A Kapuvár–Répcelak közti gázvezeték fektetését megelőző régészeti feltárások során, Himodtól keleti irányban, a nyomvonal mintegy 500 m hosszú és 7 m széles szakaszán, ős- és középkori telepjelenségek mellett tártak fel egy Karoling-kori temető 25, illetve egy honfoglalás és kora Árpád-kori nyughely 86 síros részletét is.

Utóbbi temetőrészben a korszakra jellemző temetkezési szokások és általános, néha pedig ritkább leletek mellett (1. kép) egy különleges késtípust is kiemeltek a 68. számú sírból.

Az elhunyt temetése során, hastájékára fektetett jobb karjának könyöke mellé, hegyével a comb irányába mutató helyzetben tették a sírba azt a 21,5 cm hosszú kést, amelynek vékony, hátához csúcsba futó pengéjét 4 db szegecs kapcsolta a 2 db D alakú félből álló, pontkörmintás csontnyélhez (2. kép 1–2; 5. kép 1). Tűzgyújtásra szolgáló vascsiholóját jobb csuklója mellé fektették, egykor talán valamilyen kisebb, övre akasztott zacskóban. Utóbbi állapota ugyan töredékes, de megállapítható volt, hogy a korszakban általános, lant alakú formát mutatta. Egykori állapotát a 48. számú sírba helyezett eszközhöz hasonlónak képzelhetjük el (2. kép 3). Használata során a kovakővel összeütve vetett szikrától kapott lángra a gyújtós. Sajnos a sír nyugati végét, ahol az elhunyt feje helyezkedett el, egy későbbi gödör kiásása során megsemmisítették, így arról nincs információnk, hogy lehettek-e ott is leletek. Az elhunyt ruházata vagy egyéb szerves anyagból készült tárgyai nyomtalanul elpusztultak a földben.

A sírból származó csontnyelű késtípus a Dunántúltól nyugati irányban, a Duna völgyében egészen az Ybbs folyóig húzódó, névadó lelőhelyeinek alapján Sopronkőhida–Pitten–Pottenbrunn csoportnak is nevezett temetők jellegzetes leletei közé sorolható. Ezek a temetők a Karoling-korban élő és temetkező csoportok hagyatékát rejtik. Hasonló késeket több nyugat-dunántúli temetőből is ismerünk, az utóbbi időszak kutatása pedig a közelmúltig kevéssé reprezentált délnyugat-dunántúli régióból is több ilyet hozott napvilágra. A honfoglalás és kora Árpád-kori sírok esetében azonban tudomásom szerint a himodi az egyetlen ilyen lelet a Nyugat-Dunántúlon. A magyarság megjelenését követő sírokból ismert kések között az elsöprő többség robusztusabb felépítésű, vastagabb pengével és szinte minden esetben tüskével rögzített fanyéllel rendelkezett. A csontnyelű változatok száma ezzel szemben elenyésző, ezek esetében azonban többé-kevésbé épségben ismert a markolat, így eredeti hosszúságuk is biztosabban rekonstruálható (3. kép). Természetesen a 9. századi közösségek sem kizárólag csontnyelű késeket használtak, de szembeötlő, hogy utóbbi típusok a 10–11. században csak nagyon ritkán forogtak.

A késtípus tehát nem csupán a himodi temetőrészben különleges. Formája alapján jól beilleszthető a már említett Sopronkőhida–Pitten–Pottenbrunn csoport Karoling-kori közösségeinél használatban lévő eszközök közé. Jelentősebb különbség azonban, hogy míg a Karoling-kori temetőkben ezeket nők és leányok sírjaiból ismerjük, addig Himodon egy – helyszíni meghatározás szerint – férfi elhunyt mellett került elő. A kés az elhunyt jobb könyökének külső oldalán feküdt, ami ugyancsak kissé ellentétes a Karoling-kori hagyományokkal, hiszen azokat döntően az elhunyt bal oldalán találták ennek az időszaknak a sírjaiban, ritkábban kerültek csak jobbra (4. kép). 

A hasonló késeket valamilyen speciális foglalkozás elvégzéséhez kapcsolja a kutatás, talán haltisztító késként vagy részben halfeldolgozáshoz használt, de vékony pengéje alapján semmiképpen sem nagy erőhatásnak kitett, inkább valamilyen gyors mozdulatokat igénylő tevékenység alkalmával használhatták. 

Hogyan értelmezhetjük tehát ezt a leletet, amely mind formája, mind sírba helyezésének módja alapján egyedülálló a nyugat-dunántúli honfoglalás és kora Árpád-kori temetőken? 

Kivitele alapján feltehetően abban a közegben készült, ahol ezek elterjedésének súlypontja megfigyelhető, vagyis ez egy Karoling-kori hagyományokban gyökeredző darab lehet. Honfoglalás és kora Árpád-kori sírban történő felbukkanásának így a legegyszerűbb magyarázata annak korábban eltemetett, de a későbbiekben megtalált volta lehet. Vagyis másodlagos felhasználása. Ennek a lehetőségét azonban gyengíti, hogy a vas földbe kerülve hamar korrodálódásnak indul, így egy idő után már használatra történő alkalmassá tétele is csak megfelelő felületkezelés után lett volna lehetséges. Mivel formája markánsan eltér a honfoglalás és kora Árpád-kori – bizonyára a mindennapi használat célszerűségének elvei szerint készült – eszközöktől, ezért talán kevéssé hihető, hogy ha valóban találta, úgy ennek használatát tartotta volna megfelelőnek mindennapjai során.

Unikális volta miatt természetesen különleges darab is lehetett környezetében, ami megőrzését, sírba helyezését is indokolhatná. Ezért ha mindennapi használatát feltételezzük, úgy ez arra is mutathat, hogy az eltemetett talán gyakorolta azt a tevékenységet, amelyre ezt a megelőző, Karoling-korban is használták. Mivel hasonló késeket nem ismerünk a honfoglalás és kora Árpád-kori Nyugat-Dunántúlon, ez talán az étkezési kultúra és/vagy az alapanyag feldolgozásának, esetleg más tevékenység végzésének különbségeire is utal a Karoling-kor csoportjainak döntő többségéhez viszonyítva, aminek bizonyára ízlés vagy szokásbeli és nem egyéb kényszerítő oka volt, hiszen a flóra és a fauna feltehetően hasonló körülményeket kínált a 9. és a 10–11. században is.  

A kés sírba helyezésének módja ugyancsak eltér a magyarság megjelenését követően ismert kések eltemetésének gyakorlatától. Nyilvánvaló azonban, hogy itt nem a viseleti módnak megfelelően került a sírba, hiszen ebben a fekvésben nehezen lett volna elképzelhető az övhöz, ruhához kapcsolt helyzete. Egy némiképp hasonló módon elhelyezett kés a 3. képen látható, Karoling-kori kelet-ausztriai sírból ismert. 

A Rábától nyugatra, a Kelet-Alpok vidékéig húzódó terület honfoglalás és kora Árpád-kori lelőhelyein mintegy 80 sírból ismert vaskés, ezeket általában a medence jobb vagy bal oldalán, illetve a combcsont felső részénél, megközelítőleg az övre függesztett vagy ahhoz kapcsolódó tarsolyban lévő helyzetnek megfelelően dokumentálták. Néhány esetben a felkar belső vagy külső oldalán is megfigyelték, kultikus cselekmény eredményeképp pedig kerülhettek azok az elhunyt feje alá vagy mellé, de akár az oda helyezett ételmelléklettel együtt evőeszközként is. Ugyanakkor nagyon ritka, hogy a késeket az elhunyt felsőtestére fektették volna. Egy temetőn belül nagyobb számban – a fent említett hagyományos módnak megfelelő helyzetek (5. kép 5–6) mellett – erre épp a himodi esetében láthatunk példát, formájukban általános 10–11. századi eszközökkel (5. kép 2–4). 

Kérdés, hogy rekonstruálhatjuk-e ezeket a felsőruha zsebében vagy a ruhához erősített tokban viselt módon, ami a Karoling-kori hagyományok irányába mutathat, de már egyértelműen a honfoglalás és a kora Árpád-korban. Ebben az esetben pedig adódik a kérdés, hogy vajon a Karoling-kori viselet nyoma, annak hatása bukkant-e fel a Himod mellett temetkező közösségnél. Talán összefüggésben azzal a Karoling-kori közösséggel, amely tagjait korábban ugyanoda temette? Ha nem így volt, s csupán a kést helyezték az elhunyt felsőtestére ebben a helyzetben, a korszakban a közösség temetési gyakorlatának részben megfigyelhető különbségeire akkor is utalnak ezek az esetek.

Több kérdés is megfogalmazódott, ezek közül messze a legfontosabb – amelyet már a temetőt feltáró Tomka Péter feltett –, hogy vajon élhetett és temetkezhetett-e helyben a korábban már ott megtelepedő közösség a magyarság megjelenése után is, ezáltal pedig nem csupán a temetkezési hely használata lehetett-e folytonos, hanem az azt használó közösség élete is. 

A magyarság érkezése bizonyára átformálta a Kárpát-medence megtelepedési viszonyait, így a Nyugat-Dunántúl északi részét. A Karoling Birodalom nyugat-dunántúli határgrófságában élő egyházi és világi előkelőségek, valamint környezetük nyugatra távozása a fellépő bizonytalanság okán jogosan feltételezhető, ugyanakkor a népesség nagyobb része valószínűleg helyben maradva várta sorsának alakulását. A két népcsoport kapcsolatai ezért idővel megindultak, hiszen – még ha bizonyára tartalmazott is erőszakos eseményeket – semmi nem utal arra, hogy a honalapítók megjelenése a Kárpát-medencei alaplakosság tömeges pusztulásával járt volna. Tartós, többé-kevésbé békés, együtt vagy egymás mellett élés esetén pedig előbb-utóbb bizonyára megfigyelhető volt, hogy a csoportok közti különbségek fokozatosan csökkentek, majd idővel elmosódtak, akár egyik, akár másik jellegzetességei váltak is dominánssá, vagy ezek egymásra hatásaként egy új színezetű alakult ki. Az érintkezés első részében viszont ezek még fennálltak, s ennek alapján – abban az esetben, ha a leletanyag azon részét alkották, amelyek számunkra is megőrződtek – elvileg megfigyelhetők lehetnek. Talán ennek az egyik jele lehet a sírból előkerült csontnyelű kés, illetve egyes kések sírokban megfigyelt helyzete alapján felvethető viseleti mód. 

A továbblépés útját jelen esetben is a temető teljes feltárása jelenti. Ezzel nem csupán a régészeti elemzéshez nyerhetünk majd újabb adatokat, hanem az antropológiai, archeogenetikai és egyéb természettudományos vizsgálatok forrásbázisa is jelentősen bővül, ami fontos adatokkal szolgálhat a két korszak csoportjainak kapcsolatrendszereit illető kérdésben, hiszen utóbbiak olyan esetekben is meghatározhatnak kapcsolatot, amikor a régészeti leletanyag – például melléklet nélküli sírok esetében – erre nem nyújt lehetőséget. A jövőben így talán vizsgálhatóvá válik Tomka Péter kérdése: vajon ebben az esetben csak a temetkezési hely, vagy az oda temetkező népesség folytonossága is feltételezhető-e?

A temetőrészlet teljes közlése az E-könyvtában érhető el: https://mki.gov.hu/hu/e-konyvtar-hu/kiadvanyok-hu/honfoglalas-es-kora-arpad-kori-sirok-temetok-es-szorvanyleletek-a-nyugat-dunantulon-i