Furcsa körülmények között került sor a Lánchíd átadására 1849. november 20-án. Sem a megálmodója, Széchenyi István, sem a tervező, William Tierney Clark, sem pedig az építésvezető, Clark Ádám nem kapott szerepet e jeles eseményen.

Hivatalosan Julius Jacob von Haynau, a teljhatalmú osztrák katonai és polgári főparancsnok, valamint Karl von Geringer, a magyarországi polgári ügyekért felelős biztos voltak azok, akik elsőként átsétáltak a hídon. Pedig e műszeánsz lejátszódásának idejére a Lánchídnak már nagyon komoly múltja volt, jóval korábban megindult rajta a forgalom.

Aki először áthaladhatott kocsijával a hídon, Bónis Sámuel országbiztos volt, aki Kossuth rendeletének tett eleget 1849. január 1-én, s vitte a magyar Szent Koronát Budáról Pestre a Debrecenbe induló vonathoz. Még ebben a hónapban az osztrákok is használták a hidat. Amikor megszállták Pestet, a katonák számára úgy tették ideiglenesen járhatóvá, hogy a kereszttartókra hosszanti irányban vastag pallókat helyeztek. Az ideiglenes hídon január 5-én és 6-án Windischgrätz serege kelt át. 

Tavasszal, amikor a honvéd hadsereg közeledett, az osztrákok visszavonultak Budára, s elkezdődött a híd felrobbantásának előkészítése. Clark Ádám mindent megtett, hogy megakadályozza a felrobbantást és csökkentse az okozott károkat. A láncok lehorgonyzásának felrobbantását a lánckamra elárasztásával, a szivattyúk szétszerelésével és némely alkatrész összetörésével előzte meg. A május 24-i hídfelrobbantási kísérlet sok sérülést okozott, de egyik sem volt végzetes, bár az elszántságot jól mutatja az, hogy a robbantással megbízott Alois Alnoch von Edelstadt ezredes teste a detonáció során súlyosan megégett, s Heinrich Hentzi (a budai vár parancsnoka) segédtisztje belehalt sérüléseibe. Aztán a sorra kerülő budai Vár ostromakor a Pestet ágyúval lövő osztrákok eltalálták a Lánchíd budai pillérének északi oldalán a part felőli hídnyílás első lánckötegének szélső lánclemezét. Alig néhány héttel később, amikor a magyar huszárcsapatoknak kénytelenek voltak visszavonulót fújni, ismét felmerült mint ötlet, hogy fel kellene égetni a híd pályaszerkezetét. Clark Ádám megint közbelépett, és ezúttal is sikerrel járt. 1849 májusának végére, pünkösdkor már Hajnik Pál rendőrfőnök engedélyezte a gyalogos forgalmat a hídon.

Mindezek bizonyítják azt, hogy 1849 novembere előtt már „volt élet” a Lánchídon. De miképpen zajlott a hivatalos avatása? A pesti tömeg némán fogadta Haynaut és Geringert, Buda városának polgárai viszont hangos ovációval. A két díszvendég iránti ellenszenv érthető volt, hisz Bécs mindent megtett azért, hogy a híd ne épüljön fel, s amikor félkész állapotban volt – mint a fentiekben láttuk – megkísérelték felrobbantását. Alig néhány hete végeztette ki Haynau az aradi tizenhármat, s az első felelős magyar kormány miniszterelnökét, Batthyány Lajost. Még ki sem hűlt a teteme azoknak, akik októberben s november elején lettek a megtorlás áldozatai. Hogy mennyire nem volt ez a magyaroknak ünnep, jól szemlélteti az, hogy a budai hídfőn november 21-e olvasható az átadás dátumaként, de ez valójában csak a hídvám szedésének kezdete. Széchenyinek, a „legnagyobb magyarnak” nem adatott meg, hogy átmenjen azon a hídon, amelyet ő álmodott meg (ekkor már a döblingi elmegyógyintézetben volt), s amelynek azt a szerepet szánta, hogy összekössön. A figyelem központjába Haynau, a „bresciai hiéna” került. A Lánchíd 1849. november 20-án sokkal inkább elválasztott, mint összekapcsolt!