Széljegyzetek téves eszmékről 4. - 2024. február 2.

4.1. A „honfoglalás” szófordulatot, mint történeti szakkifejezést a 19. században a nemzeti szemléletű tudományok felvirágzásának időszakában alkották meg és vezették be mind a szakirodalomban, mind pedig a hazai történeti közbeszédben. Tartalmát az a középkori magyar történeti hagyományból jól ismert eseménysorozat adta, amiben Árpád fejedelem a még apja, Álmos vezetésével útnak indult népességgel keletről érkezve elfoglalta a Kárpát-medencét a 9. század végén. (Ezt krónikáink teljesen értéksemlegesen egyszerűen bejövetelnek nevezték – éppúgy, mint a tatárok esetében a „tatárjárást”.)

4.2. Történeti hagyományunkban csak ezt a népességet nevezték magyarnak, a 19. századi nemzeti gondolat számára magától értetődő volt, hogy a nép, a vezető és az ő államuk együttesen adja azt a gondolati keretet, amelyben az események értelmezhetőek. Ebben az értelmezésben pedig a nép, az állam, a nyelv mind azonos, azaz egyszerűen magyar. Számukra egy páratlanul felemelő, egyszeri és megismételhetetlen eseményről volt szó, ezért is alkottak rá egy egyedi megnevezést.

4.3. Ebben a szemléletben az itt talált népek pedig – az önként csatlakozó székelyek kivételével – teljesen „mások” voltak, egyöntetűen más nyelvvel, identitással más történeti háttérrel. Kivéve a székelyeket, akik ez esetben Attila népének távoli leszármazottaiként, egy korábbi vándorlási hullám, a hun „unokatestvérek” egyfajta távolba szakadt utódaiként kerültek be a középkori történeti irodalmunkba.

4.4. Az akkoriban divatos „néptörténeti” megközelítések jegyében és az akkori történészek például Hóman Bálint elképzelései alapján csak a két világháború között vetett fel a régész László Gyula két fontos új szempontot. Egyfelől, hogy a honfoglalók vándorlását vezető, hódító harcos elit eredetileg talán mégsem ugyanahhoz a nyelvi-kulturális közösséghez tartozott, mint a békés köznép – ami máig is igen megszívlelendő felvetés. Másfelől pedig azt, hogy a mai magyar nyelv (illetve értelemszerűen annak őse) nem feltétlenül Árpádék beköltözésével jutott el első ízben a Kárpát-medencébe

4.5. Így László nagyhatású „kettős honfoglalás” elmélete terjesztette el széles körben a „honfoglalás” kifejezésnek az új értelmezését, a magyar etnosz honfoglalásait, amely így már elszakadt az 1896. évi millenium alkalmával ünnepelt egyszeri eseménytől. Az új fogalomhasználat nem a dicső dinasztiára, a hont szerző fejedelmekre és kapitányokra, azaz nem a keletről érkező magyar steppe állam beköltözésére koncentrált, hanem egy másik – László szerint akkoriban más néven ismert -, de a mai magyar nyelv ősét beszélő népcsoport korábbi beköltözésére is értette a „honfoglalás” kifejezést. 

4.6. Úgy tűnik – egyöntetűen értelmezhető biztos nyelvemlékek híján –, hogy a régészet számára kevéssé megfogható ez a probléma. Ezt a helyzetet tükrözik László Gyula régész kollégáinak reakciói, de mint egyes újabb kutatói felvetések is mutatják, innentől a kérdés nyelvtörténeti értelemben nyitva maradt. A történettudományban ez a néptörténeti megközelítés viszont nem tudott meghonosodni. Aki történészként a honfoglalás kifejezés használja mindenféle külön jelző nélkül, az továbbra is az eredeti értelmezésnek megfelelően a 9. század végi eseménysorozatot érti alatta, azaz az Álmos majd Árpád vezette steppe állam beköltözését a Kárpát-medencébe. 

4.7. Az antropológia tudománya azonban egyre komolyabb érveket szolgáltatott a Kárpát- medencei népesség jó részének biológiai folytonosságához. A különféle okokból 1956 után teret nyerő történeti és régészeti érvekkel megtámogatott „üres Kárpát-medence” elképzelés egy ideig el tudta hárítani ezeknek a felismeréseknek a következményeit, de az egyre gyorsabban fejlődő genetikai kutatások ismét ráirányítják a figyelmet két fontos megállapításra.

4.8. Akár tudjuk vagy akarjuk történeti és régészeti forrásokkal igazolni, akár nem, a Kárpát- medencében élő népesség esetében a hosszú távú biológiai folyamatosság úgy tűnik, hogy megkerülhetetlen tény. (Még ha nem is minden bevándorló hullám tagjai váltak ennek egyformán a részéve, mint az avar elit példája mutatja.)

4.9. Fontos azonban leszögezni, ebből azonban nem következik az, hogy mi magyarok nemhogy ne lennénk „beköltöző nép”, de egyenesen az idők hajnala óta nem is mentünk innen sehová. Biológia értelemben ez a kijelentés ugyan lehet részlegesen igaz, de arra a szellemi tartalomra, amitől magyar egy magyar, azaz az identitásra már egyáltalán nem.

4.10. Másrészt egyre világosabban látszik, hogy a Kárpát-medence annak a kelet-európai, illetve még inkább nyugat-szibériai, az Urál vidéki és közép-ázsiai steppe térségében élő népességnek az egyik vándorlási célpontja volt, amely tudomásunk szerint az ókor óta folyamatosan bocsátott ki magából egyre újabb és újabb hullámokat nyugat felé.

4.11. Az államszervező, politikailag vezető szerepet játszó harcos elit esetében pedig ezek a leszármazási kötelékek még messzebbre keletre, akár Belső-Ázsiáig is nyúlhatnak.

4.12. Így a középkorban megörökítésre kerülő hagyományok, vagy az újkori etnográfia által gyűjtött anyagok iszonyatosan nagy időbeli és térbeli távolságokat is átfoghatnak és áthidalhatnak.

4.13 Ezeknek a keletről érkező hullámoknak a tagjai „honfoglalásaik” révén folyamatosan részeseivé váltak, mind biológiai, mind nyelvi, mind kulturális értelemben az itteni népek szintén folyamatosam zajló etnogeneziseinek. (Bár számos kivándorlásról is tudunk, az egész Kárpát-medence nyilvánvalóan sosem maradt lakatlan.) Ez a folyamat nem ért véget még a 9. század végén Árpádék érkezésével sem, mivel a középkorban ezután még több újabb keletről érkező hullámot is befogadott ez az akkor már kereszténnyé vált ország.

4.14. Mivel pedig az egykori keletről beköltöző csoportok korábban épp úgy a steppe övezetben éltek, mozogtak, mint Álmos és Árpád népe – akár a nyelvi különbségek ellenére is –, kulturális értelemben rokon népeknek tarthatjuk őket.

4.15. Hogy a konkrét történeti hagyományok, pl. a hunokhoz való kapcsolat és a dinasztiák Attilától való eredeztetése hogyan cementezhették össze ezt az eredendően sokszínű társaságot, annak kiderítése pedig épp a MKI jelenlegi kutatásainak egyik fő csapásiránya. Az azonban már most nyilvánvaló, hogy az egyes keletről érkező, a későbbi magyar hagyományokba szervesen beépülő információkat – egyes közkeletű hiedelmek ellenére – nagyon nehéz bizonyos népekhez vagy vándorlási hullámokhoz kötni.