Voltak-e az őskorban a Kárpát-medencében? Megfejthetők-e az alsótatárlaki táblák?

A magyarság őstörténetének kutatását kétségtelenül bonyolítja az a tény, hogy a legalább háromezer éve önálló magyar nyelv történetének jelentős részét kortárs írásos forrásokkal nem tudjuk megvilágítani; a magyar nyelvemlékek kutatásában lassú, fáradságos munkával tágítjuk az időhorizontot, reményeink vannak, hogy vissza tudunk menni a honfoglalás előtti időre, de roppant valószínű, hogy soha nem tudunk majd visszamenni a népvándorlás koránál régebbre – miközben ókori népektől sokezer éves írott emlékek maradtak ránk. Érthető, hogy az érdeklődő közönség egyfajta csodavárással reménykedik egészen ősi, az őskorig visszamenő magyar nyelvemlékek felbukkanásában.

Rögtön meg kell mondani, hogy ha ilyen nyelvemlék létezne, a tudományos kutatás valószínűleg nem tudna vele mit kezdeni: nem tudnánk, milyen írásmóddal jegyezték le, és ezért nem tudnánk elolvasni sem. Egy ismeretlen írást, ha egy már jól ismert nyelvvel kétnyelvű szövegek nem kerülnek elő, csak többezer írott emlék feldolgozásával van esély matematikai, kombinatorikus alapon megfejteni.

Éppen ez a probléma azokkal a (talán) írott leletekkel is, amelyek a Kárpát-medence legrégibb írott emlékeinek rangjára pályáznak, és éppen ezért terjedt el róluk a közvéleményben az a – klasszikus kifejezéssel élve – balítélet, azaz téves eszme, hogy a magyar nyelv ősi emlékei, és azt igazolják, hogy a magyarság a történelem kezdete óta a Kárpát-medencében élt. Ezek közt a leghíresebbek kétségtelenül a XX. század közepe után Alsótatárlakán előkerült, jeleket tartalmazó táblák. Ezek a jelek kétségtelenül hasonlítanak a legősibb mezopotámiai írások jeleire, és volt kutató, aki azok alapján megfejthetőnek is vélte, azonban még arról is nagy és eldöntetlen vita folyik, hogy a táblák akár évezred-pontossággal mikorra keltezhetők. Egy bizonyos, az írás (vagy csak jelképes ábrázolás, hiszen ez sem lehetetlen) a neolitikumra vagy a rézkorra tehető.

Sokan hisznek benne, hogy az alsótatárlaki táblák jelei magyar rovásírásunk jeleinek elődei, és ennek alapján kiolvashatók. Ez teljességgel kizárható: a használatban minden írás jelei folytonosan alakultak (kivéve talán, amelyeket méretes kőtáblákba vésnek), és ezért egy ismert írás jeleivel senki nem merhet azonosítani sok száz évvel korábbi jeleket, egyiket a másik alapján kiolvasni. (Itt pedig a sok száz évnek is a sokszorosáról van szó: a rovásírást egyelőre a legmerészebb kutatók sem próbálják a Kr. u. VII–VIII. századnál korábbra visszavezetni, a táblák pedig legeslegkésőbb a Kr. e. III. évezredben keletkezhettek!) Ha van olyan jel, amely látszatra történetesen azonos a két írásban, az nem szól az azonosság mellett: semmi érv nem szól amellett, hogy a hangértéke, jelentése is ugyanaz lett volna. Mivel az írott jelek változatossága a legtöbb írásban nem túl nagy, néhány egyszerű jelforma szinte minden írásban használatos, de a jelentésük teljesen más lehet: alig van olyan írás a világon, amelyben ne lenne pl. a mi I, C, O, V betűinkhez kísértetiesen hasonló jel. Mivel a táblákon összesen egy-két tucatnyi jel maradt ránk, ezeknek a jelentését sajnos semmilyen eszközzel nem tudjuk kitalálni.

Tehát csak tévhit, hogy a Kárpát-medencéből már az őskorban adatolhatjuk a magyar nyelv nyomait, de ez nem is lehetne másképp, hiszen nyelvünk bizonyosan jóval később került ide keletről. Erre nagyon egyszerű bizonyíték van: az egymás közelében élő népek folytonosan érintkeznek, és ennek során szavakat, kifejezéseket, hangtani és nyelvtani jelenségeket adnak át egymásnak. A mai magyar nyelv számos elemet adott át az összes körülöttünk élő népnek, és azoktól jónéhányat át is vett. Viszont a régebbi ókorban a Kárpát-medencében és körülötte élő népek – a kelták, illírek, trákok, venétek, görögök, pannonok stb. – nyelvének semmi nyoma a magyar nyelvben és fordítva; a rómaiak nyelve (a latin) és a germán nyelvek pedig jóval későbbi időben kezdtek hatni a magyarra, mint hogy az kelet-európai és ázsiai, sztyeppei nyelvekkel szoros és kölcsönös kapcsolatba került: török, mongol, iráni (szkíta), kaukázusi nyelvekkel. Előbb éltünk tehát azok közelében, mint a római Pannonia szomszédságában.

A tévhitek jellemzője, hogy kétséget és ellentmondást nem tűrnek. Akik az alsótatárlaki táblák magyar értelmezését állítják, rendszerint biztosak benne, hogy nézetük bizonyítható, sőt nem is cáfolható. A valódi tudomány alázattal jár együtt, a kutatónak első kötelessége bevallani, hogy mennyi mindent nem tud. Alázattal kell elismernünk, hogy jelenleg képtelenek vagyunk hitelesen megmondani, mióta beszélünk magyarul (is) a Kárpát-medencében. Az azonban bizonyos, hogy először valamelyik keleti nomád népcsoport hozta ide nyelvünk ősét, az pedig valószínű, hogy nem egyedül ezt a nyelvet, hanem viszonylag hosszú ideig éltek itt háborítatlanul, míg az akkori ősmagyar nyelvet a térség legtöbb lakója átvette. Az őskorban már itt élő magyarok elképzelése mindenképpen tarthatatlan.