Két évszázaddal ezelőtt e napon született a kiváló nyelvész, irodalomtörténész, folklórista, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság rendes tagja, Imre Sándor. A mai évfordulón Ferenczi Gábor kutatónk cikkét olvashatják.

Imre József református lelkész és Váczi Zsuzsanna fiaként született a Bihar megyei községben, Hegyközpályiban. Németországi utazásai és egyetemi tanulmányai révén édesapja jelentős mennyiségű tudást halmozott fel: a teológiai irodalom mellett megismerkedett a különböző filozófiai rendszerekkel s a görög-római kultúrával. Immár falusi lelkipásztorként a német és a francia nyelv s az idők nagy eszméi mellett ezeket a klasszikus ismereteket adta át fiának. E szellemi háttér eredményezte, hogy az ifjú Imre Sándor gyorsan és sikerrel végezte tanulmányait. 1832–1834-ben a nagyváradi református gimnáziumba járt, majd 1834–1840-ben a debreceni református kollégiumban tanult bölcseletet, jogot és teológiát. Ez utóbbi helyen kötött barátságot osztálytársával, Arany Jánossal.

A kollégium elvégzése után, 1840–1843-ban Mezőkeresztesen vállalt tanári állást, és egy nyugalmazott tüzértiszttől olaszul tanult. 1843–1847-ben a hódmezővásárhelyi gimnáziumban tanított mondattant és retorikát. Egészsége meggyengült, s emiatt 1847–1848-ban Gyomán volt segédlelkész, majd felutazott Pestre, és részt vett Kossuth Lajos Pesti Hírlapjának szerkesztésében. 1849-ben visszatért Hódmezővásárhelyre, és 1860-ig a helyi gimnázium igazgatójaként tevékenykedett. 1860. április 29-től a debreceni református kollégium felsőbb osztályaiban görög és a latin nyelvet tanított, 1862 és 1872 között a református teológiai akadémián a magyar nyelvészet és az irodalomtörténet tanára volt. 1862. február 25-től a teológiai kurzus első évében, majd a gimnázium hetedik és nyolcadik osztályában tanított. 1872-ben Trefort Ágoston az akkor alapított kolozsvári tudományegyetem magyar irodalom és nyelvészet nyilvános rendes tanárává nevezte ki, s itt tanított nyugdíjazásáig, 1886-ig. 1872 és 1873 között a bölcsészettudományi kar dékánja volt, majd 1878-ban az egyetem rektorává nevezték ki. E tisztségét 1879-ig töltötte be. A középiskolai tanárvizsgáló bizottságnak öt évig volt az elnöke. 1886 tavaszán nyugdíjba vonult, s ezt követően visszatért Hódmezővásárhelyre, ahol haláláig nyelv- és irodalomtörténeti kutatásaival foglalkozott.

Első cikkei a Pesti Hírlapban jelentek meg. Hódmezővásárhelyi gimnáziumi igazgatóként ő szerkesztette az évenkénti rendszerességgel megjelentetett Iskolai értesítőket, ezekben közölte első tudományos igényű értekezéseit. A gimnáziumi nyelvoktatásról című tanulmányával széles körben magára vonta a szakma figyelmét. Az értekezés nem csupán a klasszikus, hanem a modern nyelvek oktatásának módszertanára is kiterjedt. Az Értesítő következő számában közölt A határozatlan igékről és igenevekről témájú tanulmánya, majd az 1857-es A görög és latin nyelv viszonya, a származás és rokonság tekintetébe már Hunfalvy Pál elismerését is elnyerte: a Magyar Nyelvészetben terjedelmes cikkekben méltányolta a vidéki tanár írásait. Imre Sándor hamarosan a lap munkatársa lett.

Nyelvészeti kutatásainak középpontjában a régi nyelvemlékekkel, a nyelvújítással és Kazinczy Ferenc szerepével kapcsolatos nyelvtörténeti vizsgálódásai álltak. A nyelvújítás és saját kora teremtette szavakat, kifejezéseket illető kritikáival, írásaival, publicisztikáival a korabeli nyelvművelés egyik jeles alakja volt. Emellett behatóan foglalkozott a magyar nyelv történetével (Geleji Katona Istvánról és Beregszászi Nagy Pálról könyveket is írt), alaktannal és mondattannal, valamint nyelvjáráskutatással. Irodalomtörténészként elsősorban a középkor költészetével, a kódexirodalommal foglalkozott művelődés- és nyelvtörténeti kitekintéssel, de jelentősek a népköltészetre irányuló stilisztikai kutatásai is (népdalok, közmondások).

Debreceni tanári évei alatt figyelme még inkább a magyar történeti nyelvészet felé fordult. Itteni munkálkodásának eredménye lett többek között a Magyar mondattan, illetve A magyar irodalom és nyelv rövid története iskolai használatra. Alkotói munkájának színvonalát mutatja, hogy mindegyik öt kiadást ért meg még a szerző életében. Az egyetemi tanári működése során is szorgalmasan publikálta irodalmi és nyelvtudományi dolgozatait is. Az egyetem rektori tisztségébe való beiktatása alkalmával A hazai nyelvoktatás múltjáról s a jelenkor némely feltételei címmel tartott előadást. Már a nyugállományba vonulása után jelentette meg A nyelv romlása című tanulmányát. 1890-ben Gyulai Pál felkérésére írta A középkori magyar írók stíljárói című értekezését. Ugyanebben az évben jelent meg egy nagyobb szabású és fontos munkájának első kötete, A magyar nyelv és nyelvtudomány rövid története. 1896-ban Beöthy Képes irodalomtörténetének második kötetében közreadta A nyelvújítás története című írását. Az 1880-as évek végén készült el a Magyar szóképzés című munkájával, azonban ez kéziratban maradt.

Tudományos eredményei elismeréseként 1858-ban A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává, 1879-ben pedig rendes tagjává választották. 1878. január 30-tól a Kisfaludy Társaság rendes tagjaként vett részt a társaság tevékenységében. 1873-ban kolozsvári egyetem tiszteletbeli doktori oklevéllel jutalmazta érdemeit.