Az 1849-es császári megtorlásról, és az aradi vértanúkról szervezett pozsonyi megemlékezés előadója volt Babucs Zoltán, a Magyarságkutató Intézet hadtörténész munkatársa. A ma7.sk oldalán Dunajszky Éva tollából megjelent összefoglalóból idézünk: 

Ha Haynau előtt történt volna a fegyverletétel, akkor nem 13 aradi vértanúról beszélnénk, hanem sokkal több emberről

1849 áprilisában, amikor megtörtént a detronizáció, azzal voltaképpen Kossuthék halálra ítélték a magyar szabadságküzdelmet, azért, mert Európa nem akarta felborítani a status quo-t, nem akarták azt, hogy itt a Duna-medencében a Habsburg Birodalom szétessen alkotó elemeire, ezért inkább támogatták I. Ferenc Józsefet abban a kezdeményezésében, hogy a magyar szabadságharcot katonai erővel leverje, mondta Babucs Zoltán hozzátéve, ehhez azonban egy másik európai nagyhatalom, a cári hadsereg segítségre volt szükségük.
„Görgey a cári csapatok előtt tette le a fegyvert, ha Haynau előtt történt volna a fegyverletétel, akkor nem 13 aradi vértanúról beszélnénk, hanem sokkal több emberről” – tette hozzá Babucs. Ludwig János kormánybiztos mondta Haynauról:

„Haynau egy olyan ember, ki kegyetlenkedésben gyönyört talál. Magok az osztrákok tébolyodott bolondnak tartották. Ő kegyetlenkedési hajlama után ítélve, egyetlen fogolynak sem fog megkegyelmezni, hanem valamennyit megöleti”.

Haynau senkit sem kímélt

És Haynau nem is kímélt senkit, amikor a magyarországi császári csapatok főparancsnoka lett, a pozsonyi Szamár-hegyen felköttette báró Mednyánszky László őrnagyot és Grúber Fülöp századost, akik a lipótvári erőd tisztjei voltak, s azok közé tartoztak, akik tiltakoztak a vár feladása ellen. Mednyánszky kivégzése sokkolta a magyar társadalmat, hiszen annak előtte nem volt példa arra, hogy magyar főrendet kivégeztek volna, aki korábban császári királyi tiszt volt.

„Ezt követően beindult a megtorló intézet, a császári hadbíróságok sorra gyártották a halálos ítéleteket” – tette hozzá Babucs Zoltán.

A továbbiak során szó volt arról is, hogyan töltötték az utolsó éjszakát a vértanúk, amit Katona Tamás Az aradi vértanúk c. kétkötetes munkája kiválóan dokumentál. Ebben nemcsak a peranyag tanulmányozható, hanem az aradi vértanúk utolsó levelei is, illetve a 48-49-es naplóik is, mondta Babucs. A történelmi események ismertetése után közelebbről is megtudhattuk, miért ítélték el az aradi vértanúkat, illetve egy-egy történetet is megismerhettünk az életükből.
A felvidéki származású Dessewffy Arisztid honvédtábornokról, akinek idén ünnepelhettük a születése 220. évfordulóját, például megtudhattuk, hogy 1849. július 20-án, amikor a turai lovassági ütközet volt, úgy harcolt, mint egy leonidási hősiességű honvédtábornok.

„Az oroszok azt gondolták, minekután Dessewffy teljes tábornoki díszben volt, tehát magyar tábornoki öltözetben, feszülettel a nyakában, hogy egy magyar püspök vezeti a huszárokat rohamra” – mondta Babucs.

Dessewffy valószínűleg nagyon optimistán szemlélhette a hadművelet folyását, mivel 1849. július 5-én, a nyári hadjárat kellős közepén nősült meg, utána ment ki a csapataihoz. Egykori ezredtársa, aki rávette, hogy maradjon itthon, és ne emigráljon Törökországba, megmozgatott minden követ annak érdekében, hogy Dessewffy megmeneküljön, de Haynaunál a kegyelem csak arra terjedt ki, hogy nem felköttette, hanem agyonlövette.

Dessewffy holttestének sorsa is kalandregénybe illő módon került Margonyára, a családi kriptába. 1850 nyarán az öccse és két unokatestvére megvesztegette az aradi vár császári tisztjét, így tudták a holttestet kicsempészni az aradi vársáncokból. De a tetem nem fért bele a ládába, amiben Margonyára haza akarták vinni, ezért a katonák kettéfűrészelték a holttestet. Otthon csak az egyik szemfog hiánya alapján bizonyosodtak meg arról, hogy Dessewffy földi maradványairól van szó. Hasonló történetek az előadás során mindegyik vértanúról elhangoztak.

Babucs szerint a vértanúk áldozata rádöbbentette az itthon maradt, illetve emigrációba kényszerült magyarok sokaságát arra, hogy nem volt hiábavaló a magyar szabadságküzdelem.
A katonai vereségek Ferenc Józsefet is ráébresztették arra, hogy kénytelen a magyarokkal kiegyezni. A kiegyezés megtörtént, de Ferenc József élete végéig nem tett semmilyen gesztust a magyarság felé, ami arra utalt volna, hogy megbánta a 49-es megtorlást. Az utókor hajlamos azt gondolni, hogy mivel Ferenc József egy 19 éves fiatalember volt, a szálakat az anyja, Zsófia mozgatta a háttérből.

„A valóság azonban nem ez. Ferenc József minden kivégzésről tudott, s mindhez a jóváhagyását adta, és nem tanúsított megbánást még élete végén sem” – zárta a hadtörténész.

A nemzeti gyásznapon tartott megemlékezésről szóló összefoglalót az alábbi hivatkozáson olvashatják.