Kónya Lajos író, költő, szobrász (1914. november 2. – 1972. július 13.) életműve ma kevéssé van benne a köztudatban, pedig ha másért nem, már azért is fontos tudnunk róla, (...) 

mert ő volt az, aki 1956 szeptemberében először jelentetett meg Magyarországon olyan könyvet, amely a magyar 2. hadsereg történetét dolgozta fel (Hej, búra termett idő. Magvető, Budapest, 1956.) – mármint propaganda helyett tényeket sorakoztatva, együttérzéssel és megértéssel, nem pedig az 1945–1956 között és még évtizedekig utána is szokásos hazug „fasiszta”, „csatlós” jelzőkkel ellátva. A kötet nem történészi szemléletű munka, hanem az egyszerű katona sokszor csak nagyon szűk látókört befogó tanúságtétele, azonban mentes az utólagos ideologizálástól, magyarázkodástól, csak személyesen megtapasztalt tényeket és helyszíni, friss személyes véleményeket tartalmaz. Szemtanúi hitelét az adja, hogy a szerző nem csak végig részt vett a Don menti harcokban, zászlósi rendfokozatban, hanem erről végig naplót is vezetett, amelyet hűen követve, ki szinte nem is egészítve, és érdemben nem is csonkítva alkotta meg kötetét. Megjelenésekor szenzációt jelentett, hogy a hadsereg katonáit a történelem ártatlan áldozatainak, másrészt hősiesen küzdő és egyúttal gondolkodva kiutat kereső embereknek ábrázolta. Miután azonban megjelenése után alig két hónappal a Kádár-rendszer rendezkedett be Magyarországon, a kötetet évtizedekig tudatosan elhallgatták és nagyon kevés olvasója volt.

Nem szabad azonban úgy tekintenünk, mintha Kónya Lajosnak ez lenne az egyetlen említésre méltó teljesítménye. Szépíróként ezzel a kötettel debütált, később azonban több regényt és önéletrajzi írást is megjelentetett; hogy e szempontból gyakorlatilag egyáltalán nem ismert, az alighanem annak köszönhető, hogy legfontosabb két regényét a Kádár-korszakban nem lehetett megjelentetni, így azok a mai napig kéziratban maradtak. Sokkal többet tudunk róla költőként, életében 18 verskötete jelent meg, különösen utolsó kötetei alapján a korszak jelentős költőjének kell tartanunk – bár hozzá kell tenni, versei közül is mintegy 700 (!) kiadatlan maradt. Szobrászként pedig csupán néhány héttel halála előtt mutathatta be – László Gyulával közös – kiállításán egyedi hangulatvilágú, következetesen fából készített, főleg magyar népi motívumokra építő műveit.

Naplója sem csak a II. világháborúról maradt fenn, hanem élete legtöbb sorsfordító, nagy eseményéről az 1933-as gödöllői jamboreetól az 1956-os forradalomig; ezek posztumusz, születésének 100. évfordulójára jelentek meg egy kötetben, így ma együtt tanulmányozhatók.

Kónya Lajos szegény kisalföldi iparoscsaládba született, apja szabómester volt, s a szűkös megélhetési lehetőségek miatt gyermekkorában sok helyen megfordulnak, még Franciaországban is megpróbálnak megélhetést találni (1923–1924), de végül visszatérnek hazájukba, s a tehetséges fiúnak nem kis nehézségek árán sikerül továbbtanulnia, a soproni evangélikus tanítóképzőt végzi el. Először rajztanár szeretett volna lenni, emellett mintegy kísérletképpen jelentette meg első verseit, a II. világháborúig három kis kötete jelent meg. A pályáját hosszú távon döntően meghatározó fordulópontot a katonáskodás, a részleges revízió és a háború jelenti. Először részt vesz a Felvidék, majd Észak-Erdély felszabadításában, utána Erdélybe vezénylik tanítói munkára, éspedig színromán környezetbe (Óradna, majd Kisilva). Az eleve erősen nemzeti érzelmű dunántúli fiatalembert ekkor éri az a mély Erdély-élmény, amely élete végéig elkíséri, s ezzel együtt a folytonosan benne levő félelem a magyarság fizikai kipusztulásától. Ezt követi és felerősíti a Don-kanyar élménye. Innentől fogva legfontosabb témája a világháborús emlék, illetve a magyarságféltés, bár paradox módon ez először éppen abban nyilvánul meg, hogy elhallgat: 1940–1947 közt gyakorlatilag semmit nem hoz nyilvánosságra.

Nem lehet átsiklani viszont 1947–1953 közti irodalmi tevékenysége felett, már csak azért sem, mert ez a ’70-es évek óta ürügyül szolgál arra, hogy a költő magyarságféltő verseit, illetve háborús naplóját jelentéktelenítsék és hallgattassák el vele. A magyar 2. hadsereg kálváriájában az egész magyar állam csődjét látó Kónya 1943 után mélyen elidegenedik a hivatalos politikumtól és jó ideig csak sodródik az eseményekkel. A mindig is népi-nemzeti gondolkodású, radikalizmusra hajló, de 1940-ig erősen vallásos költő 1945-ben már a szocializmusban reméli a kiutat, előbb a Parasztpártnak, 1947-től a Kommunista Pártnak a tagja, és főleg az erős nemzeti elkötelezettséget őrzi meg régi világnézetéből. Az ilyen tapasztalatlan, őszinte, sok keserűségen átment feltörekvő népi tehetségek a kommunista diktatúrának valódi kincsesbányát jelentettek, amelyet Rákosiék rendkívül tudatosan ki is használtak: remélt hűségükért előre kitüntetik és jutalmazzák őket (Kónya Kossuth-díjat kap, amiben tulajdonképpen csak az a bizarr, hogy ekkor még nem írta meg életműve lényegi részeit), és igyekeznek elkülöníteni az elnyomott köznéptől, cserébe „szocialista realista” alkotásokat várnak tőle. Kónya Lajost egy elkülönített író-kolóniába költöztetik a Szabadság-hegyen, ahol gyakorlatilag nem is találkozhat egyszerű, a diktatúra alatt szenvedő emberekkel. Az 1947–1953 közt írt verseinek nagy többsége nem jelent különösebb irodalmi értéket, viszont elfogadja bennük a kommunista eszméket – amiben egyébként közös szinte az összes írónkkal, költőnkkel, aki ekkor szabadlábon volt és dolgozhatott. Ez a fajta megtévesztés azonban nem tarthat örökké, és a fiatal népi értelmiség felemelése a Rákosi-politika talán legrosszabb befektetése lett, mert rövid időn belül nagy részük szembefordult a hatalommal. Kónya 1953-tól egyik vezető egyénisége az értelmiség előbb rejtett, majd egyre nyíltabb ellenállásának, és ezen belül az egyik fő missziójának tekinti a magyar 2. hadsereg becsületének helyreállítását. 1954-ben már kiadásra készen áll (akkor még Az eladott hadsereg) címen a kötet, ekkor azonban azt – már kiszedett állapotában – Darvas József művelődésügyi miniszter személyesen tiltja be. (Különös fintora a sorsnak, hogy két év múlva, 1956 október végén Darvas Józsefet Kónya fogja szintén személyesen megmenteni a meglincseléstől.) Véglegesen azonban nem tudja megakadályozni a megjelenést: a szerző ekkor tekintély az irodalomban, kiáll mellette az írók jelentős része, és tud kitartóan és taktikusan küzdeni, így az opusz két év múlva megjelenik azon az áron, hogy egybefoglalja egy nem naplószerű beszámolóval a szovjet hadsereg 1944-es bevonulásáról (amely természetesen sokkal gyengébb és kevésbé fontos a frontbeszámolónál, de legalább nem hazug – legfeljebb a legkényesebb kérdéseket nem érinti).

Ebben az időben írja legjelentősebb verseinek sorát is, amelyeknek fő témája a múltban elkövetett hibák miatti önváddal terhelt személyes és a közös magyar nemzeti kiútkeresés; meglepő, hogy ekkor ezek a versek újságok hasábjain megjelenhetnek, 1956 nyarán már egészen vádlóan nyílt poémákat sem akadályoz meg a cenzúra (pl. Szerelmes, engesztelő zsoltár; Valaki nevemen szólít). Kötet azonban ezekből már nem lesz, pontosabban 1957-ben Valaki nevemen szólít c. tervezett kötetét ismét csak a nyomdai szedés után tiltják be, ezúttal véglegesen. Ez azonban már a Forradalom utáni megtorlás része.

A Forradalmat Kónya Lajos természetesen ugyanúgy a magáénak vallotta, mint minden valamire való írónk, és sokakkal ellentétben utólag sem volt hajlandó megtagadni, a Kádár-rendszerrel soha nem volt hajlandó közösséget vállalni, ezért borítékolható volt, hogy élete végéig különböző retorziókkal kellett szembenéznie. Legtartósabban azzal, hogy az addig élvonalbelinek tekintett írót az irodalmi közélet és a kritika ettől fogva egyre hátrébb sorolta, végül teljesen elhallgatta, bár elnémulásra nem tudták kényszeríteni: megtanult nagyon szimbolikusan, áttételesen fogalmazni és így később több kötetet sikerült nyilvánosságra hoznia. 1957–1959 közt azonban megjelenésre nagyon szűken volt lehetősége, ráadásul ezekben az években semmilyen állást nem is kapott, így anyagilag is kilátástalan helyzetben volt. 1959-ben könyvtárosként, majd élete utolsó másfél évében muzeológusként tudott elhelyezkedni. A ’60-as években megjelent műveinek fő témái akkor nagyon is aktuálisak: a szétszóratás és emigráció (már amennyire ezt egyáltalán lehetett említeni akkoriban), a nemzeti kultúra pusztulása, „A népdal halála” (ez egy fontos versének is a címe), a gulyáskommunizmus kialakuló primitív fogyasztói társadalmának züllesztő hatása a fiatalokra és a meginduló népességfogyás (amelynek veszélyeire Fekete Gyulát megelőzve először próbálta felhívni a figyelmet); azonban ez a kettő is olyan téma, amelynek említése az átlagosnál is erősebb akadályokba ütközött, így az ezeket tárgyaló A fák joga c. regénye szintén kiadatlan maradt (mind a mai napig). Talán ezért is fogott utolsó éveiben önéletrajzi sorozat írásába, mind erősebb szobrászati tevékenységbe, illetve utolsó kötete (Kései ábránd, 1971) idején és után mélyen magánéleti versekbe is, az irodalmi életút újabb iránya azonban nem tudott kibontakozni, miután váratlanul, gyors lefolyású betegségben elhunyt, ma 50 éve. Lezáratlan, csonka életműve hibáival, tévedéseivel és az azokat követő konok igazságkereséssel együtt, hol tiltott, hol tűrt főműveivel kiváló példája egy egész irodalmi nemzedék többnyire beteljesítetlen és azóta méltatlanul háttérbe szorult munkásságának.