Még életében formálódni kezdett Szepesy Ignác püspök kultusza; arcképe elhelyezésének három díszes beszéd teremtett emelkedett légkört, halála után pedig megemlékezések sorával tisztelegtek a néhai főpásztor előtt. Írásunkban a személye körüli kultusz egyik első emlékét mutatjuk be.

Szepesy Ignác (1780–1838), Pécs hetvenegyedik püspöke (1828–1838) Noszvajon született, és az egri főegyházmegyében kezdte meg fölkészülését a papi hivatásra. Pesten és Bécsben szerzett filozófiai és teológiai doktori fokozatot, majd pedig az egri szeminárium tanulmányi felügyelője lett, később pedig érseki szertartóként és titkárként tevékenykedett. Egri plébánosként, majd pedig kanonokként és főesperesként széleskörű lelkipásztori tapasztalatra tett szert. 1819 és 1827 között erdélyi, azaz gyulafehérvári püspök volt. Itt 1822-ben egyházmegyei zsinatot tartott, és szentszéki, illetve uralkodói engedély nélkül a zsinat határozatait kinyomtattatta. Részben ennek következtében került az 1825 óta üresen álló pécsi püspöki székbe. Itt tanítóképző intézetet, illetve (az egyetem hiányát pótló bölcsészeti és jogi) líceumot, valamint nyomdát alapított, továbbá új épületet emeltetett a Klimo György püspök (1851–1877) által alapított könyvtár számára. Nagy súlyt helyezett a lelkipásztori munkára: imakönyvét az egyházmegyében használatos mindhárom nyelven kiadatta, továbbá új Szentírás-fordítást készíttetett. A halála nyomán született megemlékezések arra engednek következtetni, hogy egyházmegyéjének papsága és hívei őszinte szeretettel viszonozták lelkipásztori gondoskodását.

A püspök halála előtt négy esztendővel, 1834. április 15-én, húsvét harmadik vasárnapja utáni kedden helyeztetett el arcképe a pécsi (régi) városházán. Hogy pontosan melyik arckép lehetett ez, egyelőre nem tisztázott. Az ünnepély színhelyéül szolgáló második városháza Hüppmann Ferenc tervei szerint, Piatsek József kivitelezésében éppen 1834-re készült el, ám rossz állapota miatt Majorossy Imre polgármestersége (1896–1906) idején új városháza építése határoztatott el, így épült föl 1907-re a ma is látható épület. Kérdés, mi lett a sorsa a képnek akár a bontás-építés során, akár a szerb megszállás (1918–1922), akár a szocializmus esztendei alatt. Szepesy Ignác manapság közismert arcképét, melyről minden további ábrázolás is mintáztatott, Friedrich Dewerth készítette, nem pedig a publikációkban gyakorta föltüntetett Johann Höfelich.

Az ünnepélyen három beszéd, szerzőiket valamennyiszer valamiféle testület képviselőjének tekinthetjük: az első szónok, a vezető bíró az állami igazságszolgáltatás képviselője, aki nem áll függelmi kötelékben a püspöktől, így tisztelő köszöntése hiteles lehet. A második szónok egy ügyvéd, így már ketten is a jogászok népes rétegét képviselték. Gondoljunk itt egyrészt a jogi tanulmányok fontosságának magyar hagyományára, másrészt – ennek következtében – éppen arra, hogy a magasabb értelmiségi – tehát például a népiskolai tanítóét meghaladó – pálya legtermészetesebb kapuja a jogvégzettség volt. Sok szempontból pedig éppen a harmadik beszéd a legfigyelemreméltóbb: a távollévő püspöki titkárnak kellene méltatnia munkahelyi vezetőjét, a megyéspüspököt, ám beszédét más olvassa föl. A beszéd szerzője a püspök legközelebbi munkatársa; semmilyen formális szempontból nem helyettese ugyan, ám a szoros munkakapcsolat, akár a föltételezhető, már-már atyai-fiúi barátság elsősorban a titkár egyházi és világi társadalomban elnyert elismertségét emelhette. Így a püspöki titkár legalábbis az Egyház mint tekintélyes, lényeges szerepet betöltő társadalmi szervezet helyi képviselőjeként méltatja Szepesyt.

Az első beszédet Pirger Mihály bíró (azaz: a városi bíróság vezetője) tartotta. Rövid oktatástörténeti visszatekintés után az új korszak főszereplőjeként értelemszerűen az ünnepeltet tekinti:

„[...] meg jelenik az Istenség által küldve mint egy mennyei követ fent tisztelt Nagy Méltóságu Negyesi Báró Szepesy Ignácz Úr Őexcellentiája szeretett fő lelki pásztorunk, akit képében is itten tisztelni leg nagyobb gyönyörűségünk, és véle fel viradt bóldog hajnala Városunknak, és az egész téres környéknek, meg jelent ismét véd Angyala, és feltűnt fényes csillaga.”

Szepesy tehát néhány soron belül követ, főpásztor, védangyal, továbbá fényes csillag. A korszak valamennyi, hasonló beszédének áttanulmányozása nélkül is bizton állíthatjuk, hogy az immár hét esztendeje szolgálatban álló püspök egészen különleges megbecsülésnek örvendhetett.

Az ünnepély ekkor a belvárosi templomban (Gázi Kászim dzsámija, mai nevén: Gyertyaszentelő Boldogasszony-templom) szentmisével folytatódott, majd pedig az ünneplő tömeg visszatért a városházára, ahol Horváth János fiskális, azaz ügyvéd folytatta a beszédek sorozatát. Jóllehet, nem Szepesyt hasonlítja kifejezetten a római bölcsekhez, a számtalan antik utalás következtében az eddigi, alapvetően vallási alapú méltatás ezen a ponton az antikvitással gazdagodik. A művészeti klasszicizmus korában, amikor – a reneszánsz után ismét – a görög-római kultúra jelenti a motívumok kimeríthetetlen tárházát, a római gondolkodónak csak áttételes említése is elegendő ahhoz, hogy Szepesyt – főleg, ha már valaha láttuk ábrázolását – tógába öltözött, bölcs, mértékletes, bátor és igazságos – azaz a kulturális beágyazottságból következő gondolati automatizmussal egyben a sarkalatos erények jellemezte – classicus személyiségnek lássuk. Beszéde végén a szónok visszatér még a tételes kereszténység kereteit is feszegető, vallási jellegű méltatáshoz:

„[...] az lesz közülünk leg boldogabb, aki érzéseit, és Szive ömledezéseit a Nagy Méltóságu kegyes Jótévőnek tiszteletére emelt áldás-oltárra leg első teheti le áldózatul; [...] légyen most Sziveink, érzéseink és hálánk tolmácsa e jelen kép – a’ mellyet azért készíttettünk; hogy azt mint egy Szent ereklyét Unokáinknak örökségükbe számlálván benne a’ késő maradék is, a’ Nagy Méltoságu kegyes Jótévőnknek halhatatlan emlékezetét tisztelni, – és számtalan jótéteménnyit örök áldással ünnepelni szent kötelességeknek esmérjék.”

Az elhelyezett képmás tehát nem pusztán a – még élő és az ünnepség egy részén bizonyosan jelen is lévő – püspököt ábrázolja, illetve őt emlékezetbe idézi, hanem egyben olyan tárgy is, mely valamilyen rejtélyes és itt ki nem fejtett, ám a kulturális közeg által bizonyára értelmezhető összefüggés révén az ünnepeltnek elválaszthatatlan részét képezi, így halála után – testrészeként, közvetlen testi használati tárgyaként – ereklyeként értelmezhető. Még ha Horváth ügyvéd merő szónoki elragadtatásból, vagy akár őszinte tiszteletből és lelkesedésből fogalmazott is így, tisztában kellett lennie, hogy valakinek a képi ábrázolása, illetve annak a képnek ereklyeként való tisztelete között minőségi különbség áll fönn. A kifejezés ráadásul illetékességi kérdést is fölvet: ereklyéje ugyanis egy szentnek, vagy legalábbis egy, legalább helyben vitathatatlan tiszteletnek és megbecsülésnek örvendő, hálás emlékezetben őrzött személyiségnek van, akinek esélye lehet akár arra is, hogy az Egyház szentté avassa. Tudomásunk szerint erről azonban szó nincsen. Így tehát az elhelyezett Szepesy-arcképre mint ereklyére történő utalás az egész ünnepély, illetve az éppen megszülető Szepesy-kultusz leginkább – talán nem is szorosan keresztény – vallási motívuma.

Az ünnepély zárószónokának, Hegyessy László püspöki titkárnak távollétében beszédét más – talán maga a kéziratot összeállító Pintér Mihály főjegyző – olvasta föl. Pillantsunk először a beszédhelyzetre: Szepesy Ignác püspök legközelebbi munkatársa köszönti munkahelyi vezetőjét – talán kapóra is jött, hogy éppen a pozsonyi országgyűlésen kellett résztvennie. A fontos bizalmi és az egyházmegye kormányzásában érdemi szerepet betöltő pap hamar visszatalál az antikvitáshoz:

„[...] e’ mái napon bé bizonyitott jeles tettének szemvételi tanubizonysága lehetne; melly mint hajdan Athena a’ maga Piaczán, és a’ Dicső Roma a’ Capitoliumba, és Pantheonba a’ maga érdemes jeles Fiainak emlék oszlópot; – ugy e’ mái jeles napon ama Nagy Férfiunak e Város/: méltán nevezhetem :/ másod alkotójának, Ékesitőjének, a Herosának, hogy nagy, dicső kedves elfelejthetetlen, és igy halhatatlan légyen e’ város késő maradékinál is emléke [...]”

Ugyanakkor ő az egyetlen, aki egyértelműen reflektál az ünnepelt szerénységére, aki

„ámbár semmitt kevésbé nem kiván is, mint nyilvános meg dicsértetését; a’ szükséges rendeléseket bizonnyára meg tette, és olly Férfiut rendelt, nevezett, és jegyzet volna ki az Egyházi Rendből, ki Ő Excellentiája érzékeny indulatitt ez alkalommal a Tisztelt Nagy Érdemü Közönségnek elejbe terjesztette és fejtegette volna, [...]”

Ám Hegyessy beszéde egy másik szempontból figyelemreméltó: ő fordította a legszélesebb figyelmet arra, hogy a püspök korábban fölsorolt, a várost sokrétűen, ám mégis elsősorban talán az, úgymond, értelmiséget illető tettei valójában mindenkire hatást, mégpedig pozitív hatást gyakorolnak.

Az immár hét esztendeje a helyi egyházmegye élén álló, mind a lelkipásztori munkában, mind a művelődés- és tudományszervezésben igen aktív Szepesy Ignác püspök arcképének elhelyezését olyan beszédek kísérték, melyek egyrészt áttekintették az ünnepelt munkásságát, másrészt az antikvitásból és a keresztény hagyományból vett metaforákkal magát a személyt méltatták. Amint láttuk, a méltató mondatokban világosan elkülöníthetőek a kor követelményeihez illeszkedő, az udvariasság, illetve a tisztelet kinyilvánításának bevett formái, valamint az ünnepeltnek rendkívüli, már-már emberfölötti kiválóságának sokrétű ismertetése. A szónokok számára szemlátomást nem jelentett nehézséget egy-egy antik motívum fölvillantása mellett egészen a tételes kereszténység határainak feszegetéséig eljutni. Hogy a szónokok és hallgatóságuk közös kulturális örökségének, valamint mindennapi életének különféle területei miképpen kapcsolódhattak zökkenőmentesen egymáshoz, arra talán a legjellemzőbb példa a második, Horváth-féle beszéd lezárása:

„[...] akaratja légyen, hogy vallásunk tántorithatatlan bajnóka, és alkotmányunk rendithetetlen oszlópa, Nagy Méltoságú Megyés Püspökünk, a’ mi leg kegyessebb Jótévőnk, – Anya szent Egyházunknak, – Édes Hazánknak, Szabad Királyi Városunknak, – és ezen ügye fogyott Felebarátinknak jobb voltolra még ezen túl is a’ leg hosszabb, és leg szerencsésebb évekig éljen! – éljen!”