1944/45 folyamán a Vörös Hadsereg sok százezer honfitársunkat ejtette foglyul és szállította a Szovjetunió távoli kényszermunkatáboraiba. Máig nem ismerjük az áldozatok pontos számát, de becslések szerint 700–900 ezer magyar ember ismerhette meg ekkor a kommunizmus legkegyetlenebb valóságát. A később Gulág szigetvilágként elhíresült lágerrendszer kiépítése 1918-ban kezdődött Lenin és közvetlen elvtársai kezdeményezésére, ahová a kiépülő totális állam vélt és valós ellenségeit, valamint az osztályszempontok alapján megbélyegzett milliókat kívánták deportálni. 

           Az első táborok azokon a helyszíneken jöttek létre, ahol a világháborúban hadifogságba esett katonákat őrizték, de hamar elkezdődött a kifejezetten politikai foglyok őrzésére szolgáló táborrendszer kiépítése. Eleinte a különböző egyházi ingatlanok, elsősorban kolostorok épületeit használták erre a célra, amelyeket a bolsevik hatalom szinte azonnal elkobzott, majd hamarosan felmerült az elhurcolt és rabságban tartott emberek munkaerejének kizsákmányolása, ezzel pedig kezdetét vette a bányák és ipari körzetek környékén lévő rabtelepek létrehozása. A kegyetlen munka, az elviselhetetlenül rossz egészségügyi körülmények, a kevés és gyenge minőségű élelem, valamint a kíméletlen bánásmód mellett még a köztörvényes elítéltek terrorizálása is sújtotta a politikai rabok mindennapjait. Szolzsenyicin szerint legalább ötvenmillió ember járta meg a földi poklot a Szovjetunióban, köztük a többszázezer magyar, akik közül sokan soha nem tértek vissza szülőföldjükre.

            Varga Jenő, egykori pénzügyi népbiztos – aki a kommün bukása után Berlinbe menekült és itt megszervezte a Komintern pénzügyi központját – volt az ötletgazdája annak az elképzelésnek, hogy azokat a károkat, amelyeket a második világháború idején okoztak az ellenséges erők a Szovjetuniónak, nem pusztán jóvátétellel kellene rendezni, hanem az elejtett hadifoglyok munkaerejét is fel lehetne használni a kommunista birodalom újjáépítésénél. A „málenkij robot”, vagyis „kicsi munka” hazugságával bevagonírozott emberekre nem néhány napi közmunka, hanem hosszú évek szenvedése várt.

            Eleinte a kollektív bűnösség alapján a német nemzetiségű emberekre vadásztak: Sztálin már 1943-ban a teheráni konferencián kijelentette, hogy a háborút követően négymillió német nemzetiségű ember kényszermunkáját kívánja felhasználni országa újjáépítéséhez. 1944. december 16-án született meg az a központi határozat, amely a megszállt területeken élő német nemzetiségű lakosság elhurcolásáról rendelkezett, meghatározva, hogy minden 17 és 45 év közötti férfi, valamint 18 és 30 év közötti nő köteles meleg ruházattal és élelemmel ellátva frontvonalak mögötti munkára jelentkezni. A végrehajtás során senkit nem érdekelt, ki számít német nemzetiségűnek és ki nem, mindenki veszélyben volt. Az elcsatolt területeken a magyar ajkú lakosságot különös erővel sújtotta a rendelkezés, hiszen a helyi adminisztráció „magyartalanítási” lehetőséget látott a deportálások levezénylésében. Erdélyi településekről tömegesen hurcolták el ekkor a magyarokat a Szovjetunió területére.

            Budapest elhúzódó ostroma bosszúra késztette Malinovszkij marsallt, akinek menetben kellett volna elfoglalnia a magyar fővárost. Katonakorú férfiakat kerestek, hogy bizonyítani lehessen Sztálin előtt a hatalmas túlerőt, amely feltartóztatta a Vörös Hadsereget. A „hadifogoly-gyártás” során nem csak férfiakat, de nőket és gyerekeket is összefogdostak az utcán és civilként a GUPVI hadifogolytáboraiba szállították őket kényszermunkára. Névtelen feljelentések alapján tolmács nélküli statáriális eljárásokban ítéltek el ártatlanokat szovjet katonai bíróságok, akik úgy kerültek a szovjet lágerrendszerbe, hogy azt sem tudták, mi volt a vád ellenük. Akiket bírósági ítélettel küldtek kényszermunkára, azok a Gulág táboraiba kerültek, és sokkal kilátástalanabb volt a helyzetük, mint a hadifogoly státuszban lévőknek, hiszen sokszor évtizedes jogerős szabadságvesztés tette reménytelenné a belátható időn belüli hazatérést.

            Egyes falvakból összefogdostak minden munkaképes korú férfit és nőt, suhanc gyermeket, hogy mondvacsinált vádak alapján évekig dolgoztassák őket Szibéria távoli vidékein. Bányákban, fakitermeléseken, rizs- és gyapotföldeken, ipari létesítmények és vasútvonalak építkezésén, folyószabályozások munkálatain szipolyozták ki az emberi munkaerőt. A túlélés leginkább attól függött, melyik táborba kerültek a szerencsétlen rabok, hiszen voltak olyan lágerek, ahol a kegyetlen parancsnok és a kíméletlen őrök miatt a halálozási ráta közel 90%-os volt.

            Az első hazaérkezők a hadifoglyok közül kerültek ki. Politikai megfontolásból már az 1945-ös nemzetgyűlési választások környékén elengedték néhányukat propaganda célból, hogy a kommunista párt választási esélyeit növeljék, de kevesen voltak olyan szerencsések, hogy Sztálin halála előtt szabadulhattak volna.

            1953-ban kezdődött az emberi méltóságukban megalázott, fizikális erejükben kizsákmányolt és szabadságuktól jogtalanul megfosztott túlélők kárpótlás és kártérítés nélküli hazaszállítása. Szenvedéseik azonban nem értek véget: a magyar államvédelmi szervek ugyanolyan bűnözőként kezelte a visszatérteket, mint a táborok szovjet őrsége. Sokukat bíróság elé állították és utólag „legalizálták” többéves szenvedésüket, de akiket hazabocsátottak, azokat is rendőri felügyelet és ellenőrzés alatt tartották még évtizedekkel később is. Életük végéig magukba zárva kellett hurcolniuk szenvedéseiket, hiszen a titoktartási nyilatkozat aláírásakor újra megfenyegették őket. Nem beszélhettek soha, sehol, senkinek, így a feldolgozás, a kibeszélés lélekgyógyító lehetőségét is elvették tőlük.