„Látod, Uram, hányan vagyunk,

Azt is tudod, mit akarunk. Ámen.”

(asztali áldás Beodrán, 2022. október 22.)

A magyar Országgyűlés 2015-ben nyilvánította a szórványmagyarság napjává november 15-ét, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem és magyar király születésének napját. Nagyjából 2 millióra becsüljük az olyan magyarul beszélők számát, akik a jelenlegi országhatáron kívül, de ott sem a tömbben élő magyar közösségben, hanem távolabb, szétszórva, esetenként már csak tudatukban magyarként ápolják azt, amit értéknek tartanak a magyarságukból.

Az életem nemrég gyökeresen megváltozott. Bekerültem egy új közösségbe úgy, hogy emellett nem adtam fel otthoni életemet, hivatásomat. Azóta folyamatosan azon kapom magam, hogy párhuzamot vonok a két világ – az anyaország és a kárpátaljai életem – között. Szórványban élő magyarként az elmúlt néhány hónapban volt szerencsém találkozni más vidékek hasonló helyzetben élő magyarjaival. A tudományos rendezvények igényessége, a gyerekekkel való munka fontossága mellett számomra leginkább a helyi közösség tagjaival való beszélgetés, a közvetlenségük, a hasonlóságunk maradt meg. Tudományos kirándulásunk utolsó estéjén aztán a vacsorához felelevenítette a házigazda egy emlékét, egy régi asztali áldást. Azóta az én emlékem is: „Látod, Uram, hányan vagyunk. Azt is tudod, mit akarunk. Ámen.”

Kárpátalján az anyanyelv fogalmát szó szerint is tudjuk értelmezni, hisz itt sokaknak más az anyanyelve, mint az apanyelve. Ide minden korszak hozta magával az újabb nemzetiségűek hadát, akik a politikai változások után maradtak, feladva vagy megőrizve nemzeti öntudatukat és nyelvüket.  Így volt ez mindig. Ez a föld az elmúlt száz évben volt már magyar, cseh, újra magyar, orosz, jelenleg pedig ukrán fennhatóságú.

Mióta az eszemet tudom, értem a környezetem nyelvét. Emlékszem, óvodás fejjel sem okozott problémát, kihez milyen nyelven kell szólni. A három nyelvet napi szinten használtuk mi, négyévesek. Jutkával és Zoránnal magyarul, a többiekkel oroszul vagy ukránul, az óvónénikkel leginkább oroszul kommunikáltunk az ukrán óvodában. A szovjet rendszerben még magyar nyelvű óvodák nem voltak. Kisgyerek korban megtanultuk, hogy a megfelelő környezetben abszolút természetes jelenség, ha egy mondatot egyik nyelven kezdek meg, és menet közben más nyelvű szavakat építek bele, esetleg a harmadikon fejezem be.

Ez megmaradt. Pontosan értem, érzem a mai ukrán nyelvhasználatban is, mi a ruszizmus, de úgy vagyok vele, mint a környezetemben a többi – akár ukrán anyanyelvű – kárpátaljai: úgy mondom, ahogy a számra jön a szó. Néha azon kapom magam, hogy a másik nyelv szava találóbb, pontosabb arra a kifejezésre, amit keresek. És én tudom a legjobban, hogy vannak olyan nyelvi elemek, amiknek nincs megfelelőjük a másik nyelvben. De nálunk – legalábbis abban a környezetben, amelyiknek ez nem okoz gondot – talán nem is kell. Így használom én a kárpátaljai nyelv egy erősen kevert, a magyar nyelvre alapuló, de erősen orosz és ukrán elemekkel tartkított változatát, amit néha egy-két sváb, szlovák vagy ukrán nyelvjárási szóval is keverek. Románnal nem tudom, mert a román nyelv kimaradt az én életemből, bár apai ágon a család Szlatina környékéről való, ott a román nyelv is nagy szerepet játszik. Így vagyok én kárpátaljai magyar, akinek városi lévén napi szinten kell – a repertoárjából ügyesen válogatva – kommunikálni. 

Más a homogén közösségekben élő magyarok nyelvhasználata. Bár ők is kevernek szláv elemeket a beszédükbe, de azok inkább olyan kontaktelemek, amik folyamatosan jelen vannak évtizedek óta: passzport, szprávka, bulocska. Viszont ők megmarad(hat)nak szépen tisztán magyar ajkúnak, mert a saját mikrokörnyezetükben nincs szükségük más nyelvre, mivel ott mindenki magyarul beszél. A hivatalos ügyintézéshez meg legfeljebb segítséget kérnek.

Engem még sohasem ért atrocitás odahaza azért, mert magyar vagyok. Ugyanúgy oda születtem, mint a más nyelvűek, és bár törjük egymás nyelvét csúnyán derékba ha kell, de megértjük a másik mondandóját.  Gyakran megesik, hogy a távolabbi régiókból nemrégiben  érkezett ukránok megszólítanak az utcán vagy rendezvényen, hogy milyen nyelven beszélünk mi a hétköznapokban egymás között. Kuriózumnak és értéknek tartják, mikor megértik, hogy nálunk abszolút megszokott jelenség, hogy az ember két-három nyelven meg tud szólalni, ha szükséges.

Én választottam, hogy alkalmazkodom anélkül, hogy feladnám a nemzeti identitásomat, vagy bármilyen mértékben is csorbítanám a magyarságtudatomat. Az én családomban mindkét szülőm, férjem, én, és most már a lányom is magyar szakos pedagógus, így hát pontosan tudjuk értékelni a tudást, amit bírunk.

Azok a mikroközösségek vannak a leginkább kitéve a nyelvi keveredésnek, ahol családon belül használnak több nyelvet is akár. Ilyenből pedig sok van. Az ebbe a környezetbe született gyerekek mégis szépen el fogják tudni különíteni a nyelveket egymástól. Mindenkihez a maga nyelvén tudnak majd szólni. S ez egészen addig normálisan működik, amíg megvan a választási lehetőségük, amíg nem kényszerítik rájuk az apjuk vagy az anyjuk anyanyelvét.

Amikor én jártam magyar tannyelvű iskolába Ungváron, az osztályunk összetétele már akkor is vegyes volt: volt 2-3 orosz vagy ukrán családból jövő gyerek, 4-5 vegyes házasságból származó, mi, többiek pedig azon többséget képviseltük, akik odahaza is, az iskolában is magyarul beszéltünk, színmagyar családból jöttünk. Néha kiegészültünk a környező falvakból hozzánk csatlakozó, de szintén magyar társakkal. Párhuzamos osztályaink voltak, harmincas átlaglétszámmal.

Ha viszont utóbbi időben fellapozunk egy osztálykönyvet az Ungváron (még) működő két magyar tannyelvű iskola bármelyikében, azt tapasztalhatjuk, hogy a családnevek többsége nem magyar hangzású. Annyira nem, hogy az én gyerekeim osztályában már alig akadt két-három színmagyar gyerek, a többi pedig „mismás”, ahogy mifelénk mondják.  Esetenként ma is megvan a párhuzamos osztály, még a létszám is megfelelőnek tekinthető, de csak megváltozott a nemzetiségi arány a legtöbb osztályközösségben. Szórvány lettünk…

Az ország más régióiban viszont egyáltalán nem ismert ez a jelenség. Az egynyelvűségre, az ukrán nyelv kizárólagos hegemóniájára törekszenek minden szinten. Ez a törekvés elsősorban az orosz nyelv ellen irányul ugyan, s az utóbbi hónapok háborús eseményei okán egyre több létjogosultságot is kap, de sajnos, végső soron valamennyi nem ukrán ajkút érinti: így a kárpátaljai kisszámú magyarságot is. Az oktatás nyelve, a közmédia, a hivatal nyelve kizárólagosan az ukrán, s így a magyart gyakorlatilag csak az otthonokba, illetve a templomba szorítják vissza.  Ez ellen igyekeztünk szót emelni minden elképzelhető helyen, szinten és módon, de sajnos mindhiába.  Féltünk a fokozatos, de viszonylag gyors asszimilációtól, amit az új ukrán oktatási- és nyelvtörvény következményeként prognosztizálni lehetett. Újabban viszont a helyzet tovább alakult: a háború idején annyi magyar ajkú kárpátaljai lakos hagyja el a szülőföldjét és keres boldogulást máshol, hogy az a bizonyos gyors asszimilációs folyamat, amitől tartottunk, már kezdi elveszíteni a valós alapját, hiszen a háború elől menekülők miatt sokkal nagyobb mértékben és gyorsabban fogy a magyar, mint azt az oktatási- és nyelvtörvény okán tette volna. Félő, hogy az eddig 150 ezerre becsült kárpátalajai magyarság a közeljövőben már csak 100, esetleg 50 ezerre apad majd. Nem is kell ide nyelvtörvény. Az anyanyelv használatának ügye most inkább háttérbe szorul, hiszen a nemzetiségi kérdések kiélezése nem szerencsés egy olyan háború közepette, amelynek egyik kiváltó oka éppen a nemzetiségi kérdés volt.

A háborús, zavaros időben amúgy is nehezen követhető, indoklásra nem is igen kötelezhető döntések születnek meg szép számmal. Ilyen volt például a munkácsi turulmadár eltávolíttatása október közepén. Néhány napig megmaradtak a talapzaton a kardot szorító karmok szimbólumként. S csak a Magasságos tudja, hogy mi lesz a következő lépés, ha elfogy a turul Kárpátalján.