Széljegyzetek téves eszmékről 3. - 2024. január 26.

Sajnos a magyarság eredetéről és ősi történetéről a szélesebb nagyközönséghez kevés tudományos hitelű, megalapozott információ jut el közérthető, nem csak a szakemberek számára megfogalmazott módon és érvekkel alátámasztva. Ennek természetes következménye az, hogy téves információk is széles körben ismertté válhatnak, hiszen a tényekre és adatokra jogosan éhes, múltunk iránt érdeklődő magyar közönség minden hihetőnek látszó módon tálalt elképzelést örömmel fogad, és teljesen jóhiszeműen tovább is terjeszt. Jónéhány magyarságtörténeti tévhit van, amelyek egészen szélesen el vannak terjedve, olyannyira, hogy már akadályozzák a megalapozott vélekedések elfogadását is. Ezek közül néhányat jegyzetelünk meg az alábbiakban.

3.1. A Bécsben őrzött úgynevezett „Attila-szablya” vagy Nyugaton ismert nevén „Nagy Károly-szablya” egyértelműen honfoglaláskori őseink becses hagyatéka. Mint a közismert nevei is mutatják, széles körben elterjedt hit (évszázadok óta!), hogy korábbi nagy uralkodókhoz, illetve akár a hun birodalomhoz kapcsolhatók. Ennek kiderítése érdekében sokszor felmerül a javaslat, hogy C14- (radiokarbon-)vizsgálattal meg kell határozni a pontos készülési korát, ehhez a kardon lévő szerves maradványokból mintát véve.

Nos, az „Attila-szablyán” szerves maradványok keresése nagy valószínűséggel telesen felesleges. A C14-vizsgálat nem a legpontosabb rendelkezésünkre álló vizsgálati módszer. A szablyán rejtve, a burkolat alatt ugyan van alkalmas szerves anyag (sőt a penge is tartalmaz az ötvözésből származó karbonmagvakat), de a vizsgálat csak egy kb. +– 50 éves tűréshatárral adna eredményt; mivel a szablya tökéletes állapotú ornamentális díszítést tartalmaz, művészettörténeti alapon ennél pontosabb datáláshoz jutunk. Másfelől a C14-vizsgálat nem roncsolásmentes, ezzel a szablyában nagyobb kár keletkeznék, mint amekkora (bizonytalan) haszon esetleg származna egy datálásból. A régészetben ma elég általánosan elfogadott vélemény szerint a szablya a X. sz. második feléből eredeztethető, ezt egy esetleges vizsgálat aligha változtatná meg, legfeljebb egy-két évtizeddel bővítené valamely irányba – a mérés elkerülhetetlen pontatlanságának következtében. Lényegesen későbbi a szablya nem lehet, hiszen a XI. század közepétől tudjuk követni a történetét, lényegesen korábbi pedig azért nem, mert a honfoglalók hagyatéka. Éppen ezért az is elképzelhetetlen, hogy az osztrák fél egy ilyen vizsgálatba beleegyezzék.

Egyértelműség kedvéért: az „Attila” vagy Nyugaton ismert nevén „Nagy Károly-szablya” feltétlenül a honfoglaló magyarsághoz kapcsolódik, ennek egyszerű oka az, hogy a Kárpát-medencében élt korábbi nomád népek, a szarmaták, hunok és avarok egyszerűen nem ismerték a szablyát mint fegyvertípust.

3.2. Immár a hunok történetéhez kapcsolódó gyakori tévhit, hogy a hunok nevezetes csatáit nem tudjuk helyhez kötni, vagy hibásan határozzuk meg a helyüket. Ilyenkor az az elképzelés szokott felmerülni, hogy középkori krónikáink leírásából kiindulva juthatunk előbbre.

Részben persze az alapkérdésben van igazság: a Kárpát-medencében vívott utolsó nagy csatát, a 454-es vagy esetleg 455-ös Nedao menti ütközetet képtelenek vagyunk még csak megközelítőleg is lokalizálni. A Nyugaton vívott ütközetekkel azonban ilyen súlyos probléma nem vetődik fel. Ha viszont újra meg akarjuk keresni Attila hadjáratainak helyszíneit, a magyar krónikák teljesen hibás kiindulási pontot jelentenek, ugyanis a kortárs és közel-kortárs (5–7. századi) történetírók leírásai alapján lehet egyedül nekiindulni a keresésnek. Ezek írói vagy közvetlen kortársai az eseményeknek, vagy legalább a még friss hagyományt hallották, és a térséget jó eséllyel ténylegesen ismerték. A magyar krónikakompozíció a helyszínt egyáltalán nem ismerő, sok évszázaddal későbbi személyek átfogalmazásában maradt ránk, ők a tényleges földrajzi leírást vagy éppen 5–7. századi leírásokból vették át, vagy néphagyományból és találgatásokból elegyítve alkották meg, ez esetben nem várhatjuk, hogy valós helyszínre vetíthető legyen.

De lehetséges-e pl. a catalaunumi ütközet helyszínét „a hunok szokásai” ismeretében a harctéren elesettek temetkezéseiből azonosítani? Sajnos, tömegesen feltűnő síremlékeket egy hadjárat körülményei közt aligha lehetett emelni! Kurgánt egészen bizonyosan nem várhatunk a helyszínen, mert az európai hunok tudtunkkal egyáltalán nem emeltek kurgánokat. Ha valakit, magát Attilát kurgán alá kellett volna temetni, ehelyett pontosan tudjuk, hogy szándékosan jeltelen sírba fektették. Továbbá, mivel a catalaunumi csatában a hunok a haderőnek csak csekély részét tették ki, eleve az elesetteknek viszonylag kis részét várhatjuk, hogy hun szokás szerint temették légyen el. Ennek megfelelő, hunkori katonai temetkezéshez kapcsolható leletet egyébként ismerünk Franciaországból (Pouan-les-Vallées), a feltehető catalaunumi mező térségéből, tehát ez további hosszas kutatások nélkül is segít meghatározni a csata helyét.

3.3. Gyakori tévhit, hogy a magyar őstörténelem legmegbízhatóbb forrásai a pálos rend középkori irataiban voltak lelhetők. Ha ez igaz volna, sajnos ezek a források elpusztultak volna. A magyarországi pálos rend központját, Budaszentlőrincet a törökök 1526-ban irgalom nélkül elpusztították, ami egyértelműen az ott található iratanyag vesztét is okozta. Kortárs jelentés szerint 1000 aranyforint értékű könyv égett el a török dúlás során. Az ott tartózkodó szerzetesek egy szálig vértanúhalált haltak, az pedig elképzelhetetlen, hogy eközben a hódító sereg az iratanyag egy részét szervezetten kimentette volna. Az 1520-as években a török hadsereget egy keresztény kolostor iratanyaga egyáltalán nem érdekelte, annak tartalmában semmi értéket nem láttak. Szervezetlenül, rablás formájában egyes tárgyak bizonyára eljutottak Törökországba, ezeknek az útja azonban mai közgyűjteményekbe nem követhető, semmilyen mai kutatással nem lesznek fellelhetőek.

Az azonban nem világos, miért lenne a magyar történelem legmegbízhatóbb forrása a XIII. század végén, tehát jóval őskrónikáink megírása után alapított pálos rend birtokában. Különösen miért volna fontos Budaszentlőrinc, egy 1300–1309 közt alapított kolostor levéltári anyaga? Emögött csupán az az ismert ezoterikus-misztikus történelemszemlélet áll, amely a pálos rendben egy pre-keresztény ezoterikus titkos tudás örökösét véli látni, de ennek soha semmilyen ténybeli alapja nem került elő.

Vannak olyanok is, akik az elpusztult kolostort tévesen a budai Kis-Sváb-hegy tetején keresik. Itt azonban olyan jelentős XIX. és XX. századi felszínformálás zajlott (bányaművelés, majd részben rekultiválás, városi park létesítése), amelynek során egy jelentősebb középkori objektum egyszerűen nem maradhatott volna észrevétlenül, tehát már rég tudnánk róla.

3.4. Sokszor emlegetnek az MNM pincéiben porosodó „ömlesztve bekerült, tiltott” leleteket, amelyeket valamilyen okból elzárnak a nagyközönség elől. Ez egyszerűen városi legenda, az MNM leleteit a magyar múzeumi viszonyokhoz képest kiemelten jó raktározási rendben őrzik, ahonnan a leletek jó eséllyel visszaazonosíthatók. Természetesen a pincében csak kevés (és a mi szempontunkból irreleváns, ugyanis jellemzően nem honfoglalás- és népvándorláskori) anyag van, annál több emeleti raktárakban és természetesen a legtöbb nem a főépületben, hanem külső raktárakban. De ez a leletek biztonsága szempontjából mindegy: a megfelelő tárolás és klíma mindeme helyszíneken egyformán megoldott. Bizonyos szempontból előfordulhatnak „tiltott” leletek: érthető például, hogy egy arany- vagy egy nagyon egyedi értékű szerves anyagból levő tárgyat nem adhatnak elő egy külső érdeklődő számára, és ahogy a világ összes múzeumában, itt sem zárhatjuk ki, hogy egy-egy tárgy az állandó kiállításba illenék, de a kiállítás rendezőinek koncepciója onnan indokolatlanul távol tartja. De ez nem jelenti azt, hogy a lelet el lenne tüntetve: szükség esetén gyorsan és pontosan megtalálható szokott lenni.