársainak és barátainak köre tudta, hogy a régi Tibet történeti földrajzának problémakörében végzett kutatásai alapvető jelentőségűek s a nemzetközi tibetológia klasszikusává teszik őt, akinek eredményei nélkül tibetológiai kutatás épp úgy nem képzelhető el már ma sem, mint ahogyan az egész diszciplína nem léteznék (vagy egészen más úton-módon alakult volna ki) Kőrösi Csoma Sándor nélkül.”

Kutatásai eredményeinek fontosságát az jellemzi igazán, hogy a nemzetközi orientalisztikai tudományos világ 30 évvel halála után is intenzíven érdeklődik munkái iránt. Ezt az igényt kielégítendő 2019-ben az MTA könyvtára megjelentetett egy kötetet, amely Uray 38 idegen nyelvű tibetológiai tanulmányát tartalmazza. Ezen kiadvány remélhetőleg csak az első lépés, amely segít fellebbenteni itthon a feledés fátylát, amely méltánytalanul borítja eme nagyszabású tudóst és munkásságát.