Ezen az évfordulón Nagy-Luttenberger István kutatónk cikkét közöljük.

Sándor Lipót nádorról a történeti közvélekedés alapvetően egy magyarellenes, „tipikus” Habsburgként emlékezik meg. A rendkívül nehéz időszakban megválasztott, nagyon fiatal nádor történelmi személyisége azonban ennél sokrétűbb vonásokat mutat. A kiváló történész, Mályusz Elemér szemléletesen mutatja be Sándor Lipót nádorról írt életrajzi munkájában azokat a körülményeket és eseményeket, amelyekkel az ifjú nádornak meg kellett birkóznia.

II. József halálával egy rendkívül rossz állapotban lévő birodalmat hagyott utódjára, öccsére, II. Lipótra. A birodalom harcban állt a törökökkel, a porosz hadüzenet a küszöbön állt, Franciaországban a királytól elvették a hatalmat, Németalföld lázongott, Csehországban az éhség miatt feszült helyzet alakult ki, Magyarország pedig robbanásközeli állapotban volt. Lipótnak minden tehetségét össze kellett szednie, hogy megmentse birodalmát az összeomlástól. A politikai rendezési folyamat részeként komoly gesztust tett a magyar rendeknek: az ország ismét nádort választhatott. A ravasz uralkodó azonban a tisztségre saját fiát, a 18 éves Sándor Lipótot szemelte ki.

A magyar diéta 1790. november 12-én magyar nádorrá választotta a fiatal főherceget. Sándor Lipót Budán rendezkedett be, és gyorsan megismerte az ország helyzetét, vezető személyiségeit. Nádori hivatalának első időszakában nyíltan rokonszervezett Magyarországgal. Apja, II. Lipót jó pedagógiai érzékkel irányította fiát a kompromisszumok és a mérsékelt reformok irányába.

A helyzet II. Lipót váratlan halálával kezdett megváltozni. Az új uralkodó Sándor Lipót bátyja, Ferenc lett, akinek a franciák 1792 tavaszán hadüzenetet adtak át. A kezdeti kudarcok – Németalföld elvesztése – után a következő évben sikerült visszavenni az elveszett területet és betörni francia földre. A francia forradalom – a katonai vereségek hatására – a radikalizálódás irányába indult el. A jakobinus hatalomátvétel egyaránt jelentette a szélsőséges diktatúrát franciahonon belül, de a forradalmi elvek exportját is.

Az 1793-as év végén a franciák hatalmas ellentámadás-sorozatot indítottak, amely komoly fenyegetést jelentett az ellenségeikre. Ferenc császár 1794 tavaszán elutazott a hadsereghez, távollétében bizalmasa, Sándor Lipót helyettesítette. A franciáknak végül 1794 nyarán sikerült kicsikarniuk a győzelmet. Kiszorították a szövetséges csapatokat Németalföldről, felkészültek Hollandia és a német területek elözönlésére.

Bécsben 1794 nyarán pánik uralkodott. A hadsereg nem tudta kiállni a francia nyomást, a birodalom pénzügyei romokban hevertek, Lengyelországban Kościuszko vezetésével nemzeti felkelés tört ki. Ebben a tragikus helyzetben villámcsapásként hatott, hogy a rendőrség felderített egy titkos bécsi szervezkedést, amelynek szálai Magyarországra is kiterjedtek.

Az elsők között elfogott Martinovics Ignác – egy szerb határőrtiszt és egy pesti polgárlány fia, szászvári címzetes apát, egyetemi tanár – II. Lipót titkosrendőrségének egyik fontos alakja volt, és sötét színekkel festette le a szervezkedés mértékét. Sokezres követőtábort vízionált, az összeesküvés – és természetesen saját maga – jelentőségét messze eltúlozta. Az udvar megrettent. A szervezkedés szálait nem sikerült megnyugtatóan felgöngyölíteni, így Martinovics nagyotmondása sem bizonyosodott be, de a magyar felkelés réme ott lebegett a birodalom vezetőinek szeme előtt.

Sándor Lipót életében meghatározó fordulatot jelentett a magyar jakobinus mozgalom felderítése. Ezután már nem tudott megbízni a magyarokban. Maga irányította a nyomozást és a pert is, a döntést kimondó Hétszemélyes Táblán személyesen elnökölt. Összesen hét halálos ítéletet hajtottak végre, ketten elfogatásukkor öngyilkosok lettek.

A nádor a kivégzések után terjedelmes memorandumot készített, amelyben a forradalmi és felforgató eszmék terjedése elleni fellépés szükségét mondta ki, és tett arra konkrét javaslatokat. Sándor Lipót magyarellenességét leginkább ezzel a memorandumával szokás indokolni. Azt azonban nem szabad feledni, hogy ez a javaslatcsomag egy nehéz időszak és a jakobinus szervezkedés sokkjának hatására, az adott pillanatban született. A mű a mérsékelt tehetségű Ferenc császár és király kezében történelmi tablóvá merevedett. Nem tudhatjuk, hogy a nádor az általa megfogalmazott – kétségkívül rendkívül szigorú – javaslatokat milyen módon hajtotta volna végre, mert egy tragikus baleset közbeszólt.

A Bécsben megjelenő magyar nyelvű újság, a Magyar Hírmondó 1795. július 14-i számának utolsó híreként számol be egy „[a]z egéssz Magyar Hazát érdeklő igen igen szörnyű történet”-ről: „Királyi Fő Hertzeg Sándor Leopold, a’ Kedves Nádor-Ispányunk, Nemzetünk’ ditsősségének és javának Előmozdítója, nints többé!” A hetente két alkalommal megjelenő újság szerkesztésének utolsó pillanatában érkezett a szörnyű hír a nádor haláláról. A futtában megírt híradás ekkor még a halál napját is pontatlanul közölte, a körülményekről pedig egyetlen szót sem ejtett.

A Magyar Hírmondó július 17-i száma már röviden ugyan, de a részleteket is bemutatja: „Palatinusunk’ drága életének, mellynek iffjúi virágát harmad nappal az előtt tsapta-meg, ’s kezdette hervasztani Laxenburgban, a’ Tűzi-mesterséges-testeket-készítő-házbéli puskapor’ egy részének véletlen fel-lobbanásából származott sebess tűz.”

A 18. század egyik kedvelt szórakozásaként tartjuk számon az utcák, kertek kivilágítását és a tűzijátékot. A társadalom legfelsőbb köreiben többen hódoltak ennek a szenvedélynek. Sándor Lipót is szenvedélyes pirotechnikus volt, nagyon szerette a különböző robbanó- és égőszereket tanulmányozni és ezekkel kísérletezni. Nádorként Budán is részt vett tűzijátékon, és az egyik udvari tisztségviselő feljegyzése szerint rendkívül boldoggá tette, hogy többet tudott a témáról, mint a tűzijátékot rendező hivatásos szakember.

A császári család 1795. július közepére egy nagyobb családi összejövetelt szervezett a nyári rezidenciaként szolgáló laxenburgi kastélyba. Június 10-e estéjére terveztek egy tűzijátékot, amely még ekkor is rendkívül népszerű látványosságnak számított. Természetesen a még mindig rendkívül fiatal, mindössze 23 éves nádor maga vette kezébe az irányítást. Egy konyhából ideiglenes laboratóriumot alakítottak ki számára, ahol már napokkal korábban hozzálátott az előkészületekhez.

A szerencsétlen baleset június 10-én délelőtt következett be. A laboratóriumban hárman tartózkodtak: a nádoron kívül egy lakáj és egy inas. Az egyik gyúlékony anyag lángra kapott, és a már elkészült rakéták a többi robbanószerrel együtt hatalmas dörejjel robbantak fel. A lakáj és az inas azonnal meghalt. Sándor Lipótot a robbanás a földre vetette, ruhája lángra kapott. Feltehetően ekkor még nem vesztette el eszméletét, mert megpróbált az ajtó felé kúszni.

A robbanás hatalmas dörejére azonnal összefutottak az emberek. Leghamarabb az emeleten tartózkodó Károly főherceg ért oda, és azonnal megpróbált behatolni a laboratóriumba. Az ajtót nehezen tudták csak feltörni. Minden valószínűség szerint ez a késlekedés vezetett a nádor halálához. Arccal a földnek feküdt eszméletét vesztve, de szinte az egész hátát és a kezeit is súlyos égési sérülések borították. Ezeken kívül a fején és a bordáin találtak még zúzódásokat.

A súlyos égési sérülések ellenére Sándor Lipót hamarosan eszméletre tért, de iszonyú kínok gyötörték. Fennhangon kívánta saját halálát, követelte, hogy azonnal vessenek véget a szenvedésének. A fájdalom csillapítására tejben fürdették, ez némileg enyhítette fájdalmát. Állapota olyannyira javult, hogy fel tudott kelni és állva töltötte idejét, mert fekve jobban fájtak a sebei. A bátyja, Ferenc császár vele töltötte utolsó óráit. A sebek lassan üszkösödni kezdtek. A nádor ekkor már tudta, hogy itt a vég. Utolsó óráiban még ő nyugtatta a császárt, hogy fel fog gyógyulni. Mindketten tudták, hogy ilyen mértékű égési sérülést nem lehet túlélni.

Sándor Lipót magyar nádort szörnyű kínjaitól 1795. július 12-én éjjel 2 és 3 óra között váltotta meg a halál.