Dr. Pomozi Péternek, az MKI Nyelvtörténeti Kutatóközpont igazgatójának írása a Magyar Szóban.

"Száz éve talán épp olyan havat sepert az adventi szél, mint az idén mifelénk északon, a Miklós-napi olvadás előtt. Csakhogy az akkori szél baljós fütyörészéssel ereszkedett alá a Kárpátok bércei felől. Mintha azt üzente volna, Besztercétől Gyergyóig mindannyiunknak, más kottát írnak valahol messze hamarosan, s mi utoljára halljuk sok száz év alatt megszokott hangjait. Akik sohasem éltek nyelvi és kulturális számkivetettségben szülőföldjükön, aligha érthetik meg, mit jelent mindez. Nem értik, mi mindent adsz fel a fájó pillanatban, mikor először képzeled, a szülőktől kapott szavakon nincs többé számodra út. Vagy csak menekülőút van, mely elszakít honodtól, s városi pályaudvarok mellékvágányaira lök, fűtetlen tehervagonokba. Ez elé néztünk az utolsó adventen, midőn nem maradt más, „mint a vasúti kocsi tetején hó, amelyet Kárpát vagy a Királyhágó rázott rá szakállából emlékül” írta Krúdy Az utolsó garabonciás c. novellájában. 

1919–20 fordulóján nem az antant erőteljes nyomulása, s nem is a vérvörös felfordulás volt tán a leggyötrelmesebb, hanem az a pokoli türelmetlenség, amely a Szent István-i Magyarország sokkultúrájú együttélését egészen másféle utódállami nyelvpolitikára cserélte. 1921. április 6-ától kezdve rendeletileg tiltották be a magyar nyelv bármiféle hivatalos használatát ősi magyar vármegyékben, Trencséntől Liptóig, Szepesig, Sárosig. Az akkori tömbmagyar területeken kívül nemigen volt irgalom. A jó ég tudja miért, a magyar politika mégis szereti azt képzelni, rögtön a biológiai nép, s a nemzet tűnik el ott, hol a kulturális elnyomásé a főszerep, holott a grammatikát is látott ember sejti, épp a nyelv elrablása nyit, nyitott utat a nemzeti lét valóságos szétmállasztásához, a nyelvében egy és összetartó nemzet vármegyénkénti „fel- és megvásárlásához”."

A teljes írást a Magyar Szó weboldalán olvashatják.